Háy János: A tengerszem; A havasigyopár; Ciprián, a repülő barát; A magányos hegy (kisprózák)

A tengerszem

Kifáradtál, kérdezte az apa, már egy ideje megállás nélkül kaptattak felfelé. Nem, mondta a kisfiú, mert egy kisfiú soha nem vallja be, hogy mennyire fáradt.

Akkor mért álltál meg, kérdezte az apa. Nem gondoltam volna, mondta, s maga elé mutatott, hogy tó van a hegy tetején, azt hittem ott csak sziklák lehetnek. Néha tó is, mondta apaszerű hangsúllyal az apa. És milyen tiszta, mint a tenger, mondta a kisfiú. Mert ez nem egy egyszerű tó, mondta az apa, hanem a tenger szeme. A tenger szeme, képedt el a kisfiú. Igen. De hogy kerül ide? Régi történet. Elmondod? Hát persze, mondta az apa, és már bele is kezdett a mesébe.

Ez olyan régen történt, amikor nemhogy magyarok, de még görögök sem éltek. Amikor a tenger hatalmas úrnak vélte magát. Csapongott a medrében, öles hullámokat vert, aztán, ha épp úgy hozta kedve, elhajtotta a szelet, elég legyen, most azt akarom, hogy sima legyek. És sima lett, aztán akart szivárványt, meg hatalmas birodalmat a hasában, s ahogy akarta, lett.
Azt gondolta, nincs nála nagyobb ezen a földkerekségen, amikor egyszer épp hánykolódott a medrében, s kikukucskált a partra, lenézően persze, mert neki a part csak part, szinte semmi, amikor észrevette, hogy egy gyönyörű lány ott heverészik a homokban. Olyan szép volt, hogy még ilyen szépet soha nem látott. Még a sellők, a tenger tündérei sem voltak ilyen szépek.

Ez is kell nekem, mondta csapkodva a partot. Kell, s édeskés szavakkal környékezte meg a lányt. Gyere, kérlek, az egész birodalmam a tiéd lesz, ilyeneket mondott, de a lány nem tágított. Jobb nekem a parton, mondta. De tudod, mi van a hasamban, morogta a Tenger, sziklák, halak, vízi tündérek. Akkor sem, mondta a lány, megvan mindenem, mást már nem kérek. Ki vagy te, kérdezte a Tenger, nekem még soha senki nem mondta, hogy nem. Én vagyok a Föld Tündére. A Föld Tündére, ilyen is van, csodálkozott a Tenger, s hogy az is néz ki valahogy, sőt, az ő tündéreinél még szebb is. Hol élsz te, Föld Tündére. Hát nyilván a földön, mondta a tündér, méghozzá a legmagasabb hegyekben, aztán elnevette magát, s elindult a hegyekbe fölfelé. A Tengerkirály utána vetette volna magát, de visszaverődött a part menti szikláról.
Na, nem baj, mondta, majd a tengerfenéken át, s elkezdett ásni egy hatalmas tárnát, át a Föld túlfelére, hogy ott bukkan majd fel, ahol a tündér lakik, a hegyekben fent. Ment a tengerár, keresztül a földön, a vízhullám járatból járatba ömlött, mikor végül egy helyen előbukkant a földfelszínen a víznyelv, épp ott, ahol a hegytető volt, ahol a tündérlány élt.

Mi ez a zúgás, ijedt meg a lány, s elindult, hogy megkeresi a hang okát, s mikor a hegyteteji kert széléhez ért, meglátta a víztükröt. Egy tó, mondta, de keze még vizet nem ért, mikor a Tengerkirály elkapta a kezét, s rántotta magával lefelé.
Mondtam, hogy enyém leszel, hörgött, cipelte a lányt át a földkamrákon. Enyém, a Tengerkirály felesége leszel, nevetett, s a lány tényleg az övé lett. Ám nem volt ez boldog házasság, hisz nem mindketten akarták. A lány újra és újra vágyta az otthonát, s mikor a király egyszer egy hatalmas vihar után elszunnyadt, megszökött a Tengerpalotából.
Hol van, kiabálta az épp ébredő király, de a lány már messze járt. A Tenger utána vetette magát, de a lány futott, ahová lépett, föld lett ott, sziget, amin megtört a Tenger hatalma, s végül újra ott lett a hegyen, ahová tartozott. A Tenger szeme többé nem látta, mert soha nem ment a tó közelébe. Tudta, hogy veszélyes, hogy újra magával ránthatja a Tenger.
És nem sír néha a tenger, hogy nem lett övé a tündér, kérdezte a kisfiú. De, mondta kicsit érzelgős hangon az apa, mintha ő maga lenne a tenger, néha köd borul a tóra és elered a könnye, befelé sír, csak a zúgó hang hallatszik. A könny átcsorog a Föld túloldalára, és akkor hatalmas hullámokat ver ott a tenger, hánykolódnak a hajók, azt hiszik a hajósok, hogy vihar, holott csak a tenger zokog a hegyek tetején.

A havasigyopár

Hogyhogy ott már csak kövek vannak, kérdezte a kisfiú, amikor hirtelen megritkult a növényzet, s előtűntek a sziklás hegyoldalak.
Ott a Télkirály birodalmának határa, mondta az apa. Odáig garázdálkodhat Növénypusztító Fagyherceg, a Télkirály fia.
Télkirály? Van olyan, kérdezte elcsodálkozva a kisfiú. Hát persze, örökké küzdenek Tavaszfejedelemmel, hogy másutt legyen a határ, de a határ nem változik, s a növények nem mernek megtelepedni a határon túli világban. És akkor az ott micsoda, mutatott a kisfiú egy kis növénykére. Az nem kő.

Igen, helyesebben, akartam mondani, mondta az apa, de megint közbeszóltál. Egy kivételével. Az hogy lehet, kérdezte a kisfiú?
Nem túl rövid ez a történet, mondta az apa, de ha akarod, elmesélem. Hát persze, mondta a kisfiú, a mesét mindig akarom.
Hát az úgy volt, fogott bele az apa, hogy épp nyerésre állt éves csatájában a Tavaszfejedelem, amikor a Télkirály lánya kikukkantott a télpalota ablakából.
Micsoda szépségek vannak ott a völgyben, álmélkodott, tele az egész földtakaró gyönyörű színekkel. Mik azok, édesapám, kérdezte a Télkirályt.
Azok, kislányom, az én legnagyobb ellenségem győzelmi jelvényei, a virágok.
A virágok ennyire szépek, sóhajtott fel a lány. Nekünk akkor mért nincsenek, mért csak kövek, kövek hátán, meg a hó. Annyira unalmas így élni.
A virágok nem a mieink, a virágok a Tavasz birodalmához tartoznak.

De én annyira szeretném, ha az én kertemben is lennének, és megszagolhatnám őket, biztosan finom illatuk van, nem olyanok, mint a jég, a jégnek meg a kőnek nincs szaga.
De van, hidegségszaga van, mondta a Télkirály, s hosszas beszédbe fogott arról, hogy mennyire nem szabad szeretnünk az ellenségünket, s hogy mennyire szép jeges tájak vannak az ő birodalmában, külön kitért a jégvirágokra, a hópelyhek szépségére és a jégcsapokra, amelyek ugyan szagtalanok és színtelenek, de hát mégiscsak különlegesek.

Jégvirág, hópehely, ez nevetséges, apu, de tényleg, ezek nem igazi virágok, mondta a Télhercegnő, én igazit akarok.
Nem lehet, punktum, zárta le a vitát az apa, ahogyan minden apa szokott beszélni, amikor már nincs érve arra, hogy miért is nem enged valamit a gyerekének.
A Télhercegnő ott duzzogott a palotában, de az apa hajthatatlan volt. Azám, de ott fülelt a Tavaszfejedelem hírnöke, akit a Tavasz-ügynökség küldött, hogy kifigyelje az ellenséges hadmozdulatokat. Na, az rohant a hírrel a Tavaszfejedelemhez, hogy aki virágot ad a Hercegnőnek, az megszerzi a Télbirodalmat. A Fejedelem megkérdezte, hogy milyen az a Hercegnő. Hát, mint a Hercegnők általában, mondta a hírnök, kényeskedő, kötekedő, követelőző, meg ilyesmi. De szép? Azt nem néztem, mondta a hírnök, az nem volt dolgom. Nézd meg magad, ha annyira érdekel.

Akkor a Tavaszfejedelem elindult, hogy bekukucskál a Télpalota ablakán. S mit látott ott, na, mit? Mit, kérdezte a kisfiú. Hát, egy gyönyörű lányt. Olyan szépet, hogy szebbet, mint a virágok, egy gyönyörű lányt, aki virágokat akart. Tavaszfejedelemnek nem kellett immáron többet a Télbirodalom, csak a Télhercegnő. Elrohant a virágokhoz. Az a helyzet, mondta, hogy néhányótoknak át kéne költözni a Télbirodalomba, mert… Ne is mondd, miért, mert mi nem fogunk, mondták a virágok. Hogy lekaszaboljon a Fagyherceg, azt már nem.
A Tavaszfejedelem búskomor lett. Gyötörte a szerelem, hevert ott a virágok között, és semmi nem tette boldoggá, se szín, se illat, mikor az egyik kis virág odasúgta neki: Én átköltözök, ha akarod, leszek a Hercegnő virágoskertje. Nem félsz a fagyhaláltól, kérdezte a Fejedelem, olyan kis vékonyka vagy, alig van ruhád. Nem, mondta a virág, és elpirult, mert titokban ő is szerelmes volt a Tavaszfejedelembe. És bármit megtennék érted, mondta, nem élnék, ha te nem lennél, ha nem hoznál napsugarat télvégén.

A Tavaszfejedelem hangulata azonnyomban megváltozott, majd kicsattant az örömtől, persze nem vette észre a virág szerelmét, csak a maga érzéseire figyelt. Akkor végre boldog leszek, de mi lesz, ha megfagysz, akkor minden olyan lesz, mint régen. Varrj nekem kis kabátot, mondta a virág, ami megvéd a fagytól. Nagyon jó ötlet, csettintett a Tavaszfejedelem, s máris varratott a szolgáival egy kabátot, azt ráadta a virágra, és rögvest útnak indította.
Így lett végül a Télhercegnőnek virágoskertje, amiért a hercegnő minden évben egyszer, ahogyan jönnek a márciusi napok, rámosolyog a Tavaszfejedelemre. Az meg boldogságában még szebben hímezi ki a mezőt, s a havasigyopár mellé még küld más növényeket is.
Vége, kérdezte a kisfiú. Igen, mondta az apa. Ez elég unalmas volt, mondta a kisfiú, semmi kaland, csak ez a virágügy. Néha kellenek ilyen mesék is, mondta az apa. Mért, kérdezte a kisfiú. Hogy tudjuk, melyik az igazán izgalmas mese.

Ciprián, a repülő barát

Mi az a házszerű ott folyó mellett, kérdezte a kisfiú, és egy romra mutatott. A Vöröskolostor romjai, mondta az apa. Te mindent tudsz, kérdezte a gyerek. Nem, vagy tulajdonképpen igen. Egyszer én is tudok majd mindent? Igen. Mikor, kérdezte a gyerek, majd, ha neked is lesz kisfiad vagy kislányod. Ja, az akkor olyan, mintha soha. De mit mondtál, mi az a romos ház ott? A Vöröskolostor, ismételte meg az apa. Odacipelték azt a sok követ, kérdezte a kisfiú. Oda. Én ezt a kis hátizsákot is alig bírom, morgolódott a kisfiú. Régen biztos erősebbek voltak az emberek. Nem, mondta az apa, csak több idejük volt. Meg ott akartak élni, mert hittek valamiben. Miben? Hogyha távol élnek a világtól, magyarázta az apa, közelebb lesznek Istenhez. És közelebb lettek? Nem, mondta az apa, sehol sincs közelebb, se messzebb. De ott a kolostor magányában szédítő gondolatok szállták meg az embereket. Milyenek azok a szédítő gondolatok, mint a körhinta? Tulajdonképpen igen, csak nem te pörögsz rajtuk, hanem ők pörögnek benned. Az izgalmas lehet, ingyen vidámpark. Úgy mesélik, fogott bele a történetbe az apa, hogy sokszáz éve élt ott egy barát, Ciprián nevű. Az egész vidéken elterjedt szépségének és okosságának a híre. De ő mégsem szívesen ment emberek közé. Bezárkózott egy cellába, s hatalmas könyveket tanulmányozott, amelyekről úgy hírlett, bele vannak írva a világ titkai, persze titkosírással, hogy bárki ne tudja elolvasni.
És ő el tudta olvasni, szólt közbe a kisfiú.

Azt mondják, el, mondta az apa. Megfejtette a jeleket, s mindent tudott, még olyanokat is, amiket ember nem tudhatott. Csak ült ott, olvasott, írt és aztán számolt. Hatalmas lapokra rótta tintával a számokat. Aztán egyszercsak előjött, vaksin tapogatózva, teljesen elszokott már a napfénytől, beesett arccal. Nem szólt semmit, csak munkába fogott. Ágakból és rongyokból furcsa szerkezetet ácsolt, mintha szárnyak lettek volna. A többi barát csak leskelődött, ámuldozott. Nézegették, miben mesterkedik, összesúgtak. Mit csinálsz, kérdezte végül az egyik társa. Repülni fogok, mondta Ciprián. Repülni, röhögtek a barátok, repülni az ember nem tud, csak a madarak. Meg én, mondta határozottan a barát. Megbolondult, mondogatták a többi barátok, s összenevettek a háta mögött, de ez Cipriánt egyáltalán nem érdekelte, csak dolgozott rendületlen. Elérkezett végül az a reggel, amikor kedvező volt a széljárás, s a szárnyak is elkészültek, és akkor Ciprián magára kötötte a szárnyakat, kiállt a kolostor legmagasabb szegletére és elrugaszkodott. A barátok csak ámultak, mert Ciprián csak repült, repült át az égen, s nem zuhant, ahogy képzelték korábban, a mélybe. Nézték egy darabig, egyre kisebb lett, s végül a szemük elől veszett.
Mi lett vele, kérdezte a kisfiú.

Többé senki nem látta, mondta az apa. Valaki azt mondja, leszállt a Zöld-tó partján, mert ott lakott egy gyönyörű lány, és vele élte tovább az életét, mint juhászlegény. Mások azt mondják, villám csapott bele, így büntette meg az Isten, hogy olyat akart, amit embernek nem lehet. Van, aki azt mondja, az ördög adta neki a repülés tudományát, s ettől fogva az ördög famulusa lett, s azóta együtt kísértik az embereket. De sokan úgy hiszik, egy lett azok közül, akik őrzik a hegyeket, hogy ne tegye tönkre őket a minden rosszra képes ember.
És melyik mese igaz, kérdezte a kisfiú.
Mindegyik, mondta az apa.
De mi volt valójában, kérdezett tovább a kisfiú.
Ami valójában történt, mondta az apa, tulajdonképpen unalmas. Egy barát, aki kereste az aranycsinálás módját, megpróbált rájönni a repülés titkára, de nem sikerült, aztán meghalt, mint mindenki. Ha nem volnának mesék, ha nem álmodnának történeteket az emberek, minden olyan földhözragadt lenne, mint a kő. Senki nem emelkedne fel, senki nem szárnyalhatna, még a gondolat sem.

A magányos hegy
(Kriván)

Milyen óriási hegy, csodálkozott el a kisfiú, amikor feltűnt előttük a Kriván. Az egyik legnagyobb, mondta az apa. Megmásszuk, kérdezte lelkesen a kisfiú. Majd ha nagyobb leszel, hangzott a normatív válasz. A felnőttek mindig ezzel jönnek, morgolódott a kisfiú, hogy majd ha nagyobb leszek, majd ha nagyobb leszek. Talán attól kisebb lesz a hegy? Nem, csak te leszel nagyobb hozzá, mondta az apa. És mit számít az a fél méter ahhoz az óriási mérethez. Pont semmit. Hallgass rám, mondta az apa, ez a legfontosabb. A hegyek között mindig hallgatni kell a vezetőre. Nem azért, mert a vezető az egy apu vagy egy anyu, hanem mert ő ismeri a helyet, s ő tudja, hogy mit szabad és mit lehet. Látod, milyen meredekek a falai, és hogy mennyire magányosan áll? A hegyek is tudnak egyedül lenni, csodálkozott el a kisfiú. Hát igen! Valaha, nagyon régen, fogott a mesébe az apa, amikor még hegyek nem voltak, csak föld, meg csillagok az égen, a föld úgy hullámzott, mint a tenger. Hol itt, hol ott dudorodott egy hullámhát, puha volt minden, mint a sár, mint egy puha ágy behorpadt volna, ha valaki rajta jár. Puha és forró volt, a rálépőnek égette volna a talpát. Aztán megrepedt egy dombja a hullámnak, s a repedésből hegy bújt elő itt is, ott is, mindenfelé. Hegylányok és hegyfiúk.
Hogy lányok és fiúk, ezt nem lehet elhinni, szólt közbe a kisfiú.
Pedig így volt. Mert akkor a hegyek úgy éltek, mint az emberek, hol az egyik, hol a másik például szerelmes lett. Egymáshoz bújtak, összevesztek. Az összes hegylány közül épp a Kriván volt a legszebb. Minden hegyfiú őt akarta, udvaroltak neki, becézgették, a közelébe mentek.
Miért, tudtak járni, kérdezte a kisfiú.
Hát persze, mondta az apa, akkor még nem volt az, hogy itt a helyem, s innét egy tapodtat sem. Odamentek és kérlelték a Krivánlányt, hogy lehetek az a hegy, aki az öledbe fekszik, aki a lábadhoz, a térdedhez, az arcodhoz bújik? Te? – képedt el a Kriván –, hát hogy képzeled, milyen töpszli vagy, neked meg milyen varacskos a képed, néztél már tükörbe? Te hozzám képest egy szörnyeteg vagy! Jött a másik, könyörgött, de a Kriván ráförmedt: Takarodj innen, rondaság. Ha én belenézek a tengerszembe, nem téged látlak magam mellett. Végül a Tátracsúcs is próbára indult. Ő volt a legszebb hegyfiú a hegyfiúk között. Délceg volt, igazi tátrai vitéz. De hiába kedveskedett, hozott ajándékot, a Kriván őt is elzavarta, a Tátracsúcs sem volt az a hegy, akit a tengerszemben maga mellett látott, mert valójában olyan hegy a Tátrában nem volt, s talán nem volt máshol sem. Mikor a legdélcegebb hegyfiú is el lett zavarva, mindenki lemondott a Krivánról. Többé nem érkezett udvarló, ha szóba került a hegyfiúk között, már csak legyintettek, annak a beképzelt majomnak senki nem jó. S ha valakit mégis elfogadna, ki tudja, mit követelne tőle egy életen át, reggeltől estig csak azzal foglalkozhatnánk, hogy kielégítsük minden kívánságát. A Krivánlány végül egyedül maradt. Várakozott az újabb kérőkre, de újabb kérő nem jött. Nézegette magát a tengerszemben, aztán már nem volt kedve. Megráncosodott, megvastagodott. S hiába kente magát harmattal, a ráncok már nem tűntek el, ahogyan a fölös kilók is maradtak. Ott maradt egyedül, nem maradt mellette senki, akire megöregedve rágörnyedhetett volna.
A nagymama is ilyen, mondta a kisfiú. De a nagymama nincs egyedül, mondta az apa. Dehogynem, mióta a nagypapa nincsen. De ott vagy neki te. Mit is szokott mondani: Kicsi kincsem, és megsimogat, amikor ott vagy. De csak néha vagyok ott, s amikor nem vagyok ott, egyedül van. Nem, mondta az apa, mert amikor nem vagy ott, arra gondol, majd ott leszel, és megsimogathat.