Merva Attila: „Fejemben van az egész. Emlékeim után dolgozom” (tanulmány)
A helyszín és az emlékezet az idős Jókai utolsó regényében
Jókai regényeinek napjainkig számos olvasata él, nem beszélve a kritika és az értelmezések sokszor ellentmondó eredményeiről. „A Jókai-befogadás – akár Petőfié – szélsőséges nézetek kifejtésétől sem mentes, hiszen az irodalomközpontú hatástörténet szüntelen módosulását a politikai jellegű kisajátító törekvések árnyékolják be.
A kései Jókai-művek szinte provokálják értelmezőiket, nem egyszer megtévesztik, csapdába csalják olvasóikat. Rajongás és elmarasztalás szélsőségei között halad a Jókai-kritika útja. Ennek a kritikának teljesebb föltárulása a magyar gondolkodástörténet számára még tartogathat meglepetéseket.”1 Fried István gondolatai híven tükrözik a Jókai-befogadás körüli ellentmondásokat, amelyek egyre inkább az újabb feltárások irányait körvonalazzák. A kései Jókai-regények értelmezése több irányból közelítve is tartalmazza a fentebb említett meglepetéseket. Egyrészt a narráció vizsgálatának (egy-egy elbeszélői forma, megoldás mintha ötvözné a romantika elbeszélői hagyományait és a modernség irodalmi nyelvezetét), másrészt a retrospektív módszer alkalmazásának szempontjából, ami esetünkben a ’48-as eseményekre való visszatekintésben, illetve ezen események újragondolásában nyilvánul meg. Bár köztudott, hogy a Jókai-regények kiemelt témái közé tartozik a szabadságharc, ám a XIX. század 70-es és 80-as éveinek (realista?) nagyregényei (Fekete gyémántok, A szerelem bolondjai, Az élet komédiásai stb.) némileg árnyalják e meghatározást. Rövid tanulmányunkban Jókai utolsó regényének (Börtön virága, 1904) egyes fentebb említett értelmezői provokációit és olvasócsapdáit szeretnénk szemügyre venni. A szerkezeti vizsgálaton túl számunkra egyaránt fontos szempont a felvidéki helyszín, illetve az idős Jókai szlovákábrázolásainak bemutatása, hiszen egyik korábbi tanulmányunkban már írtunk a Felvidéken játszódó regények nyelvezetének változásáról, ami nagyrészt a szerző Beniczky Lajoshoz fűződő barátságával, illetve az 1879-től induló többszörös felvidéki utazásaival magyarázható.2
Az 1880-as évek felvidéki, pontosabban liptói és árvai utazásaiból táplálkozik utolsóként megírt regénye, a Börtön virága is. A regény Jókai halálának évében jelenik meg és tulajdonképpen az „agyonhallgatott” regények közé sorolható, azaz nem kötődik szorosan a Jókai-magkánonhoz, inkább a kisebb epikai művei sorát gazdagítja. Szerkezetét tekintve egyfajta retrospektív visszatekintés a forradalomra és az azt követő zűrzavaros időszakra, másrészt viszont mindez akár mellékszálnak is tűnhet, ugyanis az asszonyi hősiességnek állít márványszobrot a szerz: „A Börtön virága egyenes vonalú cselekménye tagolt világot beszél el, amelynek átlátása azonban egyáltalában nem problémátlan.”3
Maradjunk azonban a főhős(nő) cseppet sem könnyen meghatározható alakjánál. Maga a szerző, aki részint a narrátor is, már az előszóként írt Tájékozás című fejezetben leszögezi: „Ennél a történetnél aztán több olyan alaknak is kell előfordulni, akinek a létezése kétkedést költ, akinek tettei megcáfolják az adott helyzetet, akinek lelki világa ellenkezik a hivatásával, de akiket mégis a valóság teljes világításába kell helyeznem, hogy a történet végén a pokol fekete lángjai helyett a szivárvány fényköre sugározza körül a mese alakjait. Ami különben nem mese. Fejemben van az egész. Emlékeim után dolgozom.”4 A főhős alakját Madocsányi Pál liptói és árvai kormánybiztos, főispán alakjáról mintázta, aki Beniczky Lajoshoz hasonlóan a felvidéki bányavárosok és északi megyék egyik kormánybiztosa volt a szabadságharc alatt. Az ő, de leginkább a felesége viszontagságait beszéli el a szerző-narrátor. A regénybeli Markóczy Dezső és felesége, Viola a szabadságharc hajnalán kötnek házasságot, majd Dezső egy nemzetőrcsapat élén a csatába megy, illetve főszerepet vállal a körmöcbányai pénzverde és az ott található értékek lefoglalásában és Debrecenbe juttatásában. Felesége önfeláldozó módon követi, vándorszínészekből és béresekből szervezett betegápoló egységével, vállalva az összes veszélyt, ami rá és férjére leselkedik. Mielőtt még véget érne a szabadságharc, az ifjú férj (sejtve az ügy kimenetelét) a feleségére ruházza birtokait és vagyonát a felföldön. Világos után Dezsőt halálra ítélik, de Viola megszerzi a kegyelmet számára, ami tizenöt év várfogságot jelent. Dezső unokaöccse, eszmetársa és hadnagya, Zentai Amadé elkerüli a fogságot egy menlevéllel, majd beáll uradalmi vadásznak a markóczfalvi birtokra, ahol a regénybeli negatív alak, Csacsina Flórián (aki egy reakciós és konzervatív nézeteket valló jószágigazgató) gonosz módon az asszony elcsábításával vádolja őt. Viola titokban bejut férjéhez a börtönbe, és a jószívű (!) börtönfelügyelő révén egy éjszakát tölthet együtt férjével, aminek később következményei lesznek egy pici „börtönvirág” alakjában. Viola az apján kívül senkinek sem vallhatja meg az igazat, és ezért vállalnia kell környezete megvetését. Csupán pár ember áll mellé, többek között Dezsőnek a Flórián által elüldözött anyja, illetve Amadé úrfi. Dezső amnesztia útján korábban szabadul, tudomást szerez Csacsina gonoszkodó ármányairól, és hazatérve párbajban kivégzi őt, vállalva egy esetleges újabb fogság veszélyét. Itt záródik a történet, viszonylag nyitott módon, teret adva az olvasónak, hogy a szerző utóhangját elolvasva saját elképzelése alapján gondolja tovább. „A félreismert, félreértett asszonynak és gyermekének története lényegében befejezetlen marad, az »igazság« nem képes áttörni a társasági előítéleteken; az asszony ártatlanságának és a »világ« álságának napfényre kerülése sem hozhat minden tekintetben megnyugtató megoldást, a sokak által igényelt kiegyenlítődés elmarad: »Hasztalan minden védelem, minden igazság. Uralkodók adhatnak az elítéltnek amnesztiát, a világ nem ad kegyelmet soha.« Ami úgy is értelmezhető, hogy a korai Jókai-regényekben megszokott költői igazságtételre nincsen mód, a történések logikája erősebbnek mutatkozik a szerző-elbeszélői beavatkozásnál.”5
Témánk felől közelítve, a szlovákság csak egy-egy epizódszerepben tűnik fel, leginkább a szabadságharchoz köthető eseményekkel kapcsolatban. A kép hasonlít az Akik kétszer halnak meg lapjain megjelenített szlovákábrázolásokhoz: az ellenséges tót lázadók (pánszlávok) kontra hűséges (magyar érzelmű) tót lakosokból toborzott, kormánybiztos vezette csapat. Bár Jókai elbeszéléséből és személyes úti élményeiből tudjuk, hogy Markóczy Dezső alakja Madocsányi Pálról volt mintázva, a történet során mégis több Beniczky-párhuzammal találkozhatunk. Érdekes módon Beniczky alakját (kormánybiztosi szerepben) nem örökítette meg Jókai, azonban Madocsányi Pál regénybeli hadműveleteit, cselekedeteit olvasva több átfedést találhatunk Beniczky Lajos valós cselekedeteivel: műszaki és katonai múlt, egy felvidéki vármegye közigazgatásánál betöltött (alispáni) munkakör, majd a reformkor során tanúsított ellenzéki, liberális politikai szerepvállalás. Egy ponton teljesen érintkezik a történet Beniczkyével. „Markóczy Dezső fölment Budapestre, mint az új választókerület képviselője, egyhangúlag megválasztva az új honpolgárok által, s visszatért néhány hónap múlva, mint a minisztérium által kinevezett tejhatalmú kormánybiztos. Már akkor szükség volt a felvidéken egy erőskezű, megbízható férfiúra. Ott már a reakció dolgozott a pánszlávizmus jelszavai mellett.”6 Természetesen, Madocsányi Pál ugyanúgy kormánybiztos volt, ahogy Beniczky, ám előtte nem rendelkezett katonai előélettel, sem mérnöki végzettséggel, jogász volt és Liptó vármegye alispánja. A szabadságharc alatti pontos tevékenységéről nem áll rendelkezésünkre részletes forrásanyag, csak töredékek, míg Beniczky emlékiratai és ezeken belül a Stier Lajos által összegyűjtött jelentések a regényben taglalt cselekedeteket teljes mértékben Beniczkynek tulajdonítják. „Jelentőséget működésének mindenekelőtt az ád, hogy mint a szláv mozgalmak ismerője, tejhatalommal felruházott kormánybiztosi munkakörét teljes sikerrel látta el. Rajta kívül volt még néhány ilyen kormánybiztos, így: Jeszenák János br. nyitrai, Marczibányi Antal trencséni, Balogh János trencséni, Madocsányi Pál árvai, Justh József turóci, Irányi Dániel sárosi, Csáky László gróf szepesi kormánybiztos stb. stb. El nem vitatható e tevékeny férfiak nagy érdeme a népfelkelés szervezése, a hadseregellátás, a rend fenntartása, a kormány állandó informálása terén, – azonban mikor a fegyveres ellenállást ténylegesen meg kellett csinálni, többnyire tehetségük csütörtököt mondott az egyetlen Beniczky kivételével, és pedig azért, mert ő volt az egyetlen kormánybiztos, kiben veleszületett és akkor érvényesülő katonai tehetség lakozott, ki tudott nemcsak szervezni, de vezetni is odakint a harctéren.”7 Nos, nem feladatunk Madocsányi Pál katonai és egyéb érdemeinek magasztalása vagy elvitatása, csupán a Börtön virága lapjain megjelenített felvidéki események háttereit szeretnénk pontosítani, illetve ezzel is alátámasztani a Beniczky Lajos alakjával kapcsolatos hipotézisünket.
A szlovákság tehát a fentebb említett kettősség jegyében vesz részt a történésekben, a lázadók (Hurbanék csapatai) egyértelműen pánszlávként vannak ábrázolva, Jókai – velük kapcsolatban – sosem válik meg ettől a terminustól, még utolsó regénye lapjain is ezzel a kifejezéssel illetve őket, míg a magyar ügyhöz hű szlovákságot (akárcsak korábban) többször is magasztalja. A regény narrációs sajátossága, hogy Jókai többször is kiszól a szövegből,8 a szlovákság kapcsán például így: „A magyar felföld is adott harcosokat e hazaromboló zendüléshez. S egy csapat már elindult fegyverrel, fáklyával az öldöklés, gyújtogatás munkáját megkezdeni azon derék, becsületes tót lakosság között, mely századokon át leghívebb fegyvertársa volt a magyarnak, melynek fiaiból alakult zászlóaljak ott harcoltak a magyar Alföldön a betörő lázadók ellen, s mindvégig megmaradtak a szabadság védelmezőinek. Ezt a veszedelmes lázadást kellett támadásában elfojtani. Sikerült. Markóczy Dezsőnek nagy része volt benne. A lázadók támadásának célja egyenesen Markózcy mezővárosának megrohanása volt. Ez szolgált volna alapul haditervüknek. Az a hosszú völgy volt a kulcsa a felvidéknek. S annak lakossága fajrokon volt. Az volt a kérdés, hogy hívek maradnak-e a hazához, alkotmányhoz, vagy elcsábíthatók a pánszláv izgatók által?”9 Érdekes a gondolat végi kérdőjel a narrátor részéről. Mintha az idős Jókai (mint narrátor) hangnemében megjelenne némi kétkedés, a regényben több ilyen kérdőjellel is találkozni. Nos, a regénybeli Markóczy Dezső az említett csatára megfelelő fegyverzet és kiképzett legénység nélkül, csak egy lelkes (tót) nemzetőr csapattal készült. „Markóczy Dezső az ellenség közeledtére összedoboltatá önkéntes nemzetőri csapatait, s fölállítá a piac közepén. S tartott nekik egy lelkesítő beszédet – tótul. Természetesen a takarodó verse is tótul volt: »Trumtti, trumtti tári, velke puski, patrontári«.”10A takarodó versének a „velke puski” (nagy puskák) szókapcsolaton kívül nincs értelme, valószínűleg egy fonetikus átirata lehet valamely korabeli katonai indulónak. Az említett csata és hadmozdulatok azonban megtalálhatóak Beniczky emlékirataiban, ugyanis róla köztudott volt, hogy beszélte a nép nyelvét, illetve részt vett a nemzetőrség megszervezésében, és az említett stureci és breznóbányai áttörést egyaránt katonailag megakadályozta. Jókai a regényben megemlíti, hogy „a magyar kormány Markóczyt küldte ki a zendülés megakadályozására, mint kormánybiztost és nemzetőri őrnagyot”.11 Erre vonatkozólag Madocsányi Pál őrnagyi kinevezéséről nem találtunk forrásokat, ellenben Beniczky kinevezését maga Kossuth Lajos erősítette meg. „Beniczky Lajos kormánybiztos úrnak! Folyó hó 2-ikán 317. sz. a. kelt hivatalos tudósítására hivatkozólag, Önnek a pánszláv mozgalmak elfojtására intézett célszerű rendelkezései helyeseltetvén, miszerint kiküldetését annál sikeresebben teljesíthesse, s dícséretes buzgalmát annál inkább folytathassa, Ön ezennel tiszteleti Őrnaggyá neveztetik ki, egyszersmind felhatalmaztatik: miszerint a csend, rend és belbéke biztosítása végett haditörvényszéket állíthasson – odautasíttatván: hogy e részben a szokott formákat szorosan megtartva s a nép lecsendesítésére – hol jónak látja – a megtérőknek, a vezéreket kivéve, bűnbocsánatot hirdessen.”12 Mindezek fényében úgy gondoljuk, hogy Jókai a regény főhősében ötvözte Madocsányi Pál és Beniczky Lajos egyéni sorsát, mindkettejük életútjából gazdagon merítve. A kormánybiztosi és katonai szerepvállalásaik miatt többévi várfogságot kaptak mindketten, majd kiszabadulva Madocsányi még 1875-ben bekövetkezett haláláig aktív szereplője maradt a megyei közigazgatásnak Liptó és Trencsén vármegyékben, míg Beniczky kénytelen volt elviselni még egy fogságot, majd fiatalon valószínűleg gyilkosság áldozata lett Budapesten. A Börtön virága retrospektív szerkezete voltaképp Markóczy Viola megpróbáltatásait írja le, de keretként szolgálnak az 1848–49-es felvidéki hadi események is, melyekre a szerző-narrátor már a nosztalgia fátylán keresztül emlékezik. A szlovákság ábrázolása a „szokásos” módon ambivalens, a magyar oldalon állók egyértelműen a becsületes tót lakosságként vannak feltüntetve, a többiek pedig pánszlávokként, ám a narrátor részéről itt (is) felbukkan egy kérdőjel, amivel eddig egyetlen korábbi regényben sem találkozhattunk. Az 1848–49-es hadi eseményeken kívül nem találkozunk a szlováksággal, szlovák szereplőkkel, ettől kezdve már csak Markóczy Viola és Dezső személye körül forog a cselekmény, viszonylag kevesebb szövevénnyel, mint amit egy Jókai-regénytől megszokhattunk, ám ezzel (és a narráció hangnemével) egyfajta személyesebb, intimebb viszonyt alakítva ki az olvasóval. „Évtizedekkel később írt regényeiben is ott lappang a személyesség emléke a hirtelen senkivé-semmivé lett 1848-as férfiak belső meghasonlottságának rajzában. A kőszívű ember fiaiban a Baradlay Ödön teljes sorsfordulását megörökítő fejezet foglalkozik ezzel (Nadír), de találunk ilyet a Politikai divatok, az Enyim, tied, övé, az Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk s a Börtön virága történetében is. E hősök többségének (akárcsak teremtőjüknek, Jókainak) éppúgy át kellett élnie a meghasonlás és kétely kínjait, mint a másokra szorulás keserves pillanatait, s – ha a hübrisz valaha is megkísértette valamelyiket – leckét kellett kapnia alázatból is.”13
1 Fried István: A Jókai-befogadás állomásai és dichotómiái. In uő: Öreg Jókai nem vén Jókai: Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben. Budapest, 2003, Ister. 191.
2 Erről bővebben Merva Attila: Jókai és a Felvidék: Jókai felvidéki témájú regényeinek hátteréhez. Tempevölgy, 2014/2. 72–81.
3 Fried István: Kései Jókai-regények narrációs kérdései. In uő: i. m. 102.
4 Jókai Mór: Börtön virága. S. a. r. Oltványi Ambrus. Budapest, 1974, Akadémiai. 5.
5 Fried: Kései Jókai-regények narrációs kérdései. 100.
6 Jókai: i.m. 17.
7 Vö. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról. Szerk. Steier Lajos, Budapest, 1924, Magyar Történelmi Társulat. 5.
8 Erről bővebben Fried: Kései Jókai-regények narrációs kérdései. 96–113.
9 Jókai: i. m. 28.
10 Uo. 29.
11 Uo. 27.
12 Bővebben Beniczky… i. m. 559.
13 Fábri Anna: Az értelmezés változatai és nehézségei. In Szegedy-Maszák Mihály és Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig. Budapest, 2007, Gondolat. 331.