Soóky László: Piros ász oszt, nem oszt (regényrészlet)

A háborút követő időkben nagy volt a házasodási kedv otthon is, meg a környe­ző falvakban is. Vőlegény is lett volna, meg mennyasszony is, csak éppen zenekar nem volt. A lakodalom pedig mit sem ér muzsikaszó nélkül. Ezt gondolta át apám, amikor levette a szekrény tetejéről a hegedűt, és fülhallás után az e-húron megta­nulta élete első nótáját, a Haragszik az édesanyámat.

Amikor már öt-hat nótát majd­nem hiba nélkül elmuzsikált, azon morfondírozott, hogy elszegődik Pepes Sándor perbetei prímás cigányzenekarába, de másként alakultak a dolgok. Pepesékkel vi­szont egy későbbi lakodalomban mégiscsak találkoztunk.  Valamelyik Soóky gyerek nősült Kamocsán, apámat tisztelték meg a násznagysággal, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek. Kamocsán a lakodalom péntektől vasárnapig tartott, a násznép al­kalomszerűen hazament állatot etetni, kertet öntözni, az asszony gyors ledöntésére, hogy mosolyogva járja a menyasszonytáncot. Szombat éjfélig nem is volt baj, apám méltósággal tette a dolgát, ha kellett, fizetett, ha kellett, intézkedett, ha kellett, pohár­köszöntőt mondott. Szombaton este aztán egyre több lett a pohárköszöntő, Pepesék muzsikáltak, porzott a föld a szederfa alatt a táncolók pergésétől, s apám, mint aki nótát rendel, odament a brácsáshoz. Föl a fára, mondta mosolyogva.

A brácsás nem értette, miről van szó, megkérdezte Pepes Sándor prímást, hogy tudjuk-e azt a nótát, hogy Föl a fára? A prímás kezében megállt a vonó, mozdonyszín bőre penészszürkévé halványult.
– Én tudom, Dezső, nagyon is tudom – mondta.
– Létrát! – adta ki az instrukciót apám.
A vőfélyek a szederfa alsó ágának támasztották a létrát, a zenekar muzsikálva elhelyezkedett a fa vastagabb ágain, csak a cimbalmos maradt a lombok alatt. Azt kellett húzniuk, hogy Falu végén sátoroznak az oláh cigányok, amikor a vőfélyek odail­lesztették a kárászfűrészt a szederfa törzséhez. A tiszteletes úr ebben a döntő pilla­natban nézett ki a töltöttkáposztahegy mögül, s bölcsen így szólt:
– Násznagy uram, ha kidől a fa, hol táncol majd a násznép?

Apám körülnézett, tekintete találkozott anyáméval – mit tettél, Sándor? –, aztán lassan felmászott a fára, leült a prímás mellé, elvette tőle a hegedűt, és a bénult csen­dű kamocsai éjszakában az e-húron felsírt a nóta: Valahol esküszik egy szép barna lány… És elkezdett a násznép énekelni, először halkan, szemérmesen, aztán egyöntetűn, csodálatosan. Szerencsére az örömanyának eszébe jutott a menyasszonytánc, s foly­tatódhatott a lakodalom a maga szertartásos rendjében.

Apám minden idejét lekötötte a zenekar megszervezése. Háztól házig átgondolta a falut, számba vette mindazokat, akiknek hangszerük lehetett: Noszkay József pék­mester: hegedű, Bielokosztolszky László bognármester: tangóharmonika, Kalocsay Sulák József magánzó: nagybőgő, Gatyás Imre temetőgondnok: dob, Kara Vilmos gyüttment csabai: trombita, Madócsai Imre útkaparó: szaxofon. Egyikük sem tudta, hogy tagja az alakuló zenekarnak, aminek apámnál már neve is volt: BÚCSI JAZZ, amit később elvetett, s így lett Gatyás Imre temetőgondnok nagydobjára ráírva: BÚCSI KOMBINÁT.

Később, amikor már komolyra fordult a dolog, kiderült, hogy Kalocsaynak nincs nagybőgője, mert zálogba adta egy Sztruhár (később Struhár) nevű párkányi hang­szerkereskedő zenetanárnak. A bőgőért negyven koronát kapott, amit az utolsó fillé­rig vaníliás fagylaltra költött. Vitkó Pali, a cukrász triciklivel járta a környékbeli fal­vakat, zöld tornacipőben, kék színű klottgatyában, végig kigombolt fehér köpenyben és piros barettsapkában. Kalocsay Sulák, mint az árnyéka, úgy követte a cukrászt, s amint lenyelte az egérhúgyszagú ostya utolsó morzsáját is, nyomban a fagylaltos elé került, keresztbe tette az úton a biciklijét, s rendelt egy gombócot. Vitkó Pali őrjön­gött, Kalocsay pedig negyvenszer nyomatékkal szólt: kérek szépen egy gombóc va­níliás fagylaltot. Majd, hogy elfogyott a pénze, a köbölkúti vasúti sorompónál szájon vágta a cukrászt, és bicskájával kiszúrta a tricikli összes kerekét.

– Remélem, ért a szóból, Vitkó uram, azt mégsem gondolhatta komolyan, hogy következmények nélkül alávághat az én drága Mártikámnak – mondta, aztán leha­jolt, hogy megigazítsa nadrágja hajtókáján a ruhacsipeszt.
– Az nem úgy volt, Kalocsay, hanem úgy, hogy, amikor sorban álltunk a tejcsar­nok félhomályában, egyszer csak éreztem, hogy Márta asszony elmarkolt, én meg nem mertem semmit se csinálni, se mondani, mert mögöttem meg a Perseiné állt. Márta asszony markolt, így haladtunk a sorban. Aztán Márta asszony elindult Köve­cses felé, én meg tudtam, hogy nem arra laknak. Utána mentem, hogy megmondjam neki, hogy merre van a házuk, ő meg a gát mellett lehajolt, mintha csigabigát keresne. Így volt.
– Aztán hányszor volt így, Vitkó uram?
– Arra jártam, vittem egy kis fagylaltot, megint arra jártam, megint vittem fagylal­tot. Aztán megint arra jártam, vittem a fagylaltot, de ott volt a Gatyás, éppen gombol­ta az ellenzőjét. Így aztán nem vittem több fagylaltot.

*
Kalocsay Sulák József 1949. január 31-én este, a tatabányai bányászok díszegyenru­hájában állt meg először a Barsi-féle kocsma söntése előtt, hátán a viaszosvászonba bújtatott nagybőgőjével. Barsi János hentesmester és kocsmáros sunyi mosolyából elővillant az összes aranyfoga.
. Adhatok?
. Kommendáljon nekem egy hozzám való özvegyasszonyt, kis házzal, beköltöz­nék hozzá.
. Özvegyasszony van elég, gyászában egyik jobban koslat, mint a másik, hatvan­két ember maradt a fronton. Jókor jött… Honnan is?
. Spicliknek nem szívesen beszélek a múltamról, mert, ha jól látom, akkor maga spicli. Annyit azért elárulok magának – maradjon köztünk ., hogy a Tatabányai Bá­nyász kapusa voltam.
. Portás a bányában? Hihetetlen.
. Futballkapus voltam, kérem: Kalocsay, a kétszázegy centis mágus. És persze nagybőgős egy szalonzenekarban.
. Biztos, hogy ide akart jönni?
. Nem biztos.  Mondhatna egy asszonyt, hogy elindulhassak, mert nehéz a bőgő.
. Ha nem túlságosan igényes, nézze meg a Dobai Mártát. Egy kicsit eloperálták a nyúlszáját, de amúgy megteszi. A haranglábbal szemben, zöld kapu.
Kalocsay Sulák József, a kétszázegy centis mágus bekopogott Dobai Márta ajta­ján, elmondta, hogyan és mint gondolta a dolgokat, aztán leült néhai Dobai Mihály helyére a konyhaasztalhoz.
*
– Jól van, Vitkó uram, most bosszút álltam a Mártán esett sérelemért – mondta Kalocsay –, kvittek vagyunk, magának nincs fagylaltja, nekem pedig nincs nagybő­gőm.
*
Abban mindannyian egyetértettek, hogy nagybőgő nélkül a zenekar nem zenekar. Összeadták a pénzt, apám és Kara Vili vállalták a Párkányba való bebiciklizést, mert apám tudott verekedni meg kupeckedni, Kara Vili pedig tudott szlovákul, ha a Sztruhár nem akart volna tudni magyarul. A Négyes útnál apám leszállt a bicikliről.
. Te Vili, menj vissza a Kalocsayért.
. Aztán minek mennék, te Sándor?
. Ha hazacipeled a bőgőt, akkor ne menj vissza.
. Cipeli a rossebegyemeg, te Sándor.
Sztruhár tanár úr a kerítésen könyökölve meggyfa szipkából cigarettázott.
. Elvinnénk a nagybőgőt – mondta Kalocsay.
. Eladtam . mondta Sztruhár, és messzire fújta a füstöt.
. Eladta? Hiszen egy hónapban voltunk megegyezve, meg húsz korona kamat­ban.
. Nézze, Kalocsay, magának kellett a pénz, nekem meg nem kellett a bőgő, mégis adtam érte pénzt.
Mondott volna még valamit, de ekkor a talpa alatt már levegő volt, apám fogta a torkát, és megemelte.
– Aztán kinek adta el Sztruhár úr? – kérdezte apám, szája csücskében füstölgött a Bystrica, s csak annyit engedett a szorításon, hogy a tanár úr megszólalhasson.
– A Paprikának.
– A Paprikána-ak? – kérdezte Kara Vili. – Dejszen a Paprika klarinétos…
– Igen, de azt mondta, hogy ha megszületik az unokája, és véletlenül nagybőgős szeretne lenni, akkor jobb, ha kéznél van egy százkoronás nagybőgő.
– Jól van, tanár úr – mondta apám –, akkor most elmegy a Paprikához, megmond­ja neki, hogy itt van Gál Sándor Búcsról, s arra kéri, hogy hozza el neki a Kalocsay nagybőgőjét, mert zenekart alapított. A Paprika majd tudni fogja, hogy ki mentette meg az életét, amikor Kéméndnél beállt a front. Mi itt leszünk a restiben, tanár úr, ott várunk a bőgőre, s fogyasztunk ezt-azt a maga kontójára. Ezt csak azért mondom, hogy siessen, mert lehet, hogy nem lesz elég a negyven korona.
Leültek a Zahovay kocsmában a sarokasztalhoz, szilvapálinkát ittak kissörrel, apám kávét is, mert szerinte az úriemberek kávét is isznak. Ezt még akkor megtanul­ta, amikor a Mátra alján Horthy Miklós medvéit etette. Kisvártatva megjelent Pap­rika, rendes nevén Patkoló Dezső, s beszólt az ajtóból: Sándor, Sándor, de örülök, hogy látlak. Bemennék, de kitiltottak a parasztok, csak akkor mehetek, amikor mu­zsikálok. Majd máskor, Sándor, majd máskor, a bőgőt már viszik a muzslai cigányok. Lovas kocsin viszik szénaágyon.
– No, üljön le, tanár úr – mondta apám –, igyon valamit, ha már fizet. A zenekar vizsgáját kellene megbeszélnünk, mert, ugye, a zenekar csak akkor muzsikálhat, ha már hivatalos állami papírja van róla. Úgy gondoltuk, hogy a BÚCSI KOMBINÁT ze­nekar nevére kiállított bizonyítványt elhozhatná nekünk, s mi nem lennénk hálátlanok.
– Megoldhatjuk – mondta Sztruhár Oszkár. – Ki a prímás?
– Noszkay József, búcsi pékség.
*
Noszkay József a háború idején, míg Munkács mellett feküdt a lövészárokban, úgy tervezte, hogy az apjától Érsekújvárban örökölt pékségét eladja, Búcsra költözik mát­kájához, Pinke Irénhez, s átveszi a Pinke-féle pékséget. Aztán, hogy megsebesült s idejekorán hazamehetett, a dolgok másként alakultak. Az újvári pékséget államosí­tották, kárpótlásul utcára tették a családot, egy traktor pótkocsijára felfért a generá­ciókon keresztül összerakott holmi. Idősb Noszkay József a kemence kilincsére fel­akasztotta magát, Noszkayné Gyűrűs Veronika pedig a nyitrai elmegyógyintézetbe került, haláláig ott is maradt.
Noszkay József állt a vasútállomáson, nem tudta eldönteni, hogy melyik vonat­ra szálljon fel. Aztán elindult toronyiránt, arra gondolva, hogy legalább elbúcsúzik Pinke Iréntől, de a Mindenható másként vélekedett. Leültek Pinke Gézával a lugas alá, meghányták-vetették a dolgokat, s másnap Noszkay József hajnali négy órakor befűtötte a kemencét. Esténként a lugas alatt hegedült a maga gyönyörűségére, Pinke Irén pedig ült a fonott székben, és simogatta egyre gömbölyödő hasát. Ott bent az a Noszkay Márta várakozott, akivel én egy napon születtem, de ez már egy másik történet.
*
A zenekar megalakulásával szinte egy időben számos más egyesület is megalakult. Létrejött a nőszövetség, az önkényes tűzoltók, a Csehszlovák–Szovjet Baráti Társa­ság, a Sokol futballcsapat, a Rokkantak Szövetsége, valamint a mezőgazdasági szö­vetkezet, köznyelven jéerdé. Az egyesületek vezetősége szeme előtt két cél lebegett, tételesen a színdarab és a bál. Nem véletlenül, hiszen mindegyik csoportosulás ve­zetősége szinte ugyanazokból a személyekből tevődött össze, s hiába voltak tűzol­tók vagy rokkantak, kulturális szervezetnek tekintették magukat. A Csehszlovák–Szovjet Baráti Társaságnak végül anyám is tagja lett, mi több, pénztárosa, mert, mint Grajszky bácsi mondta, Vilma, te úgyis bufetos vagy, tudsz számolni.
Az alapvető konfliktushelyzetet az teremtette, hogy az oroszok szétlőtték a mozit (apám szerint: muzit), nem volt se próba-, se bálterem. Az iskola alkalmas lett volna mindkettőre, de a szlovák igazgató, Jozef Drotár azt mondta, hogy magyarul se ezt, se azt. Aztán, amikor Erke és Tyuki kikötötték őt a tóparti jegenyefához, s fázni kez­dett, úgy érezte, hogy változtatni kell a merev álláspontján.
– Lehet, hogy lehetne – mondta Drotár.
– Majd, ha biztos lesz, akkor szóljon – mondta Erke. – Éjfél körül jövünk haza a pincétől, addigra átgondolhatja.
A próbaterem dolga még azon az éjszakán megoldódott, s az iskolában is fel­lélegezhettek, mert Drotár másnap kérte az áthelyezését. A fél falu segített neki a rakodásnál, s páran a Négyes útig követték a teherautót, amely meg sem állt Nagysurányig. Onnan aztán feljelentette az Erkét meg a Tyukit, de Marcsa Lajcsi, a komisszár írásban adta, hogy mindkét nevezett a megjelölt időben a tyúkfarmon tartott éjjeli őrjáratot, s ha ott voltak, semmiképp sem lehettek a tóparti jegenye kör­nyékén. Az igazolásra zöld körpecsétet nyomott, majd meggyújtott egy szál gyufát, s az elszenesedett csonkkal aláírta az okmányt. A Csifáry nevű új igazgató, azonkí­vül, hogy ragaszkodott egy sakkszakkör megalakításához, nem szólt bele a dolgok alakulásába, s később, aláírás ellenében, kulcsot is adott az osztálytermektől. A sakk­szakkör létrejött, azzal a pikantériával, hogy Vasas József az első szakköri délutánon négyszer verte ronggyá Csifáryt, aki nem tudhatta, hogy Vasas Józsi hosszú évekig hivatalból sakkozott hol a váci, hol az illavai fegyházban.

A számos vezetőség úgy döntött, hogy az l949–50-es évadban a Cigányt és a Mág­nás Miskát mutatják be a falu lakosságának, s terveik szerint ellátogattak volna azokba a környékbeli falvakba is, ahol a felszabadító szovjet katonák nem lőtték szét a kul­túrházat. Szereposztáskor viszont áthidalhatatlannak tetsző akadályok sokasága bukkant elő, mint például a primadonnahiány. Összesen egy valaki, Marcsa Juliska tűnt megfelelőnek, aki fiatal is volt, meg szép is, meg énekelni is tudott, de a szülei, különösen Büszke Marcsa István, rátartiak voltak, féltették a lányukat.
– Elmegyünk hozzá küldöttséggel, és megmondjuk Istvánnak, hogy ez a Párt aka­rata – mondta Grajszky bácsi.
– Hülye vagy te, Grajszky – mondta Kis-Kiss János, önkényes tűzoltó parancs­nok –, az esperes úrnak is pártfeladatul adod a színdarabok megrendezését?
– Majd én megmondom a Marcsának szlovákul, úgy a hivatalos – mondta Kochňák Ludovit, a helybéli rokkantak elnöke.
– Te fogd be a pofád, Kochňák – mondta szinte egyhangúan az egész vezetőség –, ugattál volna Kesztölcön a vityillód előtt. Most, hogy kitúrtad a házából a Baranyait, s mi koporsós nélkül maradtunk, itt lehetsz, de bele nem szólhatsz semmibe.
– Mér’?! – tette fel élete utolsó kérdését Búcson Kochňák Ludovit, mert a következő pillanatban szinte az egész vezetőség úgy vágta szájon a kesztölcit, hogy a nyitott aj­tón keresztül egészen a lépcső korlátjáig repült. Másnap orvosi látleletet vétetett, de Dr. Soós megállapította, hogy a beteg alkoholos állapotban lefejelte a kútgémet. Ami­kor pedig panaszt tett Talapka Jozef helybéli csendőrnél, Talapka azt mondta neki, hogy jobb, ha elköltözik innét, és nem rontja tovább a betelepült tótok böcsületét.
Kochňák faluból való távozásának az ideje is hamarosan bekövetkezett. Mint a párt aktív harcosát, kinevezték őt pallérnak a községi építészcsoport élére, mert hiába fejezte be iskoláit a negyedik eleminél, járási papírja volt arról, hogy távúton leérettségizett. Bal lábát térdtől lefelé fából faragták, ezt szúrták ki a pernahajder ácsok, s amint a lábával megtámasztotta a zsaludeszkát, Tárnok Lajos ácsmester oda­szegezte a pallért. Kochňák hamarosan jegyet váltott az autóbuszra, amelyet Hos.­szú Kovács Sándor vezetett, s meg sem állt Kurtakesziig, mert úgy hallotta, hogy ott többségben vannak a magafajtái.

A vezetőség folyamatosan ülésezett, de semmiben nem egyeztek meg. A végén már abban sem, hogy kinek a legjobb a bora. Kóstolták rendületlen elszántsággal, majd énekeltek, aztán, hogy minden üveg kiürült, úgy döntöttek, hogy a friss job­ban kiadja az ízét, testületileg kivonultak a Pincék útjára. Ez az elhatározásuk ké­sőbb döntő szerepet játszott a helybéli mezőgazdasági szövetkezet megalakulása szempontjából. A második pince előtt Kis-Kiss János rázendített: „Ki tanyájaaa eeza nyárfáás?” A domboldalból visszaszólt egy fátyolos hang.
– Mi van komám, má’ le se baszod a szegény embert?
– Dehogynem, komám – válaszolta illedelmesen Kis-Kiss János.
– Nahát gyere föl, ha többedmagaddal vagy, akkor is.
Joszka kihozott két padot, az asztalon gyertyát gyújtott, öntött a hulló rizlingből, beszélgettek erről-arról, már éppen azon voltak, hogy elénekeljék a Gyere, Bodri ku­tyámat, amikor az aljból felhangzott Marcsa Lajcsi komisszár rikácsolása.
– No Joszka, no! Oszt ott van-e a Grajszky bácsi? Mer’ hogy itten meg itten vannak a járási elvtársak, oszt alakítani akarnak valamit.
– Megmondom úgy, ahogy van, Lajcsi, hogy nem látlak szívesen se tégedet, se a te elvtársaidat, de mert a Grajszky itt van, s őt keresitek, hát gyertek fel, öntök egy pohárral.
Az elvtársak felmentek, a két járási elvtárson barna bőrkabát volt, a homlokukon hegesztőszemüveg, mert motorbiciklin érkeztek agitálni. Joszka kiöntötte a bort, a já­rásiak hol magyarul, hol szlovákul szabódtak, hogy a Párt nekik ezt tiltja, de hama­rosan megfeledkeztek a pártfegyelemről. Mielőtt végérvényesen becsúsztak volna az asztal alá, az egyikük, kicsit összefüggéstelenül, de elmondta azt, amiért a fizetését kapta:
– Elvtársak – mondta.
– No itt álljon meg, amíg szépen szólok – emelte fel a mutatóujját Kis-Kiss János –, mert itt magának esetleg egy elvtársa lehet, a Marcsa Lajcsi, de ő meg nem közülünk való.
A járási elvtárs kötötte az ebet a karóhoz: – Elvtársak, a napokban – ugye, Krsko elvtárs? – Tőrén szovjet mintára megalakult az ország első mezőgazdasági szövetke­zete.
A folytatást már az aljban mondta volna el, de a tízméteres gurulás után elakadt a szava.
Marcsa Lajcsi magába roskadt: – Tettleg bántalmaztatok egy járási elvtársat, és ha a járás kiszáll, és se elvtárs, se megalakult szövetkezet, én meg a falu feje lennék…
– Lennél, de nem vagy az – mondta Grajszky bácsi. – Ész nélkül nem lehet könnyű a te sorsod sem, ezt aláírom. Amúgy meg nem tudom, miért kellett lelöknöd a saját elvtársadat? Mert mi mind láttuk, hogy váratlanul nekiugrottál és lelökted.
– Méghogy én?! – sikoltotta Lajcsi. – Még hogy…
– Ha iszol, nem tudsz uralkodni magadon, ezt mindenki tudja – mondta Kis-Kiss János. – A lelökéssel egyetértek, de azért hasba rúgnod mégsem kellett volna.
– Abban biztos lehetsz, Lajcsi, hogy ha arra kerülne a sor, mi nem fogunk ellened tanúskodni, csak azt mondjuk majd, amit láttunk – mondta Joszka –, meg az igazat, hiszen reformátusok vagyunk mindannyian. A keresztyén meg nem árt a keresz­tyénnek, de te nem vagy keresztyén – tette hozzá. – No Isten Isten…
Koccintottak, énekelgettek, Marcsa Lajcsi csendesen őrjöngött, a Zsellér agacsos felől  hamiskás nótaszó hallatszott: „ A köbölkúti-hi vahasuhutt tállomáson…”
– Te koma! Ezek ugyanazt danolják, mint mi… a Soóky Lajkó hangja, meg a Vesznás – morfondírozott Grajszky bácsi.
– Meg a Gula meg a Velmovszky – hallgatózott Kis-Kiss János.
– A kurva életbe! – kiáltotta Marcsa Lajcsi. – Akkor nekünk oda kellett volna men­ni a Cúték pincéjéhez, ott alakul a szövetkezet! Én marha!
*
Soóky Lajos, anyám testvéröccse 1921-ben született, kőművesnek tanult, s közvetlenül a háború előtt egy nő miatt kapcsolatba került a kommunistákkal, így aztán életre szó­lóan letette a fandlit s a vízmértéket. Előbb Benešék ellen agitált, harmincnyolc után pedig Horthyékkal fordult szembe, hol Illaván ült, hol meg Vácott, összesen négy évet, s ez alatt az idő alatt kiolvasta mindkét börtön könyvtárát. Amikor Magyarország ha­dat üzent a Szovjetuniónak, a politikai foglyokat kiengedték, őt is. Szabadulása után egy héttel besorozták, kurta kiképzés után kikerült imádott elvtársai földjére, azzal a pikantériával, hogy az elvtársai felé kellett lőnie. Mielőtt uniformisba bújt volna, az utolsó otthon töltött éjszakán sikeres és eredményes harcot vívott Pataky Erzsébettel, aki este tizenegykor még szűz volt, negyed tizenkettőkor pedig már várandós.
*
Nagyapám, Soóky József nyolcvanhét évet élt, de soha senkit nem szeretett. Amikor elsőszülött fiát, ifjú Soóky Józsefet a farsangi bál hajnalán vasvillával hátba szúrták egy lányért, el kellett volna adnia a bikaborjút, hogy legyen pénz a kórházra. Nem tette. Ifjú Soóky József még két hétig szenvedett, öregapám, hogy ne kelljen megven­dégelnie a komákat, maga ásta ki a sírt. Nagyanyám, Szép-Szabó Vilma, amikor kar­kosárban kivitte az ebédet a temetőbe, csak annyit mondott: megver az Isten téged, Soóky József, de meg is érdemled.
*
Soóky Lajost a szanitécekhez osztották be, apám is ott szolgált, de nem tudtak egy­másról. A jól szervezett visszavonuláskor, amikor a Kárpátokban egy időre beállt a front, s lövészárkokból diskuráltak egymással a küzdő felek, nagybátyám társát kilőtték, s kicsi a világ alapon apám mellé került. Az együtt eltöltött idő alatt egyetlen szót sem váltottak egymással, egymást gyűlölve kötözték a sebesült katonákat, bő­rüket mentve loholtak a hordággyal, ettek, cigarettáztak. A harag oka Soóky részéről az volt, hogy apám megejtette anyámat, Soóky Vilmát. Az anyai ági rokonság sem az esküvőre, sem a lakodalomba nem ment el, majd, hogy 1937-ben megszületett Sán­dor bátyám, nagyapám kitagadta a lányát.
*
A haragvás szinte napra pontosan harminc évig tartott, én oldottam fel, kényszerült helyzetemben. Nővérem, aki akkor éppen Tőketerebesen lakott, Búcstól több mint háromszáz kilométerre, s míg unokahúgom megszülésére készülődött, anyámékhoz adta kétéves fiát, Jánost, őriznék meg a gyermekágyas idő alatt. Egy márciusi délutá­non, amikor hazaértem az iskolából, a szomszéd Irmus várt az utcán, kézen fogva a kis Jánost.
– Mindkettőjüket bevitték a kórházba, valami mérgezéssel – mondta.
Ösztönösen cselekedtem, összecsomagoltam a gyerek holmiját, őt a nyakamba vet­tem, s elindultam végig a Sikándrián Soóky Lajos – akkor épp madari szövetkezeti elnök – háza felé. Odaértünk, épp kiszállt a szolgálati Volgából, soha életünkben nem szóltunk egymáshoz, ő mégis úgy üdvözölt, mintha csak az előbb váltunk volna el.
– No mi van, gyerek? Ez a kis Vilma fia? No, gyertek beljebb…
Elhallgatott, egy ideig a kert felé nézett, zsebre dugott kézzel állt.
– Anyád kórházban van? Hallom, apád is… Egyszer történni kellett valaminek… – Elcsuklott a hangja, nagyot sóhajtott, mintha a világ minden súlya szakadt volna le a mellkasáról.
– Akkor telefonálok a Rékay főorvosnak, hogy úgy bánjon a nővéremmel, meg a sógorommal, mintha én feküdnék ott. A gyerek meg itt marad, ameddig kell, még tovább is, Ilonka ángyodnak úgysincs más dolga.

*
Akkor még nem tudtam, hogy az asszony, aki a konyhaasztalnál ült, az Ilonka án­gyom. Otthon apám csak a büdös kurva, anyám pedig a Kurcz Ilona névvel illette. Jóságosan mosolygott, engem drága Lacikámnak szólított, túrós lepénnyel kínált, amit elfogadtam, nem tudtam, hogy otthon találok-e valamit a spájzban. A ház bú­torzata a szocialista realizmus fényűző változatát mutatta, figyelemre méltó ízléste­lenséggel.

Kurcz Ilona a nagybátyámat öreglányként csábította el Soókyné Pataky Erzsébet­től, aki a harmadik gyerek megszülése után már korántsem volt az a kívánatos fehér­nép, mint akit Lajos bátyám hadba vonulása éjszakáján a pajtába vezetett. Ángyika (később az egész família így nevezte Kurcz Ilonát) a tyúkfarmon, a darás zsákok te­tején fogadta magába az elnök elvtárs sudrimankóját, a szüzességét viszont nem ak­kor veszítette el, igaz, nem is sokkal korábban. Egy januári zimankós reggelen idősb Szabó Lajos éjjeliőr forralt borral fogadta a tyúkfarmfőnök asszonyt, majd elindultak rendes körútjukra, meggyőződni arról, hogy a baromfiak épen, egészségesen vészel­ték-e át a rideg éjszakát. Nézelődtek a hodályokban, ezernyi tyúk várt a reggelire, s a kakasok kötelességüket teljesítve oda-odavágtak valamely arra kiszemelt tyúk­nak. A látványtól s képzelete erejétől Kurcz Ilona egész testét átjárta valami furcsa érzés, amit olyan rég ismert, s amelynek tompítására szinte minden este magával vitte az ágyba a melegvízzel felöntött hosszú, zöld samponos tubust. Amikor a fene­kén megérezte idősb Szabó Lajos tenyerének matatását, remegő térdekkel elindult az iroda felé, ahol a heverőn kis női segítséggel megtörtént, aminek meg kellett történ­nie. Idősb Szabó Lajos jóravaló parasztember volt, nagybátyám a halála napjáig nem tudta meg azt, hogy az öreg szomszédnak közös borozgatásaik alkalmával sokszor az eszébe jutott, hogy nem is olyan rossz érzés az elnök elvtárs lyuksógorának lenni. Arról már nem is szólva, hogy ha úgy hozná a szükség, a megfelelő helyen és időben adu ászként mesélhetné el azt a kellemes emlékű hajnali történetet.

*

Apám és Soóky Lajos ugyanattól a géppuskasorozattól sebesült meg, miközben egy haldokló zászlóst cipeltek a hordágyon. Mindkettőjüknek a jobb karját érték a lö­vedékek, elejtették a zászlóst, s indultak, ki-ki a maga útján: apám hazafelé, nagy­bátyám pedig egy vöröskeresztes zászlót lobogtatva a szovjetekhez. Egy karpaszo­mányos hosszasan célozta nagybátyám hátát, aztán ő is megfordult, s loholt apám után. Soóky Lajost elfogták, kihallgatta a szovjet elhárítás, de másnap már a zász­lóalj-parancsnokság irodájában jelentkezett kiképzésre, tíz nap múlva pedig a Kas­sához közeli Dargó erdőségben ért földet másik három elvtársával együtt, szívük fölött a szovjet hadvezetés terveivel, amit el kellett juttatniuk a partizánokhoz. Más­nap Kassán, a Kovács utcai bordélyházban elfogta őt a magyar titkosrendőrség, mert a madámnak feltűnt a bekötözött karja, s az is, hogy a kopottas ruhában érkező fi­atalember német márkával fizetett. A kalandból annyi hozadéka volt csupán, hogy megfürdött és egy kurtát élvezett az örömlány ölelésében.

Megkínozták, de nem került rögtönítélő bíróság elé, mert időközben megtörtént a duklai átkelés, és Kassa szovjet fennhatóság alá került. A halálraítéltek melankó­liájával nézett a rácsokon túlra, amikor a pufajkások kinyitották a cella ajtaját. Vis.­szament a Kovács utcába, hogy a lánnyal ledolgoztassa az előre kifizetett jóságot, de addigra a dicső szovjet hadsereg katonái ondófolyamot fakasztottak a lányok ágyé­kában, számosan közülük még holtukban is osztották a gyönyört.
A látványtól Soóky Lajosnak a szovjet embertípusról képzett illúziói vesztettek ugyan meghatározó erejükből, azt viszont határozottan érezte, hogy a hatalomnak még ez a gusztustalan formája is, kicsit árnyaltabban ugyan, de a kedvére való. El­vegyült a szovjet parancsnokságon, hol tolmácskodott, hol agitált, de folyamatosan – és tiszti katonai járműveken – araszolt hazafelé. 1945. január 3-án látta meg romok­ban álló házukat, amelyet az első Búcsra érkező szovjet tank legelső lövedékével tett egyenlővé az anyafölddel.

*
Zapletaj Vince, Bátorkeszi tanácselnöke már elvtársként látta meg a napvilágot is, Tótkomlóson, 1918. október 6-án, s negyvennyolc karácsonyára költözött be Gál Kor­nél egykori köztiszteletben álló fuvaros házába, akit a csehországi Klatovyba depor­táltak. Zapletaj állt a gangon, szerzett portáját szemlélte, s úgy vélte, legjobb lesz, ha őt nevezik ki a falu tanácselnökévé, mert azt aztán senki se mondhatja, hogy ő nem tett sokat a pártért.
– Eltársak – mondta Zapletaj Vince 1950 áprilisában, a körzeti május elsejei ün­nepséget megszervezni hivatott környékbeli tanácselnökök gyűlésén. – Eltársak, megmondom nektek az igazat, idén is lesz május elseje, a nemzetközi munkásmoz­galom nagy ünnepe. Lesz, de baj van.

A környékbeli tanácselnökök egyöntetűen lehajtották a fejüket, gondolataikba mélyedtek, nem szerették, ha baj van.
– Az a baj, eltársak, hogy idén a május elseje, eltársak, hétfői napra esik. Most mondjátok meg, eltársak, hogy néz az ki, hogy ez a nagy ünnep, ez a május elseje egy ilyen szélső napra essen?!
A környékbeli tanácselnökök megkönnyebbülten néztek körül, mert igaz, hogy nagy baj az, ha a nemzetközi munkásmozgalom legjelesebb ünnepe egy ilyen szélső napra esik, de talán mégsem akkora baj, mint amikor hajnalban megáll egy fekete Pobjeda a ház előtt, amelyből kiszállnak a bőrkabátos elvtársak, és be kell ülni a hátsó ülésre, két elvtárs közé.
– Én csak aszondom erre, Zapletaj elvtárs, hogy… – törte meg a csendet Borsányi Béla, madari tanácselnök.
– Mér’ mondod, Béla? Mér’ gondolod, hogy érdekel valakit, amit mondasz, Béla?! – kérdezte szeretetteljes hangon Zapletaj Vince.
A környékbeli tanácselnökök viccesnek fogták fel Zapletaj elvtárs szavait, arcukra mosoly ült ki, mi több, Ján Kozák, Marcelháza tanácselnöke hahotázni kezdett.
– Csak aztat akartam mondani, Zapletaj elvtárs, hogy… – mondta Borsányi Béla.

Borsányi Béla bikaerős ember volt, elvégezte a négy osztályt, s elszegődött Szuri Vince tehetős gazdához. Előbb a jószágot etette, később kocsis lett. A háború idején, borforráskor egy kicsit lerészegedett, s a rajta ezt számon kérő két kakastollas csend­őrt alaposan helybenhagyta. Később, az őrsön őt hagyták alaposan helyben, tizenöt nap fogházat is kapott, s ezt az éber párt úgy értékelte, hogy Borsányi Béla részt vett az ellenállási mozgalomban. Az 1948-as fordulat után kiemelt káder lett, dele­gálták őt a marxista-leninista esti egyetemre, ahol fél disznóért vásárolt meg egy-egy szemesztert. Nem ő volt az egyetlen, aki alapiskola és érettségi nélkül lett diplomás ember. Tenni a faluért nem sokat tudott, ült hát az irodájában, mert ott szeretett ül­dögélni. Az iratszekrény tetején egy tízliteres demizsont tartott, amelyből piros slag vezetett a szájába, s ha megelégelte a bort, csak elharapta a slagot. Számos gyújtó hangú beszédet mondott, melyek közül kiemelkedik az, amit a nemzetközi nőnap alkalmából így kezdett: „ Mi, nők…”

– Csak aztat akartam mondani, elvtársak, hogy ha tényleg ilyen nagy a baj, akkor kérdezzük meg a pártot. Az majd megmondja, mi legyen ezzel a hétfővel…
– Én azt mondom, elvtársak – mondta Marcsa Lajcsi búcsi tanácselnök –, hogy tavaly a Lajos nap is hétfőre esett, oszt mégsem lett belőle semmi baj. Ezért azt javas­lom, hogy május elsejét május elsején tartsuk meg. Ha a jéerdé-elnökök morognak, hogy vetni kell, hát morogjanak, meg vessenek kedden.
– Nem szívesen mondom, mert nem szeretem a búcsiakat – mondta Asboth József dunamocsi tanácselnök –, de van abban valami, amit a Lajcsi mond.
– Van, persze hogy van. Nem az a baj, hanem az, hogy akkor vasárnap kell leölni a sok disznókat, fölmetélni a lacipecsenyének valókat, megtölteni a sok hurkákat, meg a sok kolbászokat, no! Most szóljon a Marcsa Lajcsi – emelte fel a hangját Zapletaj Vince –, álljon oda a plébános elé a Marcsa Lajcsi, oszt mondja meg neki, hogy no, plébános úr, akkor vasárnap ölünk.
– Azért van ez, Zapletaj elvtárs, mert a maguk plébánosa katolikus. A mienk re­formátus, és úgy töltené vasárnap délután a kolbászt, mint a rossebegyemeg.
Megették a csülökpörköltet, megitták a bort, nótáztak s megszavazták, hogy 1950-ben május elsején lesz május elseje, amiről Klucska elvtársnő jegyzőkönyvet vett fel.

Április 30-án levágtak harminc hízót, elosztva a falvak lakosságának aránya sze­rint, megtöltötték a májas hurkát, a kolbászt, aztán május elsejére megérkezett az aranyat érő májusi eső, s a nagyszabású felvonulás elmaradt. A bátorkeszi kultúrház közepén az összetolt asztalokra felhalmozott húshegyeket a környékbeli tanácselnö­kök a lakosság aránya szerint elosztották egymás között, a kipalackozott bort vissza­öntötték a demizsonokba, és elosztották a lakosság aránya szerint, csak a sörrel nem tudtak mit kezdeni, de azt nem is nagyon kedvelték. Amikor a párt telefonon beje­lentette, hogy május elseje az időjárás viszontagságai miatt hivatalosan és végleg el­marad, a környékbeli tanácselnökök leültek az asztalokhoz, és másnap hajnalig má­riásoztak. A rosszindulatú szóbeszéd szerint Zapletaj elvtársnak a kártyaparti végére mindösszesen fél szál kolbásza maradt. Ekkor jelentette be Kozák Ján, Marcelháza tanácselnöke, hogy: piros ász oszt, nem oszt!

1* Soóky László regényéből 2014. novemberi számunkban közöltük az első részletet. – A szerk.