Gyürky Katalin: Kétarcú háború (Curzio Malaparte Kaputt című kötetéről)

Curzio Malaparténak, a fasiszta Olaszország diplomatájának és haditudósítójának dokumentumregényében a II. világháború olyasfajta kettőssége, kétarcúsága uralkodik, amelyre már a mű címéül választott szó, a „kaputt” kétféle jelentése is rámutat. A kaputt ugyanis – tudjuk meg a regény előszavából – egyfelől a héber koppâroth szóból ered, melynek jelentése áldozat, másfelől a francia capot (fuccs) szóból, amelyet a tönkretett, szétrombolt kifejezésekkel adhatunk vissza. A címben megbúvó áldozat szó mögött az 1941 és 1943 között a háború keleti frontján: Lengyelországban, Ukrajnában, Finnországban és Svédországban szolgáló Malaparte által megtapasztalt, a világháborúval együtt járó, széles néprétegeket sújtó nyomor, fájdalom, halál húzódik meg: az, hogy a nagyhatalmak „kényének-kedvének”, politikai „játszadozásainak” hogyan esik áldozatul több millió ártatlan, szegény ember, s nemcsak katonák, hanem nők, gyermekek, öregemberek is. Ha Curzio Malaparte a könyvében a háborúnak csak ezt az oldalát mutatná be, regénye semmiben sem tűnne ki más, ezt a korszakot láttató írásokhoz képest. Ám itt lép életbe a kaputt szó másik értelme, a tönkretett, szétrombolt, amelyet persze szintén értelmezhetnénk a Malaparte bejárta frontvonalakra és hátországokra is, de a kötetet olvasva rájövünk: a szónak ez a jelentése sokkal inkább a háborút kirobbantó, a háborúhoz foggal-körömmel ragaszkodó elit, a német vezetés és a csatlós államok vezetőinek erkölcsi romlottságára, ideológiavezérelt személyiségtorzulásaira utal. A könyv zsenialitása, hogy a katonák és a hátországban élők, valamint a gettókba zárt zsidók nyomorát, áldozathozatalát, pusztulását a vezető réteg erkölcsi züllöttségének tükrében, ennek eredményeképp láttatja az E/1. személyben fogalmazó szerző. Vagyis a koppârothot és a capotot együtt, egyszerre jeleníti meg.

Curzio Malaparte diplomataként és haditudósítóként három évig, 1941 és 1943 között írta a feljegyzéseit. A regény először Olaszországban jelent meg, 1944-ben, olasz nyelven. Azóta számos európai nyelvre – többek között finnre, svédre, lengyelre is – lefordították. Magyarországon először 1962-ben az Európa Kiadó adta ki, Gellért Gábor és Lontay László fordításában, hogy azután most, jó néhány évtized elteltével, 2015-ben a Partvonal Kiadó jóvoltából már egy új nemzedék is találkozhasson ezzel a megdöbbentő történettel. A fordítás minőségét mutatja, hogy a mostani kiadás során az eredeti Gellért–Lontay alkotta magyar szövegen semmit sem kellett módosítani.

Malaparte a foglalkozásából kifolyólag szintén kettős pozíciót foglal el a saját művében: miközben diplomataként a németek és a csatlós államaik legfőbb vezetőivel tárgyal, piknikezik, villásreggelizik, azaz olyan helyekre is bejut, ahová más „földi halandó” soha, haditudósítóként egyáltalán nem azonosul az SS-vezető Himmlernek, Mussolini vejének, Ciano grófnak vagy épp Vilmos császár unokájának a nézeteivel, hiszen látja, hogy azok egyfelől a felsőbbrendűség-érzetükből, a mindenáron győzni akarásukból, másfelől a pórnép iránti nemtörődömségükből adódóan mennyire nem akarnak tudomást venni arról, hogy mi folyik a fronton, vagy ha tudomást vesznek róla, lekicsinylik a problémát. Ezért a diplomata Malaparte, mintegy ellenpontozásképp, a vezetőkkel folytatott beszélgetés témájához haditudósítóként mindig hozzáfűz egy ezzel kapcsolatos, a hátországban – a román vagy ukrán falvakban – megtapasztalt, siralmas élményt. Mintegy a maga megnyugtatására: hogy ő – feletteseivel ellentétben – tudja, látja, mit okoz a háború. Miközben éppen ebből a kettős pozíciójából és látásmódjából adódóan tisztában van vele, hogy semmi nem fog változni, amíg a háború kirobbantóját, Németországot, s természetesen a vezetőjét, Hitlert Európa, véleménye szerint, ki nem gyógyítja a sajátos betegségéből.
Ennek a német betegségnek a lényegét Jenő svéd hercegnél és az ő vendégénél, Axel Munthénél járva fejti ki:

„Igaz-e, hogy a németek olyan rettentően kegyetlenek?
– Kegyetlenségük félelmükből fakad – feleltem –, belebetegedtek a félelembe. Krankes Volk, beteg nép.
– Igen, krankes Volk – szólt Munthe, és botja végével rávert a padlóra, majd hosszú hallgatás után azt kérdezte, vajon valóban olyan vérszomjasak-e a németek, vajon valóban úgy dühöng-e bennük a pusztítási vágy.
– Félnek – válaszoltam –, félnek mindentől és mindenkitől, azért öldökölnek, ezért pusztítanak. De nem a halált félik: férfi vagy nő, öreg vagy kölyökkorú, egy sem a haláltól fél. És nem is a szenvedéstől. Mondhatni, hogy bizonyos értelemben még szeretik is a fájdalmat. De mindentől félnek, ami él, ami rajtuk kívül él, és mindentől és mindenkitől, ami vagy aki más, mint ők. Titokzatos nyavalya rágja őket. Főként a gyenge lényektől, a tehetetlenektől, a betegektől, a nőktől, a gyerekektől félnek. Meg az öregektől. Bennem mindig mély részvétet keltett ez az ő félelmük. Talán ha Európa megkönyörülne rajtuk, kigyógyulnának borzalmas betegségükből” (19–20.).

Az élőktől és a máshogy élőktől való félelem pedig – s a világháború legnagyobb borzalmát ez okozta – a zsidók másságától való rettegésben ölt leginkább testet. S hogy a németek árjakultusza a saját maguk számára könnyebben emészthető és elfogadható legyen, a zsidókat – a Malapartéval folytatott beszélgetéseikben is – nem emberekként, hanem állatokként, kiirtandó patkányokként aposztrofálják. S bár a gettókörülményeket ők maguk alakították ki, azok milyenségéért mégis a zsidókat teszik felelőssé, patkányjellemzőket tulajdonítva nekik: „A zsidók alapjában véve szeretnek piszokban élni. A piszok életük természetes fűszere” (134.). És nemcsak a zsidó felnőttek, hanem a zsidó gyerekek másságától is tartanak: úgy döntenek, hogy azok nem is gyerekek, legalábbis semmiképp sem olyanok, mint a német gyerekek, mert véleményük szerint a német gyerekek, akik a magas kultúrába nőnek bele, soha nem választanának maguknak olyan „szórakozási formát”, mint a zsidó gyerekek: „Egyetlen mulatságuk, ha ott lépkedhetnek a hullahalmok alatt nyekergő kocsik nyomában, és még csak nem is sírnak; vagy azzal szórakoznak, hogy végignézik a szüleik meg a testvéreik kivégzését az Erőd háta mögött. A saját édesanyjuk agyonlövésén mulatnak” (136.).

Mindezt hallva Malaparte – miután kimondja talán könyve legcinikusabb, ugyanakkor legkiábrándultabb mondatát: „Patkánymérget nekik, és kész. Sokkal gyorsabban menne a dolog” (135.) – a következő részben, A iaşi-i patkányokban, ellenpontként azt mutatja meg, hogy mi is történik valójában ezekkel a patkánynak titulált zsidókkal. Ebben a moldvai kisvárosban ugyanis pogrom készül, s a pogrom közeledtével az egyik zsidó öregember épp arra jön rá a nácikkal kapcsolatban, amire Malaparte már korábban: „Azért akarnak lemészárolni minket, mert félnek tőlünk” (171.). S félelmükből adódóan a város teljes zsidó lakosságát kiirtják: „Szétvetett végtagokkal emberi alakok hevertek mindenütt. A járdákon hulla hulla hátán. A temetőben holttestek százainak halmaza. Kutyafalkák szaglásztak körülöttük. Ijedten és megbántottan keresték a gazdájukat: mindegyik állat csupa tisztelet és könyörület, vigyázva szedegették a lábukat a nyomorúságos tetemek közt, szinte féltek, hogy rálépnek valamelyik véres arcra, összezsugorodott kézfejre. Csendőrök meg géppisztolyos katonák őrizte zsidók csapatai vonszolták el az úttestről a hullákat, s rakták halomba őket a falak mentén, hogy ne akadályozzák a forgalmat. Német meg román teherautók holttestek tömegét szállították. A Lustrageria mellett, hátát a falnak támasztva, fejét vállára ejtve, halott kisfiú üldögélt a járdán” (191.). Az idézet azonban nemcsak a rengeteg, utcán heverő halott bemutatása miatt fontos, hanem ismét a hatalom közelében lévő réteg férfi- és nőtagjai, valamint a háború áldozatainak óriási kontrasztja miatt is. A „iaşi-i patkányok” közé Sturdza hercegnő a férjével a hintaján úgy érkezik meg, s úgy száguld tova, mintha körülötte minden békés és nyugodt lenne: „És íme, az Unirei tér felől, a Lăpusneanu utca végéről felhangzik Sturdza hercegnő landaujának vidám, éles csengettyűszava. Zöld hintajának bakján ott feszített az eunuch, Grigore, cicázott ostorával szép, fehér szőrű moldvai lovainak hátán, trappolás közben az állatok meg-megrázták hosszú sörényüket magasra tartott nyakukon. Ridegen és peckesen ült magas és széles párnáin a hercegnő, az eget nézte, jobbjában csipkés szegélyű piros napernyője. Mellette, büszkén és szórakozottan a herceg, talpig fehérben, szürke nemezkalapjának szegélye árnyékot vetett a homlokára” (192–193.). Tehát még a kutyákat is jobban megviseli a halottak tömegének látványa, mint a hercegi párt.

A zsidókkal azonban nemcsak ebben a moldvai faluban bánnak állatként, hanem a besszarábiai Szorokában is, ahol a Tizenegyedik Hadsereg egészségügyi részlege úgy határozott, hogy katonai bordélyt nyit. Az ide zárt, prostituálttá tett zsidó lányok története Malaparte művében – a kötet zseniális megszerkesztettségének köszönhetően – ismét nem önmagában érdekes, hanem egy vezetői lakomán történtek tükrében, ahol Malaparténak szintén volt alkalma jelen lenni.

Ezt a vezetői lakomát egy rituális szertartás, a „kés tisztessége” (137.) zárja, melynek során egy szarvas húsát ősi lengyel szokás szerint karóra húzva tálalják fel a pincérek. A feltálalt állat porciózását Frank főkormányzó feleségére, Frau Brigitte Frankra bízzák, aki kimért eleganciával kezdi vágni a vad hátát, combját, mellét. Malapartéban a látvány a következőképp csapódik le: „A kés ott meredezett az állat hátában, a horogkeresztes zászló mellett, és megvallom, hogy a nemes vad hátába szúrt kés és a zászló látványa kellemetlenül érintett; s viszolygásomba enyhe borzadályt kevertek asztaltársaim, akik nemsokára megint a gettókról és a zsidókról kezdtek beszélni” (138.). Ezt látva és hallva jut eszébe Malaparténak a szorokai lányok esete, akikhez a német katonák ehhez a vadhoz hasonlóan „nyúltak hozzá”. A prostitúcióra kényszerített lányok ugyanis nem a németek arcától, borzalmas, rekedt hangjától, kék szemüktől, otromba, súlyos lábuktól féltek, hanem a kezüktől. Attól rettegtek, ahogy a német „vasujjak a húsuk titkaiba” (408.) hatolnak. Azaz a vezetői lakomán a feltálalt szarvas húsába ugyanolyan élvezettel hatol be a kés, ahogy a szorokai lányok húsába a német tisztek vasujja.

Az állattá tevés, az állatként kezelés azonban ezekre a lányokra, mintha vágóhídon volnának, a húsuk „felhasználása” után is érvényes. A szerzőtől arról is értesülünk, hogy húsznaponként cserélik őket, mert húsz nap alatt a húsuk teljesen „fogyaszthatatlanná” válik, már nem jók semmire. Egy-egy rongycsomó lesz belőlük, ami nem is csoda, hisz Malaparte az egyik prostituálttól azt is megtudja, hogy volt olyan napja, amikor negyvenhárom katonát és hat tisztet kellett kiszolgálnia.

A németek élőktől való félelme azonban odáig terjed, hogy még ezeket az állattá, majd ronggyá változtatott lányokat sem hagyják életben. Húsz nap elteltével elhitetik velük, hogy hazamehetnek, ám amikor teherautóra rakják őket, nem a falujuk, hanem a folyó felé veszik az irányt, ahol agyonlövik őket.

Hogy Malaparte a háború és az öldöklés fő okaként miért az élőktől való félelmet jelöli meg, annak cáfolhatatlan bizonyítéka még egy jelenet, amikor az élőktől való félelem már olyan rettegésig menő őrületbe csap át, hogy már a halottakat is élőknek, ellenük bosszút álló élőknek tekintik. Az eset Podul Iloaeiben, a iaşi-i olasz konzullal, Sartorival esik meg, de a kötet kohéziós ereje folytán úgy érezzük, hogy bármely más náci vezetővel is megtörténhetne. A marhavagonokból Sartorira hulló halott zsidók jelenete annyira megdöbbentő, annyira adekvátan tükrözi a nácik ellenségeikkel szembeni felfogását, hogy azt gondolom, különösebb kommentárt már nem is igényel. A sorok önmagukért beszélnek: „A halottak féltékenyek és bosszúállók. Senkitől és semmitől nem félnek, sem a veréstől, sem a sebektől, sem az ellenségeik túlsúlyától. Még a haláltól sem. Foggal és körömmel verekszenek, csendben, egy lépést sem tágítanak, zsákmányukat vaskézzel tartják, és soha nem adják fel a harcot. A végsőkig verekszenek, hideg és nyakas bátorsággal: röhögve vagy vigyorogva, sápadtan és némán, azzal a tágra nyílt, torz, őrült szemükkel. […] Volt, amelyik teljes súlyával rávetette magát Sartorira, szét akarta lapítani, mások csak hidegen, mereven, tehetetlenül rázuhantak, és a mellét verték a fejükkel, belekönyököltek, beletérdeltek. Sartori meg hajon ragadta őket, a ruhájuk szélét cibálta, a karjukat rángatta, vagy torkon ragadta őket, öklözte az arcukat. Vad és csendes harcot vívott velük” (232.).

(Curzio Malaparte: Kaputt. Gellért Gábor és Lontay László fordítása. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2015, 576 oldal, 3990 Ft)