„Sohasem szabad hülyének nézni egy gyereket” (beszélgetés Gužák Klaudiával)

Irodalmi Szemle: A verseidben általában egy érzékeny, naiv hang beszél, aki mintha állandóan visszakívánkozna, elkívánkozna, ki akarna bújni a saját bőréből. Talán egy sosemvolt arany- vagy gyermekkort próbál visszaidézni. A versek arra szolgálnak, hogy ez az egyébként elérhetetlen, megközelíthetetlen világ mégis közelebb kerüljön hozzánk?

Gužák Klaudia: A gyermekkor fontos. Nem hiszem, hogy az esetemben ez egy idealizált gyermekkor lenne. Van egy versem, ahol a gyerekek találnak egy kiskutyát, egy olyan aranyos fajtát, amilyenek a képeslapokon vannak. Megsérült, a lábát már férgek rágják. Megmutatják az apjuknak, az meg szétveri a kutya fejét egy kővel. Meg kell érteniük, hogy az apa tette, a gyilkosság ebben az esetben nem volt rossz cselekedet. Megsúgom, ez tényleg megtörtént. Azt szeretném tetten érni a versekben, hogy a gyerekkor néha lényegtelennek tűnő eseményei hogyan formálják az emberi jellemet. Hogyan tanul a gyerek. Vagy hogy egy felnőtt hogyan gondol vissza a gyerekkorára. Elképzelem az öregekről, hogy milyen gyermekek lehettek. Szeretem figyelni az embereket, képzeletben a bőrükbe bújni. A gyermekkor nagyon tragikus, az elmúlás tragikus. Meg rádöbbenni felnőttként, hogy a felnőttek hányszor néztek hülyének. Sohasem szabad hülyének nézni egy gyereket.

ISZ: Ha a hagyományt próbáljuk tetten érni a költészetedben, leginkább talán a beatköltészet nyomait fedezhetjük fel, szelídített változatban, „üvöltésmentesen”. Tovább él szerinted a beatköltészet ma, tovább éltethető?
GK: Ennek nagyon örülök, hogy így látod. Nem gondolkodtam még ezen. Lehet, hogy beatköltészet volt a beat kor előtt is, és ilyen alapon ma is tart. A beatköltészet hangja még tart. Én még néha hallom, és úgy néz ki, te is hallod, ha hallottad a verseimben. Jó nagyot üvölthettek ők akkor!

ISZ: Elválaszthatatlannak tűnik nálad a költészet a képzőművészettől – itt is, ott is hasonló képek, formák, nyelvek bukkannak fel. Bár lehet, hogy most a tyúk és a tojás paradoxonát kísértem meg, de adódik a kérdés: mi van hamarabb: a kép vagy a szó?
GK: Ezt sokan megkérdezik, hogy mi volt vagy van előbb, és mindig nehezen tudok rá válaszolni. Azt hiszem, időszakos, van, amikor egyáltalán nem írok, csak festek, máskor meg éppen fordítva. A legszerencsésebb, amikor ez keveredik, akkor érzem magam elememben. Nem úgy mondanám, hogy egymástól elválaszthatatlan a kettő, hanem inkább, hogy hozzám tartoznak.

ISZ: Kik gyakoroltak rád nagyobb hatást: költők vagy képzőművészek?
GK: A képzőművészetben a képzőművészek, az irodalomban az irodalmárok. Mindig kerestem a női modelleket, a női lét igencsak meghatározó a számomra. Az irodalomban Sylvia Plath, Virginia Woolf, Wisława Szymborska, Kaffka Margit, Kovács Magda, de sorolhatnám még, a festészetben Frida, Leonora Carrington vagy Anna Margit. De persze férfiak is (ha most elkezdeném sorolni, ők lennének többen). A korszakok, a huszadik század, az izmusok, a modernek. A középkor, a memento mori hangulat, a mitológiák – ez főleg a festészetben.

ISZ: Nem tartozol azok közé a fiatal alkotók közé, akiknek a nevével gyakran találkozni különféle kortárs irodalmi fórumokon. Ez még a helykeresés stádiuma nálad, vagy alapvetően nem szimpatizálsz az irodalom intézményes formáival? Milyennek képzelsz el egy ideális alkotóközösséget?
GK: Vannak, akik küldözgetik a műveiket publikálásra, tervezgetik a kötetüket, ezeket az embereket csodálom. Valahogy úgy érzem, az én feladatom ott véget ér, hogy megírtam valamit. Utána sokszor hónapokig hozzá sem érek egy-egy szöveghez. A szerkesztés már nehezemre esik, elküldeni egy lapnak a műveket meg már nagyon idegen. Én is gondoltam már rá, hogy kiadnék kötetet, a címet is kitaláltam már, de ennél tovább még nem jutottam.
Semmi bajom nincs az irodalmi felületekkel, hiszen olvasok irodalmi lapokat. Viszont a szervezett irodalmi közösségekben, alkotócsoportokban nem igazán hiszek. A barátságban hiszek, hogy formáljuk egymást, ösztönözzük az alkotásra. Iszogatunk, főzünk, beszélgetünk. Az egymás iránt érzett szimpátiánk hoz össze minket. Az én baráti köröm ilyen.

ISZ: A Szlovákiai Magyar Írók Társasága Pegazus alkotópályázatán korábban prózában is jó eredményeket értél el. Hol tart benned most a prózaíró?
GK: Mostanában versekben gondolkodom. A verseim gyakran prózaszerűek. Valahogy nincs kedvem prózát írni. Prózát írni időigényes, nekem meg soha sincs elég időm.