Forgách Kinga: Programozott líra (Tóth Kinga ALL MACHINE című kötetéről)

Hangköltészet, versképek, performanszok: Tóth Kinga második verseskötete, az ALL MACHIN E sokkal több annál, mint ami egy könyvbe beleférhet.

Egy avantgárdból táplálkozó összművészeti program lett belesűrítve ebbe a kötetbe, szövegekre és illusztrációkra redukálva ezt a minden érzékszervre kiterjedő művészetet. A Zsúr „mondókaköltészete után” most a gépek mechanikus, rideg, könyörtelenül körkörös világába vezet be minket a szerző.

Az egész köteten átívelő embergép motívum („a hangok egyszerre futnak / át rajta a gép az ember / egy kilégzés” ? 115.) egy mechanikus törvényszerűségektől átitatott, soha meg nem  álló,  ismétlődő folyamatokból összetevődő világot feltételez. A kritika  által radikálisan újszerűnek és úttörőnek titulált gépi tematika valójában már a XVII. századtól jelen volt a filozófiában és művészetben, s nagy eséllyel ez a költészet is csak Descartes, illetve La Mettrie nyomán jöhetett létre.

A hét ciklusba rendeződő versek maguk is egy ciklikus vagy spirális folyamatként  működve  építkeznek egymásból. A kötet struktúrája alapján a Balerina című költeménytől indulunk, mely egy zenedobozban szenvedő, fizikai mechanizmusokba bezárt lányt jelenít meg („nyomja hajlítja de / nem töri meg a figurát / a külső jelleghez társul / e belső forog és hajol / és egészséges púderszínű” ? 7.).  Az utolsó versciklus célkitűzése viszont már így hangzik: „ki kell engednem a lányt” (98.). Vagyis, ki kell szakadni a konvenciókból, a fizikaikémiai kölcsönhatások által determinált létezésből, ki kell törni a zenedobozból.

Az egyes versek nyelvezete, mondattani felépítése, ha egyáltalán lehet itt ilyesmiről beszélni, felrúg mindenféle szabályt és logikát. A központozás nélküli, többnyire egy szövegtörzsből álló művek jellemzően gondolatritmusokból, soráthajlásokból és  az  ezekből fakadó többértelműségből építkeznek. A rímet és ritmust nélkülöző, egymásba folyó, de állandóan megtörő, megakadó szövegformálás újra és újra visszautal magára a tematikára, azzal, hogy állandóan ellenállást fejt ki az olvasóval szemben. Ez részben a gépies szakzsargon következetes használatából fakad (falazófonal, fázis, szemelvények, henger, rúgó, forgó hasáb), mely nem enged eltávolodni a leírt tárgyi világtól, részben pedig a szándékosan esetlen ragozásból, az alany–állítmány össze nem egyeztetéséből.
Az erős, jól felépített kötetkompozíció alapja, hogy a világban már minden gépként működik, minden jelenséget le lehet írni gyártási folyamatok vagy fizikai láncreakciók eredményeként. A versek mindig az Isten–ember–állat–gép tematikában képviselik valamelyik szintet. Rengeteg a visszatérő motívum és szakkifejezés, sőt sokszor az egyik mű apróbb költői képéből egy másik költemény főtémája bontakozik ki. A balerina allegóriája mellett nagyon erősen jelen van a vágóhíd-metaforika, illetve a hangszer?gép?test hármas egész könyvön átívelő, meghatározó mintázata.
Bár maga a kötet koherens egészet alkot, és a költő egy sajátos mechanikus lírát teremt meg jól megkonstruált „gépnyelvtanával”, az egyes versek szintjén legtöbbször eltűnik vagy egyáltalán nem fejthető meg a tartalom. A száraz kézikönyvstílus, a töredékesség, az értelmezés állandó akadályoztatása a szavaktól a mondatok szintjéig, a központozás teljes hiánya, a zsúfolt, sűrű, sokszor egymáshoz nem kapcsolódó képek ugyanis így együtt nem teszik lehetővé, hogy, apró intuíciókon túl, megfejthető legyen bármiféle üzenet. A versek ebben a formában már nem kommunikálnak többé az olvasóval, hanem csak mint akadály tűnnek fel,  állandó  közegellenállást teremtve. A kötet jól megszerkesztett kompozíciója így összességében üresen marad, nem telítődik valódi jelentéssel, s csak egy lakatlan, élettelen struktúraként üzemel. S így a művek egyetlen mondanivalója csupán ennyi marad: „aki szándékkal jön nem tud megszólalni” (113.).

Azok az alkotások működnek jól ebben a szisztémában, amelyek ezt a keretet felhasználva mégis engednek áttűnni valamiféle szubjektív vagy társadalmi  problémát.  A   Balerina, a Daru, a Torony, a Mennyasszony például ilyen versek, hasonlóan az egész kötetet lezáró All machines tíz összegző, a motívumokat mintegy átismétlő költeményéhez. Ezekben a művekben megnyilvánul némi társadalomés valláskritika, ezek engedik valóban érvényesülni a kötet művi szerkezetét és indítják be a fogaskereket.
A legtöbb vers azonban nem ilyen. Sajnos az alkotások nagy százaléka csupán tömör, szikár, mechanikus szószedet marad, melynek egyetlen
feladata, hogy visszautaljon a főtémára, vagy újra magába olvasszon egy visszatérő képet. A szövegekhez tartozó grafikák hasonló feladatot látnak el, fekete-fehér ridegséggel falják fel a kacskaringós vonalak a nyomtatott szavakat, de csupán ennyi történik. Nem  adnak  hozzá  plusz  tartalmat a már meglévő mechanizmushoz.
Tóth Kinga költészete sokrétűnek és újszerűnek ígérkezik, mely midig képes lesz a radikális megújulásra, fejlődésre. Ugyanakkor egy poézis nem építkezhet csupán a téma adta lehetőségekből, tartalmakat, jelentéseket kell a versekbe sűríteni. Bár az ALL M ACH IN E című kötetet elviszi a hátán az alapötlet, mégsem marad sok minden hátra, amikor letesszük a könyvet, mert a gép és ember összehangolása igazából elmaradt, s „a hordozó / sérülése megsemmisíti / a kinyilatkoztatást” (107.).
(Tóth Kinga: ALL MACHINE. Magvető, Budapest, 2014, 115 oldal, 2290 Ft)