Tibeti népmesék (Péter Alexa fordításai)

A gyáva rabló

Egy szegény idős asszony egymaga élt kis sátrában egy elhagyott, kies helyen. Nem volt pénze, nem voltak gyerekei, az egyetlen értéke egy bárány volt. Az idős asszony rettegett, hogy valaki elveheti a kis bárányt. „Milyen boldog lennék, ha valaki megtanítana nekem egy védelmező mantrát, amely megvéd a tolvajoktól!” – gondolta gyakran.

Egyik nap az asszonyhoz egy ember érkezett, aki szerzetesnek adta ki magát. Az idős asszony nagyon boldog volt, mert szinte soha nem látogatta meg senki. Azt gondolta: „Az istenek megkönyörültek rajtam, elküldték ezt a szerzetest, hogy megtanítson nekem egy védelmező mantrát, amely megvédi a báránykámat a rablóktól.” Ezután megkérte a szerzetest, tanítson meg neki egy ilyen mantrát.

A „szerzetes” így gondolkodott: „Ha megmondom neki, hogy nem ismerek egy ilyen védelmező mantrát sem, rájön, hogy nem is vagyok szerzetes, és nem ad nekem enni.” Abban a pillanatban egy kis nyulat látott elugrálni a sátor melletti cserjésben. Ez ötletet adott neki egy mantrához, amit az asszony számára talált ki:

„Halk léptekkel közelítesz,
Hegyezed a füled, hogy mindent hallj,
Lopakodsz a földön csúszva,
Szaladj innen messzire!”

Az idős asszony boldogan ismételgette a mantrát, miután a „szerzetes” befejezte az evést, és távozott.

Egyik délután az asszony üldögélt a sátrában, és ismételgette az újonnan tanult mantráját, miközben egy tolvaj rejtőzködött a sátor melletti cserjésben. A tolvaj azt tervezte, ellopja az asszony bárányát. Ahogy lábujjhegyen a sátorhoz osont, meghallotta, ahogy az öregasszony bent mormogja: „Halk léptekkel közelítesz.” A tolvaj megállt, és feszülten figyelni kezdett. Az idős asszony folytatta: „Hegyezed a füled, hogy mindent hallj.” A tolvaj megrettent, azt hitte, észrevette őt az asszony, és menekülőre fogta. Elkezdett kúszva távolodni, miközben hallotta: „Lopakodsz a földön csúszva.” Ettől már annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok rohanni kezdett. Közben kísérte őt az öregasszony hangja: „Szaladj innen messzire!” A tolvaj olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta. Biztos volt benne, hogy az idős asszony egy isten vagy egy ártó démon. Ezután a tolvaj felhagyott a lopással, és soha többé nem vette el más javait.
Tündöklő csillag

Cering a szüleivel élt egészen addig a szörnyű évig, amikor nem esett egy csepp eső sem, a termés elszáradt, és nem maradt mit enniük. Cering akkor elindult, hogy találjon valamilyen munkát, amivel támogathatja szüleit.
Miután hosszú ideje vándorolt már, találkozott egy öregemberrel, aki nehéz fonott kosarat cipelt a hátán. Cering odaszaladt hozzá, és így szólt: „Neked nincs elég erőd ehhez a nehéz kosárhoz, engedd, hogy segítsek!” Az öregember odaadta neki a kosarat, és azt mondta: „Milyen kedves vagy!” Ahogy sétáltak együtt, hirtelen besötétedett az ég, és egy mennydörgő sárkány repült el felettük. Cering, bár bátor fiú volt, a sárkánytól nagyon megrettent. Félelmében felüvöltött, a földre vetette magát, és a kezével próbálta eltakarni a fejét.
„Fiú! A sárkány csak egy egyszerű állat, miért félsz tőle ennyire?” – kérdezte az öregember. „Amíg nem találkozol teljes valójában egy sárkánnyal, addig nem is félsz tőle” – mondta a fiú. „Rendben, akkor menjünk együtt, és meglátod, hiába találkozom egy sárkánnyal, nem ijedek meg tőle” – válaszolta az öreg.
Az igazság az volt, hogy az öregember mágus volt. Mondott néhány titkos mantrát, és Ceringgel együtt hirtelen felrepültek a felhők fölé, akár a madarak. Cering gyönyörű havas hegyeket látott maga előtt és a fénylő kék óceánt maga mögött. Mikor felnézett, millió csillag ragyogott az égen. Kinyújtotta a karját, és megragadott egy fénylő csillagot. Nézegette egy ideig, majd zsebre tette.
Akkor meglátott két sárkányt, akik lovakat vezettek. A lovak egy nagy vödörben vizet cipeltek. Mikor a sárkányok farka menet közben véletlenül összeért, azok mennydörgésszerű hangot keltettek. Cering ekkor jött rá, hogy mi okozza a sárkányok félelmetes hangját.
Három istenfiú érkezett ekkor, akik fogták a vizesvödröt, és elkezdték a felhőket öntözni. Mikor meglátták Ceringet, így szóltak: „Fiú! Gyere és segíts nekünk megöntözni a földet!” Cering örömmel segített nekik. Vett egy nagy merőkanalat, és a földre zúdította belőle a vizet. Mikor apja földjei fölé értek, külön még egy adag vizet a földre öntött. A három istenfiú megköszönte Ceringnek a munkáját, és segítettek neki hazajutni. A fiút egy sárkány farkához erősített kötéllel szép lassan leeresztették a földre.
Cering boldog volt, hogy újra otthon lehet, és azért is boldog volt, mert esett az eső. A szülei is hálásak voltak, hogy fiuk épen és egészségesen hazaért. Cering ekkor elővette a csillagot a zsebéből, melynek fénye beragyogta a szobát.
Nemsokára már az egész falu tudta, hogy Cering milyen gyönyörű csillagot hozott az égről. A hír végül a Királyhoz is eljutott, aki nagyon irigy volt Cering csillagára. Felajánlotta a fiúnak, hogy rengeteg pénzt fizet érte, csak adja neki a csillagot. Cering így gazdag ember lett, épített egy szép házat a szüleinek, és a pénzből más szegény embernek is adott.
A békaherceg

Egy szegény, gyermektelen házaspár már nagyon vágyott arra, hogy végre gyermekük legyen. Egyik nap az asszonynak megfájdult a térde, és még azon az éjjelen egy csúf béka ugrott elő belőle. Az idős házaspár nagyon megrettent a békától, és meg akarták ölni. A béka azonban megígérte nekik, hogy gazdaggá teszi őket, és feleségül veszi a Király lányát.
Kis idővel később a béka a Király palotájához ment, és nagy hangon így szólt: „Kedves Király! Én a te vejed vagyok. Kérlek, hívd ki a lányod!”
A Király elámult. A palotájából minden ember kijött, és mindenfelé keresgélni kezdtek. Végül, mikor a Király észrevette a békát, az újfent így szólt: „Én a te vejed vagyok. Kérlek, hívd ki a lányod!” Az emberek mind kinevették a csúf békát.
A Király azt mondta: „Nem engedem, hogy a gyönyörű lányomat feleségül vedd – te csúf béka.” A béka mérgesen így válaszolt: „Egyre hangosabban és hangosabban nevetsz, anélkül, hogy abba tudnád hagyni, egészen addig, amíg ki nem hívod a lányod, és feleségül nem vehetem őt.” A béka igazat mondott. A Király valóban egyre hangosabban és hangosabban nevetett, anélkül, hogy abba tudta volna hagyni. A palotakíséret megrettent. Végül a Király mind a három lányát kihívták.
A lányok nagyon szépek voltak, és a Király megparancsolta a legidősebbnek, hogy házasodjon össze a békával. Mivel rendkívül csúf béka volt, a lány visszautasította. Hasonlóan történt ez a középső lánnyal is, őt is megkérte a Király, hogy menjen feleségül a békához, de ő is visszautasította.
Végül a legfiatalabb lányát kérte a Király, aki hozzáment a békához, mivel tudta, hogy ha nem teszi, az apja meghalhat. Hogy meghálálja, a Király nagy értékű kincseket adott lányának.
Ezután hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak a csodaszép lánynak és a csúf békának. A házasság napján a béka levedlette békabőrét, és egy csinos fiatalemberré vált.
Így a béka megtartotta fogadalmát, és a szegény házaspár boldogan és gazdagságban élhetett ezután.
A Nap válasza

Élt réges-régen egy gyönyörű erdei házikóban egy idős özvegyember és az unokája, Dava. Az ártatlan és fiatal Dava volt az idős ember egyetlen élő rokona. Az öreg már képtelen volt dolgozni, ezért Dava nemcsak a nagyapját gondozta, hanem a házat is rendben tartotta, tűzifát gyűjtött az erdőben, és vizet húzott.
Mikor az idős ember hirtelen megbetegedett, Dava éjjel-nappal mellette volt, és ápolta. A nagyapja állapota aztán szép lassan javulni kezdett, és mire kitavaszodott, már sokkal jobban lett, néhány percre már lábra is tudott állni. Dava nagyon boldog volt, hogy nagyapja ilyen jól érzi magát.
Amíg az öregember beteg volt, csak az ágyában feküdt hosszú ideig. Most, hogy már meggyógyult, jobban szeretett a napon üldögélni. Dava ezért segített az öregembernek kimenni a házból, hogy a napfényben üldögélhessen. Az idős ember megszomjazott a melegben, és azt mondta Davának: „Szomjas vagyok, hozz nekem inni egy kis vizet!”
Míg Dava beszaladt a házba vízért, a nagyapa elbágyadt a forró napsugaraktól. Mire Dava visszaért, az idős ember az eszméletét is elvesztette. A fiú megrémült, és azt hitte, a hőguta megölte a nagyapját. Azt kiáltotta: „Miféle Nap vagy te, hogy elveszed a nagyapám életét? Megkeresem anyádat, és igazságot teszek!”
A bátor fiú magához vett egy kis élelmet, és elindult nyugatra, hogy megkeresse a Napot. Útközben találkozott egy pásztorral, aki azt kérdezte: „Fiú, hova mész?” Dava így válaszolt: „Megyek, és megkeresem a Nap anyját.” A pásztor akkor így szólt: „Oh! Az emberek azt mondják, hogy a Nap anyja nagyon kedves! Ha találkozol vele, kérlek, kérdezd meg tőle, mit tegyek, amikor a birkák gyapja már olyan hosszúra nő, hogy az állatok képtelenek járni.” „Megkérdezem” – mondta Dava. „Azt is mondják az emberek, hogy a Nap háza borzasztóan messze van. Odaérsz valaha?” – kérdezte a pásztor. „Odaérek, még ha száz évig tart is az út” – válaszolt Dava.
Mikor a fiú továbbindult, találkozott egy birkával, aki így szólt: „Bátor fiú! Hadd segítsek neked! Kapaszkodj bele a szarvamba, és odarepítelek, ahol a Nap anyja lakik.” Dava meglepődött a birka szavain, de ráült a hátára, és megkapaszkodott a szarvaiban. A birka felszökellt az égre, és nyugatra repült. Hosszú ideig utaztak már, mire végre egy tópartra értek, ahol egy csodálatos kastély állt. „Ez az a hely, amit kerestél. Most menj be, itt kint megvárlak!” – szólt a birka.
Dava bekopogott, és egy idős asszony nyitott neki ajtót, aki meglepve így szólt: „Fiú, hogy kerültél ide?” Dava így szólt: „Te vagy a Nap anyja?” „Igen, én vagyok, segíthetek valamiben?” – kérdezte az idős asszony. Beengedte a fiút a palotába, ahol Dava elmesélte, miért is jött hozzá. Az idős asszony ízletes étellel kínálta a fiút, és így szólt: „Ne aggódj, jó gyermek! Mikor a fiam hazatér, tudni fogja, mit kell tenni, hogy megmentse nagyapádat. Van még bármi más, amiben segíthetek?” – kérdezte a Nap anyja. „Igen” – mondta Dava, és elmondta a pásztor kérdését is.
A Nap éppen ekkor ért haza, és mikor az anyja elmesélte, mire kíváncsi a pásztor, a Nap így válaszolt: „A pásztor nyírja meg évente kétszer a birkákat, így a birkáknak sem lesz olyan melegük, a sok gyapjúból pedig ruhát és szőnyeget lehet készíteni.”
Az idős asszony Dava nagyapjáról is mesélt a Napnak, aki így szólt: „A nagyapád nem halt meg, csupán a meleg miatt elvesztette az eszméletét. Finoman vizezd meg friss, hideg vízzel az arcát, és máris magához tér.”
Dava megköszönte a segítséget, és elhagyta a kastélyt. A hazafelé vezető úton elmesélte a pásztornak, mit mondott a birkákról a Nap. Mikor végre hazaért, azt tette, amit a Nap mondott, és a nagyapja valóban jobban lett. Dava és nagyapja ezután boldogan éltek együtt még hosszú évekig.
Az ember, a nyúl és a farkas

Dölma és fia három magas hegy közötti völgyben lakott egy kis házban. Egy nap az anya hirtelen megbetegedett és meghalt, egyedül hagyva a világban fiát, Lobszangot.
A fiú nap mint nap kijárt az erdőbe, hogy tüzelőt gyűjtsön. A fát eladta, és ebből tartotta fent magát. Egy év elteltével fagyűjtés közben furcsa zajra lett figyelmes. Mikor elindult, hogy megkeresse a hang forrását, egy hatalmas farkast vett észre. Az állatnak félelmetes fogai voltak, fénylő, vörös nyelve pedig kilógott a szájából.
Mikor a farkas meglátta Lobszangot, odarohant, és így szólt: „Hé, hé! Ma végre valami finomat eszem, és meleg vért iszom. Már hét napja nem éreztem a hús illatát, ezért megeszlek.”
Lobszang megrémült, hátrahőkölt, és így könyörgött: „Kérlek, ma ne egyél meg! Három napja nem ettem semmit, ezért ha felfalsz is, nem laksz jól velem. Kérlek, majd holnap egyél meg, Farkas Nagyapa!” A farkas így válaszolt: „Igazad van, jobb ízű leszel, ha kicsit több hús van a csontjaidon. Ennek ellenére nem hiszek neked, át akarsz verni, miért is jönnél vissza hozzám holnap? Esküdj meg, hogy visszatérsz!” Lobszang így válaszolt: „Ha nem jövök vissza holnap hozzád, gyere te az én otthonomba, és ott egyél meg!” A farkas így hagyta elmenni Lobszangot.
A hazavezető úton az aggódó fiú összetalálkozott egy nyúllal, aki azt kérdezte: „Bátyám, miért vagy olyan szomorú? Nem gyűjtöttél fát sem, mi a baj?” Lobszang elmesélte a nyúlnak, mi történt vele. „Ne félj, segítek neked! Van egy tervem” – mondta a nyúl. Lobszang nehezen tudott hinni a nyúlnak, hiszen az apró volt és gyenge, képtelen lett volna megvédeni őt a hatalmas farkassal szemben. „Menjünk az otthonodba!” – szólt a nyúl, majd elsétáltak Lobszang házába. Mikor odaértek, a nyúl azt mondta: „Kérlek, készíts fából egy puskát!”
Lobszang gyorsan elkészítette a fegyvert, és kötélből akasztót tett rá.
Másnap korán keltek, gyorsan ettek valamit, és elindultak az erdőbe. Az úton így szólt a nyúl: „Mikor kiáltok, mondd azt, hogy a Király vadásza közeleg!” Ezután a nyúl magához vette a fapuskát, és elsietett a hegytető felé. Lobszang pedig azon a helyen, ahol megbeszélték előző nap, találkozott a farkassal, aki már várt rá.
„Akkor most megeszlek!” – szólt a farkas, és rávetette magát Lobszangra. Ekkor hirtelen a farkas ezt hallotta: „Vigyázz! A Király vadásza közeleg, fegyvere is van!” A farkas zavartan azt kérdezte: „Valóban jön a Király vadásza?” A nyúl ekkor a hegytetőről így kiáltott Lobszangnak: „Hé! Mi van melletted?” A farkas kérlelni kezdte: „Kérlek, mondd, hogy csak egy darab fa vagyok!” Lobszang visszakiáltott a nyúlnak: „Csak egy darab fa!” Erre a nyúl: „Suhints rá a baltáddal!” A farkas újra kérlelni kezdte: „Kérlek, nagyon finoman üss meg!” Lobszang így is tett, gyengéden megütötte a baltával a farkast.
„Miért nem hallottam az ütés hangját?” – kérdezte a nyúl, mire a farkas: „Üss meg egy kicsit erősebben!” Ekkor Lobszang olyan erővel vágta fejbe a farkast, hogy az azon nyomban meghalt. A nyúl terve bevált, Lobszang megmenekült. Ezután Lobszang és a nyúl boldogan éltek, mint a testvérek.
Azóta a legtöbb tibeti ember nem eszi meg a nyúl húsát.
A varázslatos csirke

Egy szegény ember okos és varázslatos csirkéje talált az utcán egy erszényt. Meglátta ezt a földesúr, aki utasította kocsisát, hogy vegye el a csirkétől az erszényt. A csirke mérgesen így szólt: „Kérlek, add vissza az erszényemet!” Majd hangosan rikácsolva rohangált a kocsi mellett. A földesúr így utasította kocsisát: „Dobd ezt az idegesítő csirkét az út mellett álló kútba!” A kocsis leugrott a kocsiról, elkapta a csirkét, és bedobta a kútba.
A csirke kiitta az összes vizet, majd kiugrott a kútból, és a kocsi után szaladt. Közben végig hangosan rikácsolt és kiabált: „Kérlek, add vissza az erszényemet!” A földesúr megállította a kocsit, leugrott, elkapta a csirkét, és visszaült a kocsira.
Mikor hazaértek, behajította a csirkét a tűzhelybe, melynek tetejére egy nehéz követ tett, hogy a csirke ki ne szabaduljon. A csirke ekkor kieresztette a sok vizet, amit a kútban megivott, és eloltotta a tüzet. Ellökte a nagy követ, kiszabadult a tűzhelyből, és az ablakpárkányra röppenve újra rikácsolni kezdett: „Kérlek, add vissza az erszényemet!”
A földesúr azt mondta szolgájának: „Tedd a jakokhoz azt a csirkét, hadd öljék meg ezt a szörnyű teremtményt!” Miután a csirkét a jakok közé vetették, a madár megette az összes jakot, és olyan hatalmasra nőtt, mint egy hegy. Kitárta szárnyait, melyek eltakarták a napsütést a földesúr háza elől.
A földesúr mérgében bedobta a csirkét a kincsesládájába. Azt gondolta, hogy a csirke teleeszi magát az érmékkel, és meghal. A csirke valóban megette az összes érmét, de nem halt meg. Ehelyett kiugrott az aranydobozból, és újra rikácsolni kezdett: „Kérlek, add vissza az erszényemet!”
A földesúr belátta, hogy képtelen legyőzni a csirkét, így odaadta neki az erszényt. A csirke ezután boldogan hazament. Mikor a házhoz ért, elkiáltotta magát: „Gazdám! Hamar teríts egy szőnyeget a földre!” A szegényember leterítette, a csirke rálépett, és csapkodni kezdett a szárnyaival. Egy szempillantás alatt megtöltötte a szegényember udvarát jakokkal és aranyérmékkel.
A szegényember épített egy házat magának, és boldogan és békességben élt ezután, megosztva az aranyat és az állatokat más szegény emberekkel is.
A sziklaoroszlán kinyitja a száját

Egy szegény és egy gazdag család élt a nagy hegy lábánál. A hegy tetején egy hatalmas erdő volt, ahova a szegény család feje járt nap mint nap, hogy fát gyűjtsön, és az árából élelmet és ruhát vegyen.
Az erdőben volt egy sziklaoroszlán, akinek a szájába a szegényember rendszerint egy kis árpalisztet és vajat tett, majd így szólt hozzá: „Kérlek, edd ezt meg, Oroszlán Testvér!” Így teltek múltak a napok, amikor egyszer az oroszlán etetéskor megszólalt: „Köszönöm, Barátom! Te egy jó ember vagy!” A szegényember megijedt, és azt mondta: „Oroszlán Testvér! Mivel nincs gazdád, ezért adok neked enni, de én egy szegényember vagyok, ezért nincs ennél jobb élelmem.” Az oroszlán így szólt: „Te egy őszinte ember vagy. Holnap reggel, mielőtt a nap felkel, gyere ide, és adok neked valamit.”
Az ember fogta a fát, és hazament. Másnap reggel újra elment az oroszlánhoz. „Figyelj rám! Rengeteg arany van a hasamban, amiből adok neked. Csak arra kell ügyelned, hogy mikor a nap felkel, már ne legyen a kezed a hasamban, mert akkor a szám bezáródik” – mondta az oroszlán. „Megértettem” – szólt az ember, és belenyúlt az oroszlán hasába. Miután egy kis zsákot megtöltött arannyal, kihúzta a kezét. „Ennyi elég nekem” – mondta, és hazament.
A szegényember így gazdag lett, a gazdag szomszédja pedig nagyon féltékeny. Azt kérdezte: „Hogyan lettél te ilyen gazdag?” Az őszinte ember mesélt neki a sziklaoroszlánról és az aranyról a hasában.
A gazdag ember magára vett egy ócska ruhát, és elindult az erdőbe, ahogy a szegényember tette. Nap nap után megetette árpaliszttel és vajjal az oroszlánt, majd fát gyűjtött. Kis idő múlva az oroszlán elmondta neki ugyanazt az intelmet, amit a szegényembernek is.
A gazdag ember nagyon boldog volt, másnap egy hatalmas zsákkal tért vissza. Bár rengeteg aranyat vett ki az oroszlán hasából, akkor sem tudta abbahagyni a gyűjtést, mikor a nap felkelt. Végül az oroszlán szája összecsapódott a gazdag ember kezén, és soha többé nem nyitotta ki, örökké foglyul ejtve a kapzsi embert.
Az Egérhercegnő

Sok évvel ezelőtt az Egérkirály és lánya egy gyönyörű királyságban éldegélt nagy szeretetben. Az Egérkirály biztos akart benne lenni, hogy ha ő meghal, lányára egy erős férj vigyáz majd. Összehívta ezért az összes nemest a palotájában, és megparancsolta nekik, hogy keressenek a lányának egy erős férjet.
Az egyik nemes azt mondta: „Az Egérhercegnőnek a Széllel kellene összeházasodnia, mert ő bárhova elmehet, ahova csak szeretne, senki sem állíthatja meg.” Az Egérkirály egyetértett vele, és beszélt a Széllel. A Szél azt mondta, hogy ő nem elég erős, hogy megvédje a Király lányát, mert a Fal sokkal erősebb, ő a Szelet is képes megállítani.
A Király elment a Falhoz, de a Fal azt mondta neki, hogy őt még egy macska is át tudja ugrani, ezért egy macska sokkal jobb választás lenne a lánya számára.
A Király így keresett egy erős Macskát, aki bele is egyezett, hogy feleségül veszi a lányát. Két héttel később megtartották az esküvőt. A Macska, akiről a Király azt hitte, megvédi a lányát, még aznap éjjel megette az Egérhercegnőt.
Az okos juh

Sok évvel ezelőtt egy Regu nevű juh találkozott a farkassal. A farkas meg akarta enni őt, de Regu azt mondta neki: „Ha meg akarsz enni, előbb mosd meg a kezed és a szád tiszta vízzel!”
A farkas el is ment arra a helyre, ahol mindig tiszta a víz, de éppen tél volt, ezért a víz be volt fagyva. A víz ekkor így szólt: „Ha meg akarod mosni a kezed és a szád, törd fel a megfagyott felszínem egy antilop szarvával!”
A farkas talált egy antilopot, aki azt mondta neki: „Ha a szarvamat akarod, keresd meg a leggyorsabb kutyát, amelyik képes elkapni engem!”
A farkas megtalálta a világ leggyorsabb kutyáját, aki így szólt: „Ha azt akarod, hogy elkapjam az antilopot, szerezz nekem tejet!”
A farkas elment a jakhoz, hogy kérjen tőle tejet. A jak azt mondta: „Ha a tejemet akarod, hozz nekem zsenge füvet!”
A farkas talált zsenge füvet, de az így szólt: „Ha le akarsz vágni, akkor keríts hozzá sarlót!”
A farkas elment a kovácshoz, aki azt mondta: „Ha azt akarod, hogy készítsek neked egy sarlót, hozz nekem cserébe vadjakhúst!”
Mikor talált egy vadjakot, és kért a húsából, az így szólt: „Ha a húsomat akarod, hozd el nekem egy sas szárnyait!”
A farkas észrevett egy sast az égen, és felkiáltott neki, hogy szüksége lenne a szárnyaira. A sas így válaszolt: „Ha elhozod nekem egy ló farkát, odaadom a szárnyaimat.”
A farkas talált egy lovat, aki odaadta a farkát, így megkapta a sas szárnyait. A szárnyakkal megszerezte a vadjak húsát, a hússal pedig a kovácstól a sarlót. A sarlóval levágta a zsenge füvet, és a jaknak adta. A jaktól cserébe megkapta a tejet, amit a kutyának adhatott. A kutya így elkapta az antilopot, a szarvával pedig végre feltörhette a jeget.
Bár a farkasnak sikerült megmosnia az arcát és a kezét tiszta vízzel, mire elkészült, Regu már rég messze járt.

Péter Alexa fordításai

* A mesék forrása: Tse-dbang rdo-rje – Dpal-ldan bkra-shis – ‘Gyur-med rgya-mtsho (összeáll.): Bod dbyin-gyi dmangs sgrung [Tibeti népmesék]. 2006, Qinghai Normal University.