Kulcsár Ferenc: Zsoltár (vers)

Janiga József emlékére

szemem sarkából
minduntalan egy csepp
kárminpiros buggyan
J. J.
1
Mint aki a fáktól
beszélni tanul,
erdők bársony csendjét
jártam szótlanul,

csiga kényes házát,
cipeltem hazám,
árny ölelt, zúzmara,
vakító magány.

2
Amit látott szemem,
Isten is látta –
éjjel rügyet tett a
holdfény a fákra,

hajnalban harmatot
küldtek az egek,
napkelte szárított,
pusztai szelek,

tarlók vak tüskéin
hamuszín fény ült,
szántások rögein
virradat kékült:

keringtem, sajogtak
törött szárnyaim –
öröm űzött-sebzett
s gyermekálmaim.

Mint szentek az Úrral
régi-régi képen,
esővel, széllel
nagy-eggyé égtem:

nyáréjben virult a
Van Gogh-i sárga,
tündökölt a Tejút
csillagkarámja.

3
Fent jobbágykék égbolt
mutatta sebét,
lent, mint fátum, érett
lelkemben a kép:

a barnaréz őszben
aranypor rostált,
holtágban a szárcsák
szárnyukat mosták,

szél szántotta a hold
szelíd tengerét,
nyárfavirágzásban
dülöngélt a rét,

s tarlott bokrok között
vén tanya lobbant:
gémeskútján csillag
pirosa csobbant.

4
Csalitosban rigók
zörgettek avart,
fölöttük szúrós szél
elmúlást kavart,

csak én s a táj: ketten
ültünk ünnepet,
varjúhad emelte
égbe szívemet:

kihűlt templomhajó
volt az őszi menny,
s értem a hold tartott
misét odafenn.

Vásznaim parlagán
pór voltam, szolga,
napszámos, akinek
nincsen más dolga,

nézni, mint úszik a
fűzfás vén folyam,
és lecsukott szemmel
sírni boldogan.

5
Zivatar mosdatott,
szárított a szél,
éreztem, mélységek
ereje kísér,

vásznak csöndje előtt
kövek a mélyben –
tisztultam: éretten,
szelíden égtem,

tudtam: türkiz, smaragd,
mind bennem zokog,
s azt is: zafír, jácint
cselédje vagyok.

6
Mindenki szemével,
csakis az Úr lát –
ő az én szememmel
mérte meg súlyát

annak, mit gyolcsokra
vitt fel ecsetem,
közben az ő keze
vezette kezem:

oltalmazott engem
pálcája, botja,
vizeknek partjain
volt velem gondja,

csurgatott vadmézet,
nektárt arcomra –
szomjam az övé lett,
enyém a szomja.

7
Szonáta, madrigál,
kristály zenemű,
káprázat a festés,
égő hegedű –

imát mondó sáskák,
gyötrő nappalok,
tölgyszentélyek, darvak,
szárnyas évszakok

öleltek, hajtottak
álmaimon át:
vászonra tegyem az
elmúlás szavát,

miközben hollóktól
koldulva szárnyat,
indaként font át a
rembrandti bánat.

Megkísértett ősi,
démoni magány,
Isten erős csöndje
érlelte hazám:

nap-hold fénye esett
arcomra: rögre –
föld lettem, fű lettem,
gyökerek ezre.

8
Tudtam, szél jajában,
záporban dal van,
fák holta rekviem,
víz tükre dallam:

vásznaimon a táj
lélek és fény lett –
kantáta, passió,
himnusz és ének.

Piktor is, regös is,
zsellér is voltam,
képeim ugarán
szántok most holtan,

szél dúdol, rögök közt
forgok a dalban –
zsoltárrá lenni, csak
ennyit akartam.