Meddig él egy lepkegyűjtő? Az Irodalmi Szemle körkérdése

(válaszolnak: Bartók Imre, Csillag Lajos, Grendel Lajos, Szászi Zoltán, Veres István)

Az Európa Könyvkiadó 2015-ben jelentette meg Vladimir Nabokov összegyűjtött elbeszéléseinek második részét, Első szerelem címmel, és ezzel lezártnak tekinti Nabokov-életműsorozatát. Ezzel párhuzamosan megjelent Hetényi Zsuzsa Nabokov ösvényein című monumentális monográfiája a Kalligram Kiadónál, ami azt mutatja, Nabokovnak a magyar irodalomban fontos helye van. Manapság, amikor egyre gyakrabban esik szó arról, hogy a valóság újra központi szerepet „kér magának” a kortárs irodalomban, amikor a játékosság és a stílusbravúrok helyett inkább a sallangmentes identitásfeltáró hangok kerülnek túlsúlyba, mekkora szerepet kap Ön szerint a Nabokov-féle prózaírói eljárás, amely szerint „a nagy eszme mind csak mosogatólé”? Van-e olyan Nabokov-mű, amelyhez gyakorló prózaíróként rendszeresen visszatér, amelyet kulcsfontosságúnak tart saját pályáját, munkáit illetően is, s ha igen, melyik az? Mit jelent Önnek, hogy immár szinte a teljes Nabokov-életmű olvasható magyarul?

Bartók Imre

Nem hiszem, hogy érdemes volna különválasztani az irodalomban „a valóság” leírásának jelentőségét általában e leírás mikéntjétől és poétikájától. Evidens, hogy ez a kettő együtt van jelen: természetesen minden irodalom a valóságról szól, és minden irodalom, ami érdemes erre a névre, önálló nyelvet (hozzáférést) keres hozzá. Tény, hogy Nabokov különös helyre került a kis magyar világirodalmi kánonban, amit a legjobban talán Nádas Péter egyik írása jelez (Az ő híres Lolitája, Magyar Narancs, 1999/17). Nádas meglepően indulatos és pikírt szövege éppen a kérdésben foglalt stílusbravúrok öncélúságát rója fel a szerzőnek. Nabokov ezek szerint profi író, tud írni, de sem a valóság, sem az emberek nem érdeklik. Gőgös háziúrként figyeli szereplőit, miközben ő maga – szánni való öregember, akinek hobbijai (sakk, lepkék) mind csak a magányát hangsúlyozzák.
Ha azonban valaki végigolvasta a Lolitát, éppen a címszereplő leányka későbbi sorsában ismerhet rá kínzó élességgel arra, milyen elemi erővel tör be a reális az egyébként sok tekintetben valóban imaginárius prózavilágba. Ennek a fordulatnak számomra mindig is félelmetes ereje volt.
A magyar irodalom azonban kényszeresen és kicsinyesen őrzi határait, amelyeket a szikárság, a „jó mondat” csupaszsága és a lelki szegénység imperatívuszai jelölnek ki. Az én álláspontom tulajdonképpen meglehetősen konzervatív: ha már a valóság olyan nyomorúságos, legalább a művészetben keressük meg a módját, hogy többet adjunk és kapjunk sivár életünk szürke monotóniájánál. Ez korántsem jelenti azt, hogy a valóságot magára hagynánk. Nabokov megvetése szereplői iránt a legnagyobb együttérzés az olvasókkal szemben.

Csillag Lajos

Kezdem a végén. Az, hogy Nabokovnak helye van a magyar irodalomban, már abból is következik, hogy manapság nagyon is a valóságfeltáró és az identitáskereső/feltáró szövegek vannak túlsúlyban. Nabokov emlékezésretorikája ugyanis új horizontokat nyit meg a szövegalkotás módjában, ami akár követendő példa is lehetne. Van ebben viszont egy kis bökkenő. Ha az emlékezésre mint identitásfeltáró eszközre tekintünk Nabokov szövegeiben, akkor Nabokov már nem író, hanem preparátor, aki az identitást spirituszba mártja, majd tűvégre szúrja. Legyen szó akár az első, ifjúkori regényéről, a Másenykáról, akár a Nézd a Harlekint címűről. Ez a fajta preparáció lehetne akár egy járható út is, Nabokov ornamentikája azonban már kevésbé. Főként azért, mert utánozhatatlan. Erre ma már sajnos senki sem képes, és ebben a viszonylatban jelenleg csupán maszatolunk a papírra. Boris Vian írja Tajtékos napok című regénye „előszócskájában”, hogy csak a szerelem van, meg a New Orleans-i muzsika, a többinek el kell tűnnie, „mert a többi rút”. Nos, Nabokovnál az emlékezés mellett a szerelem az, ami kizárólagosan megmaradt. Preparációja ebből a szempontból is sikeres. Nabokovhoz fordulunk olvasóként, amikor a tömérdek szikár szövegtől már kiszáradt a szánk. Íróként viszont ez az út már kevésbé járható. Legalábbis gyávák vagyunk ehhez.

Grendel Lajos

Még nem olvastam Hetényi Zsuzsa monográfiáját, de a megjelenése jól példázza azt, hogy a még harminc évvel ezelőtt ismeretlen író, Vladimir Nabokov ismert, sőt kultikus szerző lett. Jellemző a Kádár-korra, hogy akkor kezdték kiadni magyar nyelven Nabokovot, amikor a oroszok már megtették. Én 1969-ben ismertem meg, mondhatni csodás módon, mikor Ottlik Géza Autóbusz és iguána című novellaantológiájában megjelent egy Nabokov-írás. (A Lovagias ügy című novella az Európa Kiadó kétkötetes elbeszélésgyűjteménye első, Egy naplemente részletei című kötetében olvasható. – A szerk. megj.) Nabokovot sokszor forgattam az utóbbi évek során. A legnagyobb orosz/amerikai írónak tartom a XX. században. Főleg a novelláit és az Ada című regénykolosszust olvastam át többször is. Az érett korba lépő ifjúságról csodálatos dolgokat mond ki, líraian és nagy-nagy humorral. A legjobb regénynek tartom a serdülőkorról. Olyan regénynek, amit nagyon-nagyon nehéz lesz felülmúlni.

Szászi Zoltán

A Nabokovéhoz mérhető módon keveseknek adatik meg a más bőrébe bújni tudásnak az a képessége, ami nekem direkt szimpatikus, mert ugye a valóság kérhet központi szerepet magának, de az olvasó éppen a valóság terhei, szürkéi elől menekül az irodalomba, szórakozásból és felüdülést várva olvas. Ennek köszönhető például az ún. fantasy, sci-fi irodalom nagy sikere. Szórakozás, jóízűen. De miért is ne? A magas irodalomban, ha egyáltalán létezik ilyen, mert nagyon elmosódottak a határvonalak, nos, miért ne lehetne a magas irodalomban egy kis játékosság? Egy kicsit több játékosság. De hát amúgy is, egész életünkben mennyi mosogatólébe kavarodunk bele? A sok emlék, olvasmányélmény aztán egy nagy szürke köd, mikor hirtelen belegondol az ember. Idézni nem tud, nem is kell, de az érzeteit, a gerjesztett érzelmeit tudja, érzi. Ars longa, vita brevis. Játszani is engedd! Én szeretek, ha hagynak, és emiatt is szeretem Nabokov sokszínű, sok szerepbe belebújni képes írásait.
Nagy kedvenc a Lolita. De nem az erotika miatt! Hanem amiatt, ahogyan az író ember gondolkodásmódját, a fikciót és a realitást megfogni képes. Ahogy látni lehet a személyiségek formálódását a cselekedeteik, gondolataik és ösztöneik alapján, s ahogy ezt Nabokov mesterien képes interpretálni, az fog meg. A filmváltozat is kiváló, ritka eset, amikor egy film már-már az irodalmi nyersanyaga szintjén képes átadni az eredeti hangulatot. A teljes Nabokov-életmű megjelenése újabb „érvágás” a pénztárcán, de sose legyen ettől rosszabb dolga az olvasónak!

Veres István

Irányítása alá vont egy sajnálatos gyakorlat. Az utóbbi időben alig keresem a külföldi szerzők szövegeit, mivel az eredetit akarom olvasni, úgy, ahogy a szerző tollán kijött, nem pedig a fordító értelmén átszűrve. Közben tudom, hogy léteznek olyan külföldi prózák, amelyek eredetiben nem tudnák azt nyújtani, mint magyarul. Nabokov számomra egy ilyen szerző. Egyrészt azért, mert nem szívesen olvasok szépirodalmat oroszul vagy angolul, másrészt, mert Nabokov mondatait mindig annyira spontánnak éreztem, hogy biztos voltam benne: eredetileg magyarul írták őket. Évek múlva visszaolvasva ráadásul egyre többet adnak. A Lolitához pedig nemhogy nem lehet nem visszatérni, a Lolitától eltérni sem lehet. Nabokov írásai megmutatják: az, hogy mennyire tekinthetünk egy irodalmi szöveget identitásfeltárónak, az nem az esetleges sallangmentességétől, hanem az elbeszélői hang hitelességétől függ, tekintet nélkül arra, milyen eszköztárat használ az adott szerző.
A tény tehát, hogy az Európa Könyvkiadó megjelentette Nabokov életművét magyarul, mindenképpen növeli biztonságérzetemet irodalomfogyasztásilag.

A szerk. epilógusa

A jelen számunk élén közölt két Nabokov-szöveg pontosan megmutatja, mi az, amiért Nabokov újra és újra ihlető forrása lehet az irodalmi gondolkodásnak – míg a Lolita orosz kiadásához írt utószóban szinte kizárólag nyelvi kérdéseken töpreng a tőle megszokott bravúros szellemességgel, addig a Breitensträter–Paolino című szövegben, amelynek műfaja valahol a publicisztikai tudósítás és az esszé között kereshető, nyakig merül a szó szoros értelmében vett véres valóságba. A lényeg mindkét esetben az esztétikai esszencia, a játékosság teljes kibontakozása, az a fajta szabadságérzet, amelyben „ott lélegzik az emberiség” – ez után loholt Nabokov egész életében, mint egy tejfelesszájú ficsúr a megfizethetetlenül drága örömlány után.
Körkérdésünk természetesen nem akart reprezentatív lenni, sokkal inkább kísérleti, felmérendő, milyen hangot ütnek meg 2015-ben a magyar prózaírók egy olyan szerzővel szemben, akiről nehéz jól bejáratott irodalomtörténeti közhelyek segítségével beszélni. Így aztán nem beszélni könnyebb róla – akadtak is bőven, akik inkább ezt a megoldást választották azok közül, akiket megszólítottunk. (Ezért is érdekes például Grendel Lajos megállapítása arról, hogy Nabokovnak kultusza volna.) A felsorakoztatott szerzők névsora azért is lehet figyelemre méltó, mert a válaszadók nagyon is eltérő eszköztárral és víziókkal dolgozó szépírók, akiket mégis összeköt a Nabokov iránti vonzalom. Hogy ez a vonzalom jobban beleivódjon a magyar irodalomba, azt az elbeszéléskötetek és a monográfia megjelenése alighanem elősegítheti – és talán ezeket még további kötetek, például egy esszégyűjtemény követheti, hiszen a Nabokov-univerzumban még így is maradtak feltárandó területek.