Miroslav Marcelli: Fikció, jel és valóság

(esszé, Szaniszló Tibor fordítása)

Általában a fikciót szembeállítjuk a valóság ismeretével, egy olyan képesség produktumának tartva, amely (szándékosan vagy nem szándékosan) hűtlenül bánik a követelménnyel, hogy a nyelvet tények megállapítására használjuk. A latin fingere kifejezést alapul véve erre az álláspontra, illetve képességre figyelmeztet bennünket tulajdonképpen az etimológia is (lásd alakít, színlel, tettet vagy például alakoskodik). Kapcsolódva az előbbi meghatározáshoz, a „fiktív” jelentése kitalált, színlelt vagy hamis. Ha valakiről azt állítjuk, hogy fiktív világban él, azt akarjuk ezzel kifejezni, hogy elveszítette a realitással való kapcsolatát, hisz a kimérákban, valóságnak tartva őket. Persze, ha a fikciót úgy fogjuk fel, mint egy elképzelést vagy eszmét, akkor önmagában véve azért nem állítható róla, hogy megtévesztő lenne.

A kecske és a kiméra

Már az újkori filozófia kialakulásának kezdeteinél, egyik megalapozója, René Descartes azt állította, hogy ha a fogalmakat, ideákat önmagukban vizsgáljuk, és semmivel nem hozzuk kapcsolatba, akkor nem lehetnek hamisak. Akár egy kecskét, akár egy kimérát képzelek el (e példát maga Descartes használta), mindkettő a gondolkodásom tartalma, tehát igaz, hogy a tudatom részét képezik. Az igazság és nem-igazság, megismerés és illúzió, valódi vagy fiktív kép problémája majd csak abban a pillanatban fog felmerülni, ha a tudatunk tartalmait megpróbáljuk összekötni valamivel, ami nem része gondolkodásunknak, feltételezve, hogy e tartalmak annak a tudatunkbeli kivetítései. Ezután összevethetjük őket a külvilág dolgaival, személyeivel és történéseivel, s ennek alapján elmondható, hogy van-e ott egyáltalán tárgyuk, illetve hogy azt megfelelő módon jelenítik-e meg. Azoktól az ideáktól, melyeknek megfelel valamilyen valóság, így elkülöníthetjük azokat, amelyek nem „igazolják” a valódi tárgyakat: az egyik oldalon ottmarad a kecske ideája, a másikon a kiméráé, a tűzokádó mitikus szörnyetegé. E felosztás szerint a fiktív dolgok kitalációk, melyeket a tudatunk anélkül alakított ki, hogy e világ valósága irányította volna. De rögvest kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a fiktív dolgoknak ilyen besorolása a kitalációk közé egyértelmű kritériumot biztosít-e minden elképzelés megítéléséhez, legyenek a mindennapok, netán a tudomány szüleményei, akár a jelenben, akár a régi korokban. Bármennyire is természetesnek tűnik ez a megkülönböztetés, olyan előfeltételekre támaszkodik, melyek nem biztos, hogy teljesültek minden történelmi korban és minden helyzetben. A gondolkodás és a világ közötti viszony, amely itt feltételeződik, nem természetes kiindulópontja minden emberi megismerésnek, hanem elvonatkoztatás, amely több előzetes művelet végeredménye. Tegyük fel, hogy számunkra a kiméra egy fikció, vagyis a tudat képződménye, amely nem igazodott a valóság reprezentációjának igényéhez. De ugyanilyen fikció volt-e az ősi társadalmak számára is, melyek az életüket mítoszok útján érzékelték, értelmezték és próbálták kifejezni? Ha továbblépünk, a történelem során egész korszakokat találunk, melyek esetében az adott megkülönböztetés vagy elkülönítés nem úgy érvényesült, ahogy azt manapság természetesnek vagy hagyományosnak tartjuk. Aron Gurevics A középkori kultúra kategóriái című figyelemreméltó munkájában emlékeztet az egyik tanulságra, melyet a téma kutatása során szerzett: „A középkori kulturális termékek tanulmányozásakor fontos emlékezni rá, hogy hosszú ideig nem volt pontos megkülönböztetése az igazságnak és a kitalációnak. Azt, amiről a középkori írók és költők beszéltek, legtöbbször ő maguk és hallgatóságuk is valódi eseményeknek vélték. Ahogy az köztudott, az eposz számára a kitaláció és az igazság kategóriái végképp nem mérvadóak. Viszont a mondai és a legendás elemek a történettudományban is erősen jelen vannak”.
Másutt megállapítja, hogy a „költészet” és „igazság” akkortájt még nem különültek el egymástól, ahogy a világi irodalom sem az egyházitól.

A sör és a szivar

A szövegek, műfajok és álláspontok megkölönböztetése, ami számunkra annyira nyilvánvaló, hogy természetesnek tartjuk, valójában hosszú történelmi korokon át formálódott. Vajon jogosultak vagyunk-e így legalább annak a kijelentésére, hogy abban a percben, amikor az újkor kezdetén megszületett a modern természettudomány, megtörtént a fikció végleges elkülönítése és besorolása a kitalációk, mondák, legendák és fantazmagóriák közé? Hogy megértsük: az elkülönítés művelete nem teljesen egyértelműen játszódott le még akkoriban sem, elég megemlíteni, hogy az égés jelenségét a XVIII. század végéig egy furcsa anyag, a flogiszton jelenlétével magyarázták, melyet állítólag az összes gyúlékony anyag tartalmaz. Be kell ismerni, hogy a modern tudás kezdetével sem lett a fikció egyszer s mindenkorra ismeretértéket nélkülöző kitalációként megjelölve s besorolva egy olyan szférába, ahol az igazság törvényei érvényüket vesztik, és elkezdődik a fantázia birodalma. Helyesebb lesz feltételezni, hogy a társadalmi és kulturális jelenségek síkján olyan mozgásokra kerül sor, melyek a fikció és a valóság ismeretének viszonylatában úgy hozzák magukkal a megkülönböztető műveletek eltűnését, ahogy egyúttal új negációk, új diszkontinuitások felbukkanását is. Jegyzetem további részeiben először az egyik, majd a másik jelenséggel szeretnék foglalkozni. A megkülönböztetések eltűnésének eredményét először egy dialógus részlete fogja bemutatni, melynek az is lehetne a címe, hogy „A sör és a szivar”. Az állomás melletti büfében, Bertolt Brecht Flüchtlingsgespräche című műve menekültjeinek párbeszédében az alábbi szavak hangzanak el. „Ez a sör valójában nem is sör. Szerencsére kárpótol érte a tény, hogy ez a szivar sem szivar. Ha a sör nem sör lenne, de a szivar szivar lenne, mindenért kár lenne.” Jean Baudrillard, aki e szavakat A tökéletes bűntény című művében idézi, a következőket teszi hozzá: „A rend beiktatása tehát a (néhány) rendetlenség harmonikus kompenzáló hatása mellett történik. Ilyen a kettős negáció ironikus változata.” Láthatjuk, hogy a különbségek hiánya ez esetben nem arról tanúskodik, hogy a terület még érintetlen volna, védett a megismerés behatolásaitól s annak negativitásától, ami a rendet csupán úgy állítja fel, hogy megszakítja, semmivé teszi a világ eredeti természetességét. Az első tagadás, ami az élet idilli harmóniájába beleerőszakolja a kérlelhetetlen „nem”-jét, már itt volt, elvégezte a munkáját, és továbbadta a második tagadásnak. Amaz viszont nem sajátítja ki az ellentéteket egy átfogó szintézisben; a második tagadást követően már csak a rend ironikus imitátora marad, amely a harmóniát a zűrzavar elkülöníthetetlen töredékeiből állítja össze.

S ez után a második tagadás után már nem következik semmilyen harmadik, amely leküzdhetné ezt az állapotot. „Nincs tovább semmiféle negáció, vagy annak lehetséges meghaladása – mondja Baudrillard –, mivel ezen már túl vagyunk.” Onnét, ahová kerültünk, csak folytonos átmenetek láthatóak, közvetítések játéka, aminek semmi köze a meghatározások elmélyítéséhez, ellenkezőleg, minden meghatározást töröl. Jean Baudrillard e szituációt a következő szavakkal írja le: „Ahogy a dolgok elveszítették egymástól való távolságukat, a szubsztanciájukat, ellenállásukat a rendszer elkülöníthetetlen gyorsulásával, a megzavarodott értékek elkezdték saját ellenértéküket termelni vagy vágyakozva egymást nézegetni.” Ennek következtében a dolgok és az értékek egy olyan mezőbe sorolódnak, ahol azonnal elveszítik a megkülönböztető jegyeiket, és megosztott helyzetüket. A dolgok így nem a meghatározások kifejtésével fordulnak át saját ellentétükbe, hanem azok elhagyása miatt. Nyilvánvaló, hogy Jean Baudrillard ezt az állapotot nem szűkíti le elméleti értekezések körére a dolgokról, a meghatározásokról, a jelekről és a valóságról. Amikor arról beszél, hogy a jel eltörölte a referenciát, elnyelte az egész valóságot, s egyúttal afféle magasabbrendű realitásként prezentálja magát, kijelentéseiben nyilvánvaló törekvést látunk a jelen világ állapotának felmérésére. A megkülönböztetések elhagyása aktuális helyzetünk sajátos jellenvonása: „egy olyan világban élünk, ahol a jel legfontosabb funkciója, hogy lehetővé tegye a valóság eltűnését, és az eltűnést egyidejűleg álcázza”. A dolgok átalakításának művelete jelek játékára így egy olyan világban történik, amely önmaga is jelek univerzumává változott.

A jel és a dolog

Ez természetesen nem zárja ki, hogy a valóság distinkción alapuló meghatározását vitató hasonló útra ne térjen rá a jelek tudománya, a szemiotika is. Umberto Eco, egy azok közül, akik nemcsak szemtanúi, de fejlődésének aktív résztvevői is voltak a múlt század második felében, a Szemiotika a következő évezredben című tanulmányában nyíltan arról beszél, hogy a hatvanas évek szemiotikája fokozatosan elfordult a jel és a dolog közti természetes viszonytól, és kulturális konvenciók tanulmányozására fordította figyelmét, arra késztetve bennünket, hogy a valóságra mint kulturális konstrukcióra tekintsünk. A dolgok és a jelek referenciális viszonyainak tanulmányozásától való elhajlást a végtelen szemiózisfolyamatok analízisének előnyére Eco végeredményben produktívnak tartja, ám nyíltan hozzáteszi: „Nem tagadhatjuk le, hogy ezek a megközelítések azt az illúziót is megteremtették, hogy ezentúl nem létezik semmilyen világ, csak szövegek, és hogy a szemiózis egy folytonos és végtelen [jelentés]halasztás jeltől jelig, szövegtől szövegig.” A szemiotika így az egyik irányvonalában – melyet sokan a kutatásai reprezentatív fő vonalának tekintettek – ahhoz az elképzeléshez igazodott, hogy az egyetlen világ a jelek világa. Jean Baudrillard arról akar meggyőzni bennünket, hogy efelé az állapot felé maga a világ tartott. A két folyamat látszólagos egybeesése biztosan nem véletlen. Mindenki nevében beszél, legyünk akár szemiotikusok, vagy csak a virtuális valóság szignifikációs játékainak egyszerű résztvevői: „A Virtuálissal nemcsak a Valós és a Referenciális kiirtásának a korába léptünk bele, de Másik eltörlésének a korába is.”

Jelen világunkban nem valóság vesz minket körül (melyet jelrendszerek segítségével megismerhetnénk és kifejezhetnénk jelenségekről, illetve tárgyakról „szóló” állításokkal), hanem jelek, melyek más jelekre utalnak, elveszítették mindenféle kötődésüket a külső, tőlük független valósággal, és kizárólagos realitásként lépnek fel. A valamikori realitás helyébe a köröttünk lévő világ hiperrealizmust kínál. Umberto Eco az idézett részben sejteti, hogy a jelölttől való radikális elhajlás, sőt, annak tagadása nem a szemiotikai vizsgálódások utolsó szava. A szemiotika elkövetkező évezredekben megvalósulható programjával összefüggésben (amely időközben jelenné vált), olyan szemiózisról gondolkodik, amely érintkezik a valamiképpeni külsővel, olyan referenciáról és olyan értelmezésekről, melyek eljutnak a jelentésig, ami ha nem is objektív, de legalábbis interszubjektív jellegű. Vajon lehetséges-e analóg módon gondolkodni a valósághoz, referenciához vagy [jelentésbeli] távolsághoz való visszatérésről akkor is, ha a társadalmi és kulturális folyamatokat vesszük szemügyre? Úgy tűnhetne, hogy ezt a feltételt meghiúsítják a média és főleg a televízió által kreált realitás masszív folyamatai, amely a hiperrealizmus minden tulajdonságát birtokolja és a befogadók részéről érzéketlenséget hív elő, meggátolva bármi más, bárki más észlelését. Egy tévéközvetítésben a háború is szimulakrummá válhat. Ám amikor világunkban a gazdasági történéseket ekológiai katasztrófák követték, a politika eseményeit pedig terrorizmus, hirtelen olyan képekkel szembesültünk, melyek sürgetően a tér leszűkíthetetlenségére és az idő visszafordíthatatlanságára figyelmeztettek. Éppen azokban a képekben, melyeket a média közvetített felénk, éppen e közvetítés által, valami igényt kezdett tartani egy új világ alkotójának pozíciójára, s olyan objektumok árnyai tünedeztek elő, melyek a fenyegető valóságra emlékeztettek, ahol a természeti összekapcsolandó a társadalmival. Égő tankhajók, melyekből gázolaj áramlik kifelé, tönkretett tengerpartok, szurokfekete vízben vergődő madarak, bombatámadások után lejátszódó jelenetek, kaotikusan szaladgáló emberek, sebesültek kiáltása, mentők szirénája – bár mindezt még mindig be lehet sorolni korunk mindenre kiterjedő médiakultúrájának diszkurzusába, s kétségkívül annak megosztásában értesülünk róluk, ám egyúttal azokra a referenciákra is figyelmeztet, melyek nem csupán a dolgokat szimulakrumokká átalakító jelrendszerek megvalósulásai. Bruno Latour, azon gondolkodók egyike, akik az ökológiai kihívásokat megpróbálják áthelyezni az antropológiai és a szociológiai kutatások terepére, a valóságot jelrendszerek játékává változtatni szándékozó kísérletekhez az alábbi megjegyzését címezte: „Amikor a tudománnyal és a technikával foglalkozunk, nehéz sokáig azt képzelni, hogy önmagukat író szövegek vagyunk, teljesen önmaguktól beszélő diskurzusok, a jelölők játéka jelöltek nélkül. Aligha lehet az egész világmindenséget egyetlen nagy narratívumra, a szubatomi részecskék fizikáját egy szövegre, a metróhálózatokat retorikai eszközökre, a társadalmi struktúrák összességét a diskurzusra redukálni.” Hozzáteszem: még nehezebb lenne, ha jelenkori világunk társadalmi és kulturális folyamatait a reverzibilitás elvének szándékoznánk alárendelni, amely minden mozgást visszautal a kiindulópontjához és minden szélsőséget annak ellentétével kapcsol össze. Vitathatatlan, hogy Jean Baudrillard ennek az elvnek a hatását nagyon hatékonyan demonstrálta korunk több jelensége kapcsán; a reverzibilitás e nézőpontjából a szélsőségek kéz a kézben feltételezik egymást: az ellenség[eskedés] extrémuma a tárgyalás, a csábításé a szexuális közömbösség, a titoké a transzparencia, a halálé a klón halhatatlansága stb. Végül is elmondható, hogy a reverzibilitás elve közvetlenül kapcsolódik a világunk hiperrealizmusát kialakító szimuláció feltételéhez. Nem lehet valószínűleg véletlen, hogy az így feltárulkozó jövőkép felkeltette úgy a sci-fi teoretikusai, ahogy a radikális performativitás elvét vallók figyelmét is. Efelől nézve a katasztrófákra, a romokra, a merényletek áldozataira vetett tekintet azt a tanulságot hordozza, melynek kereteként az irreverzibilitás elméletét és gyakorlatát nevezhetnénk meg. Először is annak a valóságát lehetne tudomásul venni, hogy életünk alapfeltételeit a technotudomány minden fejlődése ellenére sem lehet kiborgok tevékenységével modellezni, bármennyire intelligens megoldásnak is tűnjön. A halál extrémuma nem a klón vagy az android halhatatlansága – végső egzisztenciánk egyik határkövére utalunk ezzel, s vele a megélt idő elvi visszafordíthatatlanságára, s ezzel ismét a valóságra, amely nem kopik el a jeltermelés végtelen folyamataiban sem.
Világos, hogy e pillanatban eléggé eltávolodtunk jelenkori társadalmunk baudrillard-i képeitől. Eltávolodtunk volna Baudrillard-tól is? Nem olyan messzire, mint ahogy azt hinnénk. Az ő A tökéletes bűntényében találunk egy mondatot, amely a visszafordíthatatlan romlás képeinek kommentárja lehetne, így hangzik: „A valóság csak az illúzióvesztés törvénytelen gyereke.” Pontosan ez történt: A szimuláció végtelen lehetőségeinek illúziójából való kiábrándulás, mint saját melléktermékét, meghozta a találkozást valami külsővel, egyszerre természetivel és társadalmival. Hiszen ezek a valóság meghatározói: világunk új valóságáé.

Szaniszló Tibor fordítása

Irodalom

Baudrillard, Jean: The perfect crime. London – New York, 1996, VERSO (eredeti forrás: Dokonalý zločin, Olomouc, Periplum, 2000).
Eco, Umberto: Semiotics in the next Millennium. http://www.umbertoeco.it/CV/Semiotics%20in%20the%20next%20millennium.pdf (eredeti forrás: U. E.: Sémiotika v přístím století. In Mysl a smysl, Moraviapress, 2000).
Gurevich, Aron: Kategorie středověké kultury. Praha, 1978, Mladá fronta.
Latour, Bruno: Sohasem voltunk modernek. Budapest, 1999, Osiris Kiadó (eredeti forrás: B. L.: Nikdy sme neboli moderní, Kalligram, 2003).

(Eredeti megjelenés: Miroslav Marcelli: Fikcia, znak a realita. In Anthropos, VI/2, 2009.)