Vörös Gergely versei

Akik fényképeztek

Nagybácsik, nagynénik,
unokatesók tettek úgy,
mintha az adósuk lennénk.
Végül is hihető volt.
Aztán, ahogy emlékezni próbálok,
és ez sem megy már fotók nélkül,
rájövök, szó sem volt önfeláldozásról.
Nem maradtak le semmiről.
Múltunkra írták perspektívájuk.

Zsuzsi

A tengerimalacom nem akartam eltemetni.
Januárban fagyos volt a föld.
Egy dobozban hagytam, a kinti vécében,
és néhány hónapig
naponta látogattam.
A szarszag elnyomta a bűzt, a hideg is segített,
persze az aprócska testen sem volt minek elrohadni,
hetek után csak a szemhéjak, a száj és a végtagok rózsaszínje,
vagyis ezek hiánya sugallta, hogy valami nincs rendben.
A szőr viszont fényes maradt.
Tavasszal apám megtalálta,
a vécébe dobta.
Esélyt sem kaptam elbúcsúzni.

Ami adott

Gyerekként nem értettem,
hogyan lehet az,
hogy volt előttem világ,
meg egyáltalán, bármi létezett.
Apámék azt hitték, olvasok,
valójában a régi magazinokat nézegettem.
Jégtáncosok, Csernobil, repülők, tankok.
Rájöttem, miként írnak körül a dolgok,
melyek nem én vagyok.
A szüleim, a ház, a macskák is.
Mind tőlem függetlenül létezik.
Most megint fel kell dolgoznom,
hogy volt előttem élet, számodra is.
Hogy a jelen alapján képtelenség megérteni azt,
ami előre adott.

Szomszédok

Itt az utcában laktak.
A maguk idejében érdekesek is voltak.
Mind, az egész család.

Az egyetlen fiuk
ősszel felkínálta, hogy leszopna.
Eljátszottam, hogy nem értem.
még nem beszéltem szlovákul,
kértem, ismételje el.
Magyarázni kezdte, hogy nincs cigije,
pedig nagyon rágyújtana.
Próbáltam elhinni, hogy erről volt szó.
Apámtól loptam akkor.

Az utca emlékezetéből új lakók törölték ki őket,
egyedül a szembeszomszéd emlékszik,
állítja, az asszony szeretője volt évekig,
nem hiszek neki.

Miután elváltak a szülei, a gyerek az apjához költözött.
Én még évekig jártam át.
Senki sem vette észre, hogy már nem lakik ott.

Szemétdomb

Amikor a temető mögött gödröt ástak,
néhányan onnan hordták a kavicsot.
Megelőztük őket, minket viszont egyedül a maradványok érdekeltek.
Lócsontok, mondták, miközben lapátolták az utánfutóra.
Szerettük volna azt hinni, hogy nincs igazuk.
Nem volt idő megvitatni.
A nagyobb darabokat visszadobáltak a gödörbe,
a töredékekkel kiegyeztek, mégiscsak ingyen volt.
Aztán hivatalos emberek jöttek,
kiderült, hogy a temető a kerítés mögött folytatódik.
A gödröt mégis teleszórták szeméttel,
a kavics szállítóinak pedig senki sem szólt,
hogy új lehetőséget adtak a múlt fosszíliáinak,
mikor felmenőik csontlisztjét a betonba dolgozták.

Tél előtt

Feltettük a téli gumikat,
leengedtük a kutat,
vágtunk fát is,
de ennél többet nem tudtunk tenni.
A buszmegállóban a grimaszt,
a hidegtől eltorzult arcokat
ez nem menti fel.
Sokan ennyit sem csináltak.
Valakik többet is.

Mire megszokjuk,
hogy a havazás miatt késnek a buszok,
tavasz lesz.

Partra vetett

A partra vetett bálnák
sem mások, mint mi.
Nagyobbak esetleg.
Otthagynak minket a parton.
Letakarnak, azonosítnak,
ha még van rá mód.
A bomlás folyamata
megkerülhetetlen,
de lassítható.
Az emberi testet
hullámok hozzák odaátról,
vagy a rothadó szövetek gázai.

A temetésedre indulok.
Vízbe fúltál.
Nem tenger. Bányató.
A bálnákat csak
az újságban láttam,
a címlapon voltak,
most nézem,
már kezdenek szétesni,
ezért az orvosi maszk
a bámészkodókon.
Téged búvár hozott fel.
Külső beavatkozás.
Így lehet egy ideig
a látszatot fenntartani,
hogy még mindig te fekszel ott.

Sebek

1.
Nem értettem, hogy a seben keresztül,
ami épp akkora, mint a kezemen volt,
mikor véletlenül magamba vágtam a kést,
vagy talán mélyebb egy picit,
hogyan távozhat ennyi vér.
Mindegyiknél próbáltam rájönni,
hol van a pont, ahonnan már nincs visszaút.
Valamelyik egész korán feladta,
Egy másik felállt, mikor pörzsölni kezdték.

2.
Sokszor hittük,
már nincs visszaút.
Elbúcsúztunk tőled.
Mégis minden pillanatot,
amit figyeltünk, túléltél.
Rezgőre volt állítva a telefon,
Mikor a főnővér SMS-t küldött.
Sietni már felesleges lett volna.
Meg aztán, ha odaérek is,
nincs garancia,
hogy ez az elmúlás,
és most sikerült tetten érni.
Az enyémek

Nőies kézfejek,
leginkább ignorálom őket.
Az enyémek.
Hosszabbak az ujjaim, állapítod meg.
Most én hogyan érezzem magam,
ha te is beismerted,
a férfiasságot ebből számolják ki.
Ráadásul a cipőméretem is kisebb,
mint amekkorának mondom.

Részvét

Az mondja, sajnálja,
pedig ismerem már rég.
Ott lakik a sövényen túl.
Ezen már nem lehet segíteni.
A rothadás belülről terjed,
az üregekből hatol a felszín felé.
Azt mondják, ez a japánok betegsége.
Mert mikor még mindig jó a kuplung, a váltó,
és az olajat sem zabálja a motor,
a rozsda már átrágta magát a sárhányóknál,
a küszöb horizontján és egyéb helyeken.
Alvázvédelem kellett volna, mondja,
miközben a Škodáját bütyköli.
Felénk ezt jószomszédi viszonynak hívják,
és a lényeget mindig elfelejtik.

Egy apokalipszis után

Végül alszol,
megint megúsztunk egy beszélgetést.
Mint a tornász,
súlyod a gyűrűn kitartod.
Nem csodálkoznék, ha feladnád.
Még bírod, nem értem.
Képről nézve is nehéz.
Mostanában így telnek az esték.
Későn fekszünk le.
Reggel nincs időnk.
Először a körülményekre fogtad,
most magától értetődő:
egy apokalipszis után
lassan telnek a napok.