Merva Attila: „Fejemben van az egész. Emlékeim után dolgozom” (tanulmány)

A helyszín és az emlékezet az idős Jókai utolsó regényében
Jókai regényeinek napjainkig számos olvasata él, nem beszélve a kritika és az értelmezések sokszor ellentmondó eredményeiről. „A Jókai-befogadás – akár Petőfié – szélsőséges nézetek kifejtésétől sem mentes, hiszen az irodalomközpontú hatástörténet szüntelen módosulását a politikai jellegű kisajátí­tó törekvések árnyékolják be.

A kései Jókai-művek szinte provokálják értelmezőiket, nem egyszer meg­tévesztik, csapdába csalják olvasóikat. Rajongás és elmarasztalás szélsőségei között halad a Jókai-kri­tika útja. Ennek a kritikának teljesebb föltárulása a magyar gondolkodástörténet számára még tar­togathat meglepetéseket.”1 Fried István gondolatai híven tükrözik a Jókai-befogadás körüli ellentmon­dásokat, amelyek egyre inkább az újabb feltárások irányait körvonalazzák. A kései Jókai-regények értelmezése több irányból közelítve is tartalmazza a fentebb említett meglepetéseket. Egyrészt a nar­ráció vizsgálatának (egy-egy elbeszélői forma, meg­oldás mintha ötvözné a romantika elbeszélői ha­gyományait és a modernség irodalmi nyelvezetét), másrészt a retrospektív módszer alkalmazásának szempontjából, ami esetünkben a ’48-as események­re való visszatekintésben, illetve ezen események újragondolásában nyilvánul meg. Bár köztudott, hogy a Jókai-regények kiemelt témái közé tartozik a szabadságharc, ám a XIX. század 70-es és 80-as éveinek (realista?) nagyregényei (Fekete gyémántok, A szerelem bolondjai, Az élet komédiásai stb.) némileg árnyalják e meghatározást. Rövid tanulmányunk­ban Jókai utolsó regényének (Börtön virága, 1904) egyes fentebb említett értelmezői provokációit és ol­vasócsapdáit szeretnénk szemügyre venni. A szer­kezeti vizsgálaton túl számunkra egyaránt fontos szempont a felvidéki helyszín, illetve az idős Jókai szlovákábrázolásainak bemutatása, hiszen egyik korábbi tanulmányunkban már írtunk a Felvidéken játszódó regények nyelvezetének változásáról, ami nagyrészt a szerző Beniczky Lajoshoz fűződő barát­ságával, illetve az 1879-től induló többszörös felvi­déki utazásaival magyarázható.2
Az 1880-as évek felvidéki, pontosabban liptói és árvai utazásaiból táplálkozik utolsóként megírt re­génye, a Börtön virága is. A regény Jókai halálának évében jelenik meg és tulajdonképpen az „agyon­hallgatott” regények közé sorolható, azaz nem kötő­dik szorosan a Jókai-magkánonhoz, inkább a kisebb epikai művei sorát gazdagítja. Szerkezetét tekintve egyfajta retrospektív visszatekintés a forradalomra és az azt követő zűrzavaros időszakra, másrészt vi­szont mindez akár mellékszálnak is tűnhet, ugyan­is az asszonyi hősiességnek állít márványszobrot a szerz: „A Börtön virága egyenes vonalú cselekmé­nye tagolt világot beszél el, amelynek átlátása azon­ban egyáltalában nem problémátlan.”3

Maradjunk azonban a főhős(nő) cseppet sem könnyen meghatározható alakjánál. Maga a szerző, aki részint a narrátor is, már az előszóként írt Tájé­kozás című fejezetben leszögezi: „Ennél a történetnél aztán több olyan alaknak is kell előfordulni, akinek a létezése kétkedést költ, akinek tettei megcáfolják az adott helyzetet, akinek lelki világa ellenkezik a hiva­tásával, de akiket mégis a valóság teljes világításába kell helyeznem, hogy a történet végén a pokol feke­te lángjai helyett a szivárvány fényköre sugározza körül a mese alakjait. Ami különben nem mese. Fe­jemben van az egész. Emlékeim után dolgozom.”4 A főhős alakját Madocsányi Pál liptói és árvai kor­mánybiztos, főispán alakjáról mintázta, aki Beniczky Lajoshoz hasonlóan a felvidéki bányavárosok és északi megyék egyik kormánybiztosa volt a szabad­ságharc alatt. Az ő, de leginkább a felesége viszon­tagságait beszéli el a szerző-narrátor. A regénybeli Markóczy Dezső és felesége, Viola a szabadságharc hajnalán kötnek házasságot, majd Dezső egy nem­zetőrcsapat élén a csatába megy, illetve főszerepet vállal a körmöcbányai pénzverde és az ott található értékek lefoglalásában és Debrecenbe juttatásában. Felesége önfeláldozó módon követi, vándorszíné­szekből és béresekből szervezett betegápoló egysé­gével, vállalva az összes veszélyt, ami rá és férjére leselkedik. Mielőtt még véget érne a szabadságharc, az ifjú férj (sejtve az ügy kimenetelét) a feleségére ruházza birtokait és vagyonát a felföldön. Világos után Dezsőt halálra ítélik, de Viola megszerzi a ke­gyelmet számára, ami tizenöt év várfogságot jelent. Dezső unokaöccse, eszmetársa és hadnagya, Zentai Amadé elkerüli a fogságot egy menlevéllel, majd beáll uradalmi vadásznak a markóczfalvi birtokra, ahol a regénybeli negatív alak, Csacsina Flórián (aki egy reakciós és konzervatív nézeteket valló jószág­igazgató) gonosz módon az asszony elcsábításával vádolja őt. Viola titokban bejut férjéhez a börtönbe, és a jószívű (!) börtönfelügyelő révén egy éjszakát tölthet együtt férjével, aminek később következmé­nyei lesznek egy pici „börtönvirág” alakjában. Viola az apján kívül senkinek sem vallhatja meg az igazat, és ezért vállalnia kell környezete megvetését. Csu­pán pár ember áll mellé, többek között Dezsőnek a Flórián által elüldözött anyja, illetve Amadé úrfi. Dezső amnesztia útján korábban szabadul, tudo­mást szerez Csacsina gonoszkodó ármányairól, és hazatérve párbajban kivégzi őt, vállalva egy eset­leges újabb fogság veszélyét. Itt záródik a történet, viszonylag nyitott módon, teret adva az olvasónak, hogy a szerző utóhangját elolvasva saját elképzelése alapján gondolja tovább. „A félreismert, félreértett asszonynak és gyermekének története lényegében befejezetlen marad, az »igazság« nem képes áttörni a társasági előítéleteken; az asszony ártatlanságá­nak és a »világ« álságának napfényre kerülése sem hozhat minden tekintetben megnyugtató megol­dást, a sokak által igényelt kiegyenlítődés elmarad: »Hasztalan minden védelem, minden igazság. Ural­kodók adhatnak az elítéltnek amnesztiát, a világ nem ad kegyelmet soha.« Ami úgy is értelmezhető, hogy a korai Jókai-regényekben megszokott költői igazságtételre nincsen mód, a történések logikája erősebbnek mutatkozik a szerző-elbeszélői beavat­kozásnál.”5

Témánk felől közelítve, a szlovákság csak egy-egy epizódszerepben tűnik fel, leginkább a szabad­ságharchoz köthető eseményekkel kapcsolatban. A kép hasonlít az Akik kétszer halnak meg lapjain megjelenített szlovákábrázolásokhoz: az ellenséges tót lázadók (pánszlávok) kontra hűséges (magyar érzelmű) tót lakosokból toborzott, kormánybiztos vezette csapat. Bár Jókai elbeszéléséből és személyes úti élményeiből tudjuk, hogy Markóczy Dezső alak­ja Madocsányi Pálról volt mintázva, a történet során mégis több Beniczky-párhuzammal találkozhatunk. Érdekes módon Beniczky alakját (kormánybiztosi szerepben) nem örökítette meg Jókai, azonban Ma­docsányi Pál regénybeli hadműveleteit, cselekedete­it olvasva több átfedést találhatunk Beniczky Lajos valós cselekedeteivel: műszaki és katonai múlt, egy felvidéki vármegye közigazgatásánál betöltött (al­ispáni) munkakör, majd a reformkor során tanúsí­tott ellenzéki, liberális politikai szerepvállalás. Egy ponton teljesen érintkezik a történet Beniczkyével. „Markóczy Dezső fölment Budapestre, mint az új választókerület képviselője, egyhangúlag megvá­lasztva az új honpolgárok által, s visszatért néhány hónap múlva, mint a minisztérium által kinevezett tejhatalmú kormánybiztos. Már akkor szükség volt a felvidéken egy erőskezű, megbízható férfiúra. Ott már a reakció dolgozott a pánszlávizmus jelszavai mellett.”6 Természetesen, Madocsányi Pál ugyan­úgy kormánybiztos volt, ahogy Beniczky, ám előtte nem rendelkezett katonai előélettel, sem mérnöki végzettséggel, jogász volt és Liptó vármegye alis­pánja. A szabadságharc alatti pontos tevékenységé­ről nem áll rendelkezésünkre részletes forrásanyag, csak töredékek, míg Beniczky emlékiratai és eze­ken belül a Stier Lajos által összegyűjtött jelentések a regényben taglalt cselekedeteket teljes mértékben Beniczkynek tulajdonítják. „Jelentőséget működésé­nek mindenekelőtt az ád, hogy mint a szláv mozgal­mak ismerője, tejhatalommal felruházott kormány­biztosi munkakörét teljes sikerrel látta el. Rajta kívül volt még néhány ilyen kormánybiztos, így: Jeszenák János br. nyitrai, Marczibányi Antal trencséni, Ba­logh János trencséni, Madocsányi Pál árvai, Justh József turóci, Irányi Dániel sárosi, Csáky László gróf szepesi kormánybiztos stb. stb. El nem vitatható e tevékeny férfiak nagy érdeme a népfelkelés szer­vezése, a hadseregellátás, a rend fenntartása, a kor­mány állandó informálása terén, – azonban mikor a fegyveres ellenállást ténylegesen meg kellett csi­nálni, többnyire tehetségük csütörtököt mondott az egyetlen Beniczky kivételével, és pedig azért, mert ő volt az egyetlen kormánybiztos, kiben veleszüle­tett és akkor érvényesülő katonai tehetség lakozott, ki tudott nemcsak szervezni, de vezetni is odakint a harctéren.”7 Nos, nem feladatunk Madocsányi Pál katonai és egyéb érdemeinek magasztalása vagy el­vitatása, csupán a Börtön virága lapjain megjelenített felvidéki események háttereit szeretnénk pontosí­tani, illetve ezzel is alátámasztani a Beniczky Lajos alakjával kapcsolatos hipotézisünket.

A szlovákság tehát a fentebb említett kettős­ség jegyében vesz részt a történésekben, a lázadók (Hurbanék csapatai) egyértelműen pánszlávként vannak ábrázolva, Jókai – velük kapcsolatban – so­sem válik meg ettől a terminustól, még utolsó regé­nye lapjain is ezzel a kifejezéssel illetve őket, míg a magyar ügyhöz hű szlovákságot (akárcsak koráb­ban) többször is magasztalja. A regény narrációs sa­játossága, hogy Jókai többször is kiszól a szövegből,8 a szlovákság kapcsán például így: „A magyar fel­föld is adott harcosokat e hazaromboló zendüléshez. S egy csapat már elindult fegyverrel, fáklyával az öl­döklés, gyújtogatás munkáját megkezdeni azon de­rék, becsületes tót lakosság között, mely századokon át leghívebb fegyvertársa volt a magyarnak, melynek fiaiból alakult zászlóaljak ott harcoltak a magyar Al­földön a betörő lázadók ellen, s mindvégig megma­radtak a szabadság védelmezőinek. Ezt a veszedel­mes lázadást kellett támadásában elfojtani. Sikerült. Markóczy Dezsőnek nagy része volt benne. A láza­dók támadásának célja egyenesen Markózcy mező­városának megrohanása volt. Ez szolgált volna ala­pul haditervüknek. Az a hosszú völgy volt a kulcsa a felvidéknek. S annak lakossága fajrokon volt. Az volt a kérdés, hogy hívek maradnak-e a hazához, al­kotmányhoz, vagy elcsábíthatók a pánszláv izgatók által?”9 Érdekes a gondolat végi kérdőjel a narrátor részéről. Mintha az idős Jókai (mint narrátor) hang­nemében megjelenne némi kétkedés, a regényben több ilyen kérdőjellel is találkozni. Nos, a regénybeli Markóczy Dezső az említett csatára megfelelő fegy­verzet és kiképzett legénység nélkül, csak egy lelkes (tót) nemzetőr csapattal készült. „Markóczy Dezső az ellenség közeledtére összedoboltatá önkéntes nemzetőri csapatait, s fölállítá a piac közepén. S tar­tott nekik egy lelkesítő beszédet – tótul. Természete­sen a takarodó verse is tótul volt: »Trumtti, trumtti tári, velke puski, patrontári«.”10A takarodó versének a „velke puski” (nagy puskák) szókapcsolaton kívül nincs értelme, valószínűleg egy fonetikus átirata lehet valamely korabeli katonai indulónak. Az em­lített csata és hadmozdulatok azonban megtalálha­tóak Beniczky emlékirataiban, ugyanis róla köztu­dott volt, hogy beszélte a nép nyelvét, illetve részt vett a nemzetőrség megszervezésében, és az említett stureci és breznóbányai áttörést egyaránt katonailag megakadályozta. Jókai a regényben megemlíti, hogy „a magyar kormány Markóczyt küldte ki a zendülés megakadályozására, mint kormánybiztost és nem­zetőri őrnagyot”.11 Erre vonatkozólag Madocsányi Pál őrnagyi kinevezéséről nem találtunk forrásokat, ellenben Beniczky kinevezését maga Kossuth Lajos erősítette meg. „Beniczky Lajos kormánybiztos úrnak! Folyó hó 2-ikán 317. sz. a. kelt hivatalos tudósítására hivatkozólag, Önnek a pánszláv mozgalmak elfojtá­sára intézett célszerű rendelkezései helyeseltetvén, miszerint kiküldetését annál sikeresebben teljesít­hesse, s dícséretes buzgalmát annál inkább folytat­hassa, Ön ezennel tiszteleti Őrnaggyá neveztetik ki, egyszersmind felhatalmaztatik: miszerint a csend, rend és belbéke biztosítása végett haditörvényszéket állíthasson – odautasíttatván: hogy e részben a szo­kott formákat szorosan megtartva s a nép lecsende­sítésére – hol jónak látja – a megtérőknek, a vezé­reket kivéve, bűnbocsánatot hirdessen.”12 Mindezek fényében úgy gondoljuk, hogy Jókai a regény fő­hősében ötvözte Madocsányi Pál és Beniczky Lajos egyéni sorsát, mindkettejük életútjából gazdagon merítve. A kormánybiztosi és katonai szerepvállalá­saik miatt többévi várfogságot kaptak mindketten, majd kiszabadulva Madocsányi még 1875-ben bekö­vetkezett haláláig aktív szereplője maradt a megyei közigazgatásnak Liptó és Trencsén vármegyékben, míg Beniczky kénytelen volt elviselni még egy fog­ságot, majd fiatalon valószínűleg gyilkosság áldo­zata lett Budapesten. A Börtön virága retrospektív szerkezete voltaképp Markóczy Viola megpróbálta­tásait írja le, de keretként szolgálnak az 1848–49-es felvidéki hadi események is, melyekre a szerző-nar­rátor már a nosztalgia fátylán keresztül emléke­zik. A szlovákság ábrázolása a „szokásos” módon ambivalens, a magyar oldalon állók egyértelműen a becsületes tót lakosságként vannak feltüntetve, a többiek pedig pánszlávokként, ám a narrátor ré­széről itt (is) felbukkan egy kérdőjel, amivel eddig egyetlen korábbi regényben sem találkozhattunk. Az 1848–49-es hadi eseményeken kívül nem talál­kozunk a szlováksággal, szlovák szereplőkkel, ettől kezdve már csak Markóczy Viola és Dezső szemé­lye körül forog a cselekmény, viszonylag kevesebb szövevénnyel, mint amit egy Jókai-regénytől meg­szokhattunk, ám ezzel (és a narráció hangnemével) egyfajta személyesebb, intimebb viszonyt alakítva ki az olvasóval. „Évtizedekkel később írt regényei­ben is ott lappang a személyesség emléke a hirtelen senkivé-semmivé lett 1848-as férfiak belső meg­hasonlottságának rajzában. A kőszívű ember fiaiban a Baradlay Ödön teljes sorsfordulását megörökítő fejezet foglalkozik ezzel (Nadír), de találunk ilyet a Politikai divatok, az Enyim, tied, övé, az Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk s a Börtön virága történe­tében is. E hősök többségének (akárcsak teremtőjük­nek, Jókainak) éppúgy át kellett élnie a meghasonlás és kétely kínjait, mint a másokra szorulás keserves pillanatait, s – ha a hübrisz valaha is megkísértette valamelyiket – leckét kellett kapnia alázatból is.”13

1 Fried István: A Jókai-befogadás állomásai és dichotómiái. In uő: Öreg Jókai nem vén Jókai: Egy má­sik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben. Budapest, 2003, Ister. 191.
2 Erről bővebben Merva Attila: Jókai és a Felvidék: Jókai felvidé­ki témájú regényeinek hátteréhez. Tempevölgy, 2014/2. 72–81.
3 Fried István: Kései Jókai-regé­nyek narrációs kérdései. In uő: i. m. 102.
4 Jókai Mór: Börtön virága. S. a. r. Oltványi Ambrus. Budapest, 1974, Akadémiai. 5.
5 Fried: Kései Jókai-regények narrá­ciós kérdései. 100.
6 Jókai: i.m. 17.
7 Vö. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról. Szerk. Steier Lajos, Budapest, 1924, Magyar Törté­nelmi Társulat. 5.
8 Erről bővebben Fried: Kései Jókai-regények narrációs kérdései. 96–113.
9 Jókai: i. m. 28.
10 Uo. 29.
11 Uo. 27.
12 Bővebben Beniczky… i. m. 559.
13 Fábri Anna: Az értelmezés vál­tozatai és nehézségei. In Szegedy-Maszák Mihály és Veres András (szerk.): A magyar irodalom törté­netei II.: 1800-tól 1919-ig. Buda­pest, 2007, Gondolat. 331.