Bogyó Noémi: Vakfoltok (regényrészlet)

1989
Sófiai naplójából
1989. 11. 22.

M i vagyunk a jövő, és ez számomra megszűnt klisé lenni. Ezt így is érzem. Forradalmat csinálunk. Szövetségbe léptünk a VPN-nel, s együtt koordináljuk és szervezzük a demonstrációkat. A mai napot minden bizonnyal piros betűvel fogják beírni a történelemkönyvekbe. A tüntetésre menet arra gondoltam, hogy hősök is lehetünk. Szinte a hátamon éreztem a gumibotokat, a bordáimban az acélorrú cipőket. Mi lesz, ha lőni fognak ránk? Rendőröktől és katonáktól hemzsegett minden térre vezető utca. Az egyenruhák felkiáltójelként figyelmeztettek a veszélyre. A tányérkalapok alól gyűlölködő tekintetek villantak ki. Egy fiatal rendőr hosszasan megbámult, miközben a piroson álltam. Tetszhettem neki. Rámosolyogtam. Nem viszonozta a mosolyomat, csak elfordította a tekintetét. Eszembe jutott, hogy nekik sem mindegy. Ki tudja, mire gondolnak, mikor sorfalat állnak és bevetésre készülnek. Mi jár a fejükben, mikor gumibotot emelnek, rúgásra lendítik a lábuk, csapást mérnek öklükkel. Parancsot teljesítenek. Őrzik a rendet. Mi lesz, ha a hatalom kiadja a parancsot? Mit fog tenni az a fiatal rendőr, akinek tetszek, ha a gumibotja előtt felsejlik az arcom? Meg fog tudni ütni egy védtelen diáklányt, s elég lesz csak elfordítani a tekintetét, hogy ne lássa az arcom? Direktbe eltéveszti az ütést? Vagy eldobja tányérkalapját, s mellénk áll? Badarság. Rendőrautók sorfalai szűkítették sikátorrá az utcákat. Ma vettem először észre, hogy az SNP tér sokban hasonlít a pénteki tüntetés színhelyéhez, mintha egy pókháló gyújtópontja lenne. Kicsi utcák szövevénye veszi körül, melyeket kétoldalt felsorakoztatott páncélkocsikkal alkalmassá lehet tenni egész tömegek halálra verésére. A mai napnak már reggeltől drámai és egyben magasztos hangulata volt. Senki nem merte nyíltan kimondani, hogy fél, de valahogy mindannyiunkban ott bujkált a szorongás. Aggállyal teli volt a lelkesedés, mely libabőrbe bújtatott, bár lehet, hogy csak a novemberi nedves hideg miatt fáztunk. Négy után megszólaltak a harangok, mintha Csipkerózsika-álmukból ébredtek volna fel, s hírül adták, hogy az egyház mellettünk áll. Martin a szervezőkkel volt, Adam meg valahol a fenyves erdők tövén bújt meg vagy el a forradalomtól. Hiányzott a férfikar, amelybe belekapaszkodhattam volna. Jobb híján Lenkával és Zuzkával nyomultunk előre a tömegben egymás kabátszélét, karját, sálszögletét szorongatva, nehogy elsodródjunk egymástól. Belekerülve az emberáradatba már nem mi irányítottuk lépteinket. Részesévé váltunk a népnek, mely egy testként mozdult, tolult, lélegzett, éljenzett, lelkesedett. Az akaratunk sem a miénk volt már. Ha kiáltottunk, a nép akaratát skandáltuk, ha felhördöltünk, a nép felháborodása szólt belőlünk. A nép szándékának, vágyának, álmának a végrehajtóivá váltunk. Egyszerre dobbant a szívünk, egyszerre emel¬kedett a mellkasunk, egyszerre mozdult a kezünk, lábunk, nyílt szóra a szánk. Mi voltunk a nép, s a nép mi voltunk. Egyéni álmaink, vágyaink, a személyiségünk abban a pillanatban megszűnt. S velük együtt megszűnt a félelem, szorongás is. Nem voltak már kérdések, minden világos volt. Ez a kollektív megvilágosodás skandáltatta velünk: Éljen a Nyugat, Gestapó, Egységben az erő, Dialógus, Utolsó csöngetés, Szabad választások, Dubcek. A tér csordultig megtelt lelkesedéssel, talpalatnyi hely sem maradt a kétségnek és a bizonytalanságnak. Fedor Gál egy rövid előszóban bemutatta nekünk a tribün szószólóit, Milan Knazkot és Ján Budajt.

– Ezek lesznek azok az emberek, akik szólni fognak hozzátok.
– Végérvényesen megszabadultunk a félelemtől. A félelem démona kiűzettetett! Megszabadultunk az átoktól! – visszhangzott a dobogóról.
– Elutasítjuk az erőszakot, fegyvertelenek vagyunk, de már nem engedjük soha elvenni a szólásszabadságot – csendült Mistríková lelkes hangja.
– A legelső dolog, amit az ember tesz, amikor megszületik, levegőt vesz, de már a gyerekeink számára sincs tiszta levegőnk – szólalt fel Budaj.

Pete Zajac Prágából érkezett, s tolmácsolta Václav Havel üdvözletét az OF nevében. A föderális totalitás demokratikus federációvá alakul át, két egyenjogú testvérnemzet fog egymás mellett élni harmóniában a tradícióikkal, a barátságuk igazán autentikus lesz.

– A munkások köszönik a diákságnak, hogy utat mutattak. A lapáthoz nem, hát gyerünk rájuk lapáttal!
– Így nem! – vetett gátat az elrugaszkodott érzelmeknek Knazko. – Nem akarunk erőszakot!
– Nem akarunk erőszakot! – skandálta a tömeg.

Kedvenc színészem, Labuda a felső vezetésünket a berlini falhoz hasonlította, ha azt le lehetett rombolni, akkor a mi falunkat is le lehet dönteni. Szenvedélyesen tapsoltunk neki is. Szónokok váltották egymást. Voltak olyan pillanatok, amikor kifejezetten kedvet kaptam én is felugrani a pódiumra, és mondani valami lelkesítőt. A felszólalások tüzesek és spontánok voltak. Egyetlenegy szónok sem ismételte a másik gondolatát. Kuszák, összefüggéstelenek voltak a miniszónoklatok, legalábbis egy racionális külső megfigyelő biztos így ítélte volna meg: Tiszta levegőt, Változást, Erőszakmentességet, Szabadságot, Dialógust. Voltak, akiket a múlt sérelmeinek orvosolása érdekelt, voltak, akik a jelent akarták radikálisan, kozmetikai javításokkal, ötletszerűen megváltoztatni. Voltak, akik már a jövőben gondolkodtak, gyermekeinknek akartak tisztább levegőt, jobb világot. Felszólaltak diákok, munkások, értelmiségiek, párttagok, párton kívüliek, idősek, fiatalok, nők és férfiak, ismert közéleti személyiségek és ismeretlen arcok az utca népéből, sportkabátosok és lódenkabátosok, sapkában és hajadonfővel, kövérek és soványak, alacsonyak és magasak, szépek és csúnyák. Mindenki ott volt… a főszerep¬lők, a statiszták, a jelmeztervezők, a világosítók, a rendező és a drámaíró.

*
Adam lábadozott, láza sem volt már, de továbbra is az ágyat nyomta. A nap-paliba sem volt ereje kimenni, hogy megnézze a híreket. „Hazudoznak benne össze vissza” – jegyezte meg sztoikusan Stefan Zajac. „Nem merik kimondani, hogy megalakult a VPN, a diákok sztrájkba léptek, s gyárak, üzemek kapcsolód-nak hozzájuk. Bratislavában tüntetések vannak.” Adam elrettenve hallgatta apja szavait: Blazeknak igaza volt – gondolta -, nincs vissza út. Ágyékába belenyilallt a félelem. Eddig megnyugtató volt az otthoni semmittevés, anyja sajnálata, nővére gondos ápolása. Meddig lehet kisgyerekként, paplan alatt kucorogva el¬bújni a világ változása elől? A Zenit imaginális világa mágnesként szippantotta be a menekülni vágyót. A dimenzióváltás fájdalommentesen szabadította meg a lelkiismeret-furdalás súlyától.

– Lehet, hogy ez a forradalom más lesz, s nem hoz véres leszámolásokat, viha¬ros átmeneti állapotot – jegyezte meg Mon Csi.
– Persze, ezek is demokráciát akarnak. Pedig azt sem tudják, eszik-e vagy isszák. A csőcselék uralma az, a szabadságot csak egy hajszál választja el a szabadosságtól – húzta el a száját Plantón.
– Mi az esélye annak, hogy ez a forradalom más lesz, kedves Mon Csi elvtárs? – gúnyolódott Brunelcsi.
– Elvtárs ide, elvtárs oda, más korokat élünk. Az emberiség a humanitás és a politikai diplomácia terén sokat fejlődött. Legalábbis Európában.
– Padlót kell fognom! Ilyen naivitás! Hogy illik bele ebbe a humánképbe a holokauszt, Sztálin gulagjai, s a két világháború szörnyűségei?
– Hát igen, sajnos vannak még regressziók, de a fejlődés vitathatatlan.
– Kifejezetten előrelépést jelentenek a koncepciós perek, az STB, KGB prakti¬kái és bűntettei is.

Zahncsi álmosan nyújtózkodott egyet, s finnyásan megjegyezte:
– Forradalom a demokráciáért, milyen elcsépelt. Maga, Arisztotelcsi, meg miért hallgat? Ha olyan szaktekintély, amilyennek az államformatana miatt tartják, miért nem mond véleményt?
– Azóta sok mindent másképp fogalmaznék meg. Sajna ebben a dobozban nincs lehetőségem javított kiadásra. A lényeg mégis lényeg marad. Mi másra ke¬resnénk a mai napig is mindannyian a választ, ha nem a platóni kérdésre, hogy mi az ideális államforma, amely az egyén és a közösség érdekellentéteit harmonizálni képes. S kinek sikerült olyan államrendszert megvalósítani, ami ennek teljesen megfelel?
– Hmmmm…
– Senkinek, uraim. Ezért sosem lesz vége a próbálkozásoknak, a forradalmak¬nak, a szent háborúknak, mert az egyén vagy saját legjobb boldogulását keresi, vagy ideákat hajszolva más boldogulásán kísérletezik. Ebben az esetben az ab¬szolút igazság az, hogy nem volt, nincs és nem lesz olyan halandó, aki képes lenne ezt megoldani. Teljesen egyetértek Churchillel, hogy a demokrácia a kormányzat rossz formája, ami még mindig jobb az összes többinél.
– Hát igen. Sok kérdésem a mai napig megválaszolatlan maradt – mélázott el Plantón.
– Hagyják abba a vitatkozást, vagy legalább váltsanak témát – csitította őket Kempler.
– Témát váltani? Hát miről lehet ilyen vegyes összeállításban beszélgetni anélkül, hogy össze ne vesznénk?
– Megint felköltöttek. Nem elég a helyszűke, még aludni sem hagyják az embert – morgolódott Brunelcsi.
– La mour – kuncogott cinikusan Daruegge.
– Hát igen, a szerelem. Csak nem akarják azt mondani, hogy minket pár száz- és ezeréves kövületeket még lázba hozhat a szerelem gondolata? – hitetlenkedett Mon Csi.
– Hát maga már lehet, hogy elfelejtette, de én még mindig elő tudom idézni azt a bizsergető érzést az ágyékomban – merengett el Brunelcsi.
– Igen, igen, azok a kéjes éjszakák telt combú, lágy emlőjű kéjnőkkel. Azok a piroslámpás házak tele gondtalan nevetéssel. Az ópium illata keveredett az olcsó parfüm és a buja izzadtság csiklandó szagával. Madam Lisa mindig értett hozzá, hogyan tegye feledhetetlenné a nála töltött órákat. Ha belegondolok, még mindig ágaskodik bennem a vágy.
– Hmm, a szénakazlak hercegnői…, krinolin, fűző nélküle, csak a pruszlikjukat kellett megoldani, s nem kellett sokat keresgélni száz szoknya alatt sem… Ha még egyszer hallhatnám a széna zizegését, a lágy test zihálását…

A hangok vágyakozva idéztek letűnt boldogságot, szerelmeket, gyönyört. Mennyi kevés elég ahhoz, hogy béke legyen. Szeretkezz, ne háborúzz. Szeret-kezz, ne háborúzz. Szeretkezz, ne háborúzz. Szeretkezz, ne háborúzz.
Szeretkezz.
Ne.
Háborúzz.
Ne.
Szeretkezz.
Ne.
Háborúzz.
– Egy rakás szentimentális vén kecske, aludjanak már, az Isten áldja meg Önö¬ket! Kit érdekel kínos kufircolásaik még kínosabb sztorijai?

Sófiai naplójából
1989. 11. 26.

Martin ma sem jelentkezett, mintha a tegnapelőtti este meg sem történt volna, vagy teljesen önkényesen meg nem történtnek könyvelte volna el. Optimista pillanataimban azzal biztattam magam, hogy, ellentétben velem, tényleg forra-dalmat csinál, demonstrációkat készít elő, nyilatkozatokat ír, szervezkedik, hírt visz. Ja, és el ne feledkezzem a legfontosabbról: cigizik. Lubica szerint nekünk is ki kellene próbálni, lehet, hogy ettől még jobban pezsegne a vérünk, s mi is ked-vet kapnánk teát főzni, szendvicskenyereket készíteni, leveleket, nyilatkozatokat, programokat gépelni, mint más forradalmi lányok. Ez jól hangzott, s felbuzdulva a kecsegtető jövőképtől, reggel le is ballagtam az újságosbódéba, s vettem egy csomag Dalila cigit, s egy Malborlo feliratos műanyag öngyújtót.
Amikor beléptem az ajtón, Lubica éppen akkor forrázta le átlátszó mustáros- pohárba a törökkávét.

– Azt mondják, kávéval kitűnő a cigi.

A kávéillat betöltötte a pici szobát. Kabátba bújtunk, csizmát, sapkát húztunk, és kimentünk a balkonra. Hideg szél süvített a 11. emeleten. Már maga a cigi meggyújtása sem ment simán. Hol én próbálkoztam, hol Lubica. Sorozatosan láng felé tartottam, s mikor végre sikerült, fuldokoltam a füsttől és fanyalogtam a nyelvemre tapadt diólevélíztől. Aztán már csak kis slukkokban mertem magamba erőszakolni a kesernyés, fullasztó gomolyagot. Lubica a harmadik slukk után feladta.

– Te, ezt hogy tudod szívni? – nézett rám hitetlenkedve.
– Hajaj, a forradalmi láz dohányos tüdőket ad, cigicsomagokat leslukkoltat, ha ízlik, ha nem.

Miközben azzal vesződtem, hogy dohányossá váljak, eszembe jutott a fiaskóm a forradalmi jövőmmel kapcsolatban. Négy napja önkéntesként jelentkeztem a központban, arról álmodozva, hogy forradalmi nyilatkozatokat fogok fogalmazni, forradalmi stratégiákat fogok kiagyalni és megvalósítani. Legnagyobb csalódásomra senki nem őrjöngött lelkesedésében, senki nem borult a nyakamba, hogy Sofi, csak terád vártunk, ellenben a kezembe adtak egy halom kéziratot, rámutattak egy frontharcos írógépre, s nagylelkűen engedélyezték, hogy gépel¬hetek. Amikor a csodálkozástól tágra nyílt szemmel közöltem, hogy nem tudok gépelni, akkor csúfondárosan megkérdezték tőlem, hogy de azért zsírt, vajat kenyérre tán csak tudok kenni. Három tálca zsíros kenyér elkészítése után, kávé- és teafőzéssel is támogattam a forradalmat, majd felbátorodva előző sikereimen, mégis megpróbálkoztam a gépeléssel. Fél oldal után leváltottak, sűrű sopánkodások kíséretében, mert jaj, ha tudták volna, meg mennyi időt vesztettek velem, mert Sona már kész lenne az egész nyilatkozattal. És akkor természetesen már ott volt Sona, aki megvető mosollyal ült le a rozzant írógéphez, s fergeteges ritmusban verte bele a forradalmi jelszavakat. Még ténferegtem ott vagy fél órát, élvezve a kaotikus felfordulást, várva, hogy felfedezzék forradalmi zsenimet, de aztán jobbnak láttam elmenni, még mielőtt sírva fakadtam volna elkeseredésem¬ben. Ha ezt előre tudom, hogy gépírással szolgálhatom csak a forradalmat, már elvégeztem volna pár gépírói tanfolyamot, s az egy perc alatt 500 leütési sztárrekordnál járnék. Gépírni nem oly egyszerű megtanulni, de dohányozni sem, bár a harmadik cigimet már nagyobb élvezettel pöfékeltem. Kicsit szédültem tőle, kicsit keserű volt a szám íze, kicsit hányingerem volt, de mindezt kárpótolta, hogy elképzeltem, amint Martin tágra meredt pupillákkal fog nézni: Sofi, te dohányzol? Este tüntetés, remélem, találkozunk.

Teljesen átfagytunk, a mai estének mégis rendkívüli hangulata és íze volt. A tün¬tetésre menet havazni kezdett. Lubica fekete nemezkabátján úgy csillogtak a pici pelyhek, mint manökenek divatbemutató mólóján. Mindegyik hópehely más kreációban tündökölt. Egyetlen jégcsillagnak sem volt azonos formája, alakja, mintája. Megállva az egyik kapubeszögelésben, egyenként megcsodáltuk őket. Váratlanul valaki puszit nyomott az arcomra, majd a Lubicáéra is. Martin mo¬solygott ránk a sísapka alól.

– Helló csajok, kiszabadítottuk a politikai foglyokat – karolt belénk lelkesen.
– Bastille bevétele? – poénkodott Lubica.
– Majdnem – kacsintott Martin, majd titokzatosan megjegyezte: – Ma koncer-tet készítettünk nektek.
– Koncertet?
– Majd meglátjátok…
– Martin, gyere, sietnünk kell! – integetett egy langaléta, kockás sálba bugyo- lált alak az utca másik oldaláról.
– Hölgyeim – hajolt meg bókolva előttünk Martin, s már indult a másik oldalra.

Szóhoz sem jutottam, úgy tűnt el a sálba tekert villanypóznával, hogy hátra sem nézett. Nagyon csalódott és elkeseredett voltam. Lubica mit sem sejtve be¬lém karolt, s a tér felé kalauzolt, miközben Martinról áradozott. Ja, igen, a for¬radalmi zsenijéről én is dicshimnuszt zengtem eddig, meg az intellektusáról is regényt lehetett volna írni, de mindez vajmi kevés nekem, aki eddigi elképzeléseim ellenére nem vágyom sem forradalomra, sem harcra, csak gyengédségre és szerelmes babusgatásra. Még ha könnyíteni akarnék is a bánatomon, akkor sem mondhatom ezt el senkinek, mert mindenki meg lenne botránkozva azon, hogy két testvérrel keverek egyszerre, és ki hinné el nekem, hogy minden látszat elle¬nére nem vagyok a világ kurvája, de még csak a város, egyetem, évfolyam, klub stb.-é sem. Csak áldozat. Teljesen ártatlanul lettem megfertőzve ezzel a mindent elsöprő, méz és méreg, fanatikus érzéssel, ami ellen hiábavaló minden küzdelem és ellenállás. Egy olyan örvénybe kerültem, mely szédületesen pörgetve, mérhetetlen erővel szippant be magába. Mellékhatásként zsibbasztó gyomorfájdalma¬im és folyamatos hányingerem van. Minden erőmet összeszedve próbálok kiszabadulni, de teljesen értelmetlen a harc, a dac, az ellenállás, mert minden makacs perc mélyebbre visz, egyre közelebb a tölcsér szájához, s már félig el is tűntem bennem, mitikus alakká lényegülve át, deréktól felfelé delnő, deréktól lefelé örvény tajtéka.

– Tényleg kiszabadították őket! – rángatta meg a kabátujjamat Lubica, kisza-kítva fájdalmas önreflexiómból.
Carnogursky a pódiumon állt a mikrofon előtt.

– Hát nagyon úgy néz ki. – konstatáltam mindenféle lelkesedés nélkül.
– Tegnap ebben az időben kinyitottuk a börtönünk ablakát, és hallgattuk a tér¬ről hozzánk szűrődő hangokat. Mennyei zeneként zengtek. Ezek a tüntetések a legerősebb jogi érvek, melyeknek köszönhetően ma szabad vagyok. Becsüljük meg ezeket a pillanatokat, melyeket most élünk át, és ne álljunk meg félúton. Ha harcunkat nem visszük végig, akkor azt a szabadságot is elveszítjük, amit ma már a magunkénak mondhatunk – csendült fel Carnogursky szenvedélyes hangja a pódiumról.

– Sofi, Hoffman, Ivan Hoffman fog énekelni.

És Hoffman énekelt. Csapzott volt a haja, szakálla kócos, elesettnek és melankolikusnak tűnt, amikor leült és gitárját a kezébe vette. Feketeség uralta a pódiumot, a gitár világosbarna teste színt vitt az éjszakába. ízlelni lehetett a csendet, citromtorta íze volt. Hoffman hangja határozottan és egyben szelíden csendült, mint távoli, megbékélt visszhangja a múltnak:
Láttuk azokat, akik a karjukat nyújtották, Sötét volt, s üres a kezük.
Évek meneteltek el azóta a mi utcáinkon Rossz álomból ébredtünk.

Valaki hátulról szorosan magához ölelt. Egész testem elzsibbadt a váratlan örömtől. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, Martin az. Köröttünk ezrek énekel-ték a dalt. Karok lengtek zászlóként, ellágyultak az arcvonások a múlt emlékére és a jövő reményére, törzsek ringatóztak egy ütemben a dallam hintáján. Lágy melódiával felvértezve ment csatába az utca népe, varázslatos volt a zene érintése. Kardok, gépfegyverek, atombombák hullottak térdre, hallva a nép zenéjét.

Ígértünk szerelmet egymásnak,
Ígértünk mondani csak igazat,
Azt ígértük, hogy kitartunk
S ígértünk még új napokat.

Azok a fiatalok értünk nyújtották kezüket,
A mi hallgatásunkért verettek meg,
Évek meneteltek el azóta a mi utcáinkon
S a gonosznak utolsót csengettek.

Ígértünk szerelmet egymásnak,
Ígértünk mondani csak igazat,
Azt ígértük, hogy kitartunk
S ígértünk még új napokat.

Sajnos teljesen meggyógyultam. Még egy kicsit próbáltam szimulálni, de Martin, aki hazajött egy napra, átlátott rajtam:

– Kutya bajod sincs. Neked is a téren lenne a helyed. Ahelyett itt lapulsz, mint egy nyúl – hangzott könyörtelenül. Anyám a védelmébe vett:
– Legalább az öcsédnek van magához való esze, ha neked elment.
– Hát igen, a gyávaság is egy diagnózis – biggyesztette lekicsinylően száját Martin. Sejtelmem sem volt, miért volt rám ennyire mérges. Sárka megdorgálta:
– Szállj le róla! Mi lenne, ha a magad dolgával törődnél? Inkább arról mesélj, mi van Bratislavában?

Martinnak felcsillant a szeme:
– Forradalom. Forradalmat csinálunk – majd árnyék suhant át homlokán, vonásai megkeményedtek, s hirtelen elhallgatott.

Apa váratlanul lépett be:
– Nincs visszaút – jelentette be ünnepélyesen, s letette az asztalra a legfrissebb Pravdát. Martin fennhangon olvasta:
– A Kommunista Párt Központi Bizottsága lehetőnek tartja az alkotmány 4. fejezetének a törlését, mely biztosítja a Kommunista Párt vezető szerepét.
– Mennem kell – tette vissza a bátyám az újságot az asztalra. – Az egyeteme-ken nincs tanítás. Maradj itthon öcskös. Nem való neked a forradalom – búcsú¬zott békülékenyen. Csak a szemébe nem nézett, még búcsúzóul sem.

A Zenit lakói vegyesen reagálták le Adam itthon maradását.

– A csatatéren lenne a helye – elégedetlenkedett Kempler. – A mi korunkban mi mindent feláldoztunk a haladásért, ő meg gyáván elbújt itt a fenyvesekben.
– Hát igen – csattant cinikusan Brunelcsi. Gyáva megváltót találtunk magunk-nak. Mi is megnézhettük volna jobban, kinek a kezébe helyezzük a jövőnket.
– Nem mi választottuk. Ő választott minket, s én kifejezetten örülök, hogy őt vezette utunkba a gondviselés – kelt Adam védelmére Mon Csi.
– Mit hőbörögnek uraim, inkább örüljenek, hogy valaki hajlandó foglalkozni a mi személyes tragédiánkkal. Manapság keveseket érdekelnek nemes ideák és különleges küldetések.
– Azért mégis harcolnia kéne. Mikor lelkesedjen, ha nem most, így huszonévesen? – háborgott tovább Kempler.
– És mit érnénk el vele, ha harcolna? Nem elég stresszes itt magukkal ez a gruppen börtön, mi lenne, ha még a fiú testi épségéért is görcsölnöm kéne. A pokol fenekét is szívesebben választanám, mint ezt a kényszerzárkát Önökkel. Mit nem adnék azért, ha megszabadulnék maguktól, vagy legalábbis magánzár-kába kerülnék – kesergett Zahncsi.
– Fel a fejjel, elvtársak – poénkodott Delcsi Porta.
– Maga csak ne elvtársazzon le minket. Nem látja, mi lett a vége a vörös ide¬áknak. Kikérem magamnak. Ha még egyszer leelvtársaz, a tüsszentés bűbáját küldöm önre – vesztette el a türelmét Zahncsi.
– Tüsszentés bűbája? Ezt én is szívesen praktizálnám. Megtanítana rá? – bizalmaskodott Zahncsival Delcsi Porta.
– Csak kamuztam. Semmi bűbájt nem ismerek – legyintett rosszkedvűen Zahncsi, majd hátat fordítva a társaságnak dünnyögött még valamit az orra alatt, amire elcsendesedett a fényképezőgép, csak halk szuszogás és vakkantó horkan- tások hallatszottak ki a fekete dobozból.

Sófiai naplójából
1989. 11. 28.

Az éjszaka fantomként telepedett a mellkasomra, szinte megfulladtam a súlya alatt, s közben lebegtem. Mint viharban hánykódó hajó tengeribeteg utasa ver-gődtem a gyűrött lepedőn. Az agyamban non stop lejátszásra volt kapcsolva az egyik tekervény, így körbe-körbe voltam kénytelen hallgatni Hoffman határozott és egyben szelíden csengő hangját:

Láttuk azokat, akik a karjukat nyújtották,
Sötét volt és üres volt a kezük,
Évek meneteltek el azóta a mi utcáinkon
Rossz álomból ébredtünk.

A második versszak gitárkísérete helyett egész szimfonikus zenekar dübörögte patetikusan, mint Orff Carmina Buranajában:

Ígértünk szerelmet egymásnak,
Ígértünk mondani csak igazat,
Azt ígértük, hogy kitartunk
S ígértünk még új napokat.

S az utolsó akkordok elcsendesülése után újra felcsendült Hoffman határozott és egyben szelíd hangja: Láttuk azokat… Tán a századik lejátszás után a gitár külön életet kezdett élni, s felülkerekedve Hoffman énekhangján, önsanyargató szólóba kezdett. Sírt, és kitépte húrjait egyre magasabbra szárnyalva a hanglétrán húrok nélkül is, az akkordok kiszabadultak a kotta vonalzárkájából, aztán belépett a basszusgitár, majd a dob kezdett őrült ritmusorgiába, a szintetizátorból Bach fúgái harsogtak veretesen, a kórus a legvégén kapcsolódott be, gregorián énekstílusban zengte túlvilági szenvedéllyel: Ígértünk szerelmet egymásnak… Lejátszás újra, újra, újra, egyre patetikusabban, egyre szenvedélyesebben, egyre reményvesztettebben…. Majd hirtelen elhallgatott a szellemmagnetofon. Csend lett, kopogást hallottam. Képzelgek – gondoltam, s már zuhantam a semmibe, a mély álomba. Dél körül ébredtem. Ezt a kopogást már nem álmodhattam. Az első gondolatom az volt, Martin jött kiengesztelni, de nem. Lenka volt az:
– Gyere Sofi, megyünk Bécsbe.
– Bécsbe?
– Bécsbe.
– Hogyan?
– Stoppal.

Már majd éjfél van, s én summáját írom a mai napnak: Szabad világpolgár lettem. Csak úgy átruccantam Bécsbe, eredeti bécsi kávét ittam, megcsodáltam a Szent István székesegyház késő román kőcsipkéit és Pallasz Athéné szobrát az osztrák parlament előtt, aztán besötétedett és elvarázsoltak a fények. Az esti Bécs ragyogó arca olyan volt, mint Strauss játszi, könnyed keringői, tele fénnyel, reménnyel és melegséggel. A szellemmagnetofonom egész nap szűnni nem akarón Hoffmant sugározta élő adásban, valamivel decensebben, mint éjszaka, de annál makacsabbul és kiapadhatatlanul.

1999

– Csöngetnek, haló, ébredj! – Plantón a fotelben ült keresztbe tett lábbal. A felső lábával ritmikusan pöckölte a földön alvó Adamot.
– Még aludni sem hagyják az embert. Nem kéne most eltűnnöd, vagy fogadod helyettem a vendégeket? – mordult Adam paprikásam
– Lakájnak még egyelőre nem állok be hozzád, elég megterhelő a kedves- nővér-szerep is – húzta el az orrát Platón, s egy szempillantás alatt köddé vált. Adam nagy nehezen feltápászkodott:
– Nyitom!

A nappali faliórája nyolcat mutatott. Ki zaklat engem hajnaloknak hajnalán?

– zsémbelt álmosan. Mielőtt még ajtót nyitott volna, lehúzta a vodkásüveg maradék tartalmát. Az előszobatükörbe nézve elszörnyedt. Arca úgy fel volt puffadva, mint egy érett sárgadinnye, a színe sem különb, haja az égnek állt, ruhája rangaszul, gyűrötten lógott rajta. Ujjaival megpróbálta lesimítani rakoncátlan sörényét, majd feljebb húzta a nadrágját, és gondosan beletűrte az ingét. Egy pislantásnyit jobb – konstatálta megelégedetten. Bamba mosolya szájára fagyott, mikor az ajtóban meglátta a bátyját.
– Martin, te? Itt? Ilyenkor? Nem kellene neked munkában lenned?
– És neked nem kellene abbahagynod az ivást? – csattant epésen a válasz.
– Csak Sofival ünnepeltünk tegnap egy kicsit – füllentett Adam automatikusan.
– Aha, Sofival. És mit ünnepeltetek, ha szabad kérdeznem?
– Hát… arra már nem emlékszem.
– Sofi otthon van? – ment bele a játékba Martin.
– Á, már elment. Tudod, ő imád robotolni.
– Bemehetek?
– Minek is jönnél? Biztos sietsz. Sofi sincs itthon – állta el az utat Adam.
– Tengernyi időm van, öcskös, hívj meg egy kávéra – rakta keresztbe mellén a kezét makacsul Martin.
– Hát akkor gyere – adta meg magát Adam.

Martin felháborodott a látottakon. Legszívesebben fölpofozta volna az öccsét, s már emelte volna a kezét, de látva meghökkenését visszahullott a karja.
– Basszus, mi történt itt?
– Basszus, hát mi? Tönkretetted a berendezést!
– Én-e?
– Ki más vésett csavarhúzóval vadászjelenetet a kredencre, és ki szabdalta össze késsel az ülőgarnitúrát?

Adamban derengeni kezdett a tegnap esti alkotási láz.
– Én nem vagyok normális – bukott ki belőle.
– Nem, tényleg nem vagy normális. Alkoholista vagy.
– Á, véletlenül sem. Csak néha megiszom – tiltakozott vehemensen Adam.
– Néha? Reggeltől reggelig öcskös. A néha az már nagyon régen volt.
– Na, jó, alkoholista vagyok, és akkor mi van?
– Csak annyi, hogy ez már így nem mehet tovább.
– A kis álnok panaszkodott, ugye?
– Döntöttem. Vagy elmész alkoholelvonó kúrára, vagy még ma hazamegyek, és mindent elmondok a szüleinknek. Válassz.
– Ezt most nem gondolod komolyan. Ilyet nem tennél. Nem szomorítanád őket. Anyának úgyis magas a vérnyomása, apának meg mindjárt felmenne a cukra.
– Nem fér, hogy titkolódzunk előlük. Joguk van tudni, hogy alkoholista lett a fiuk.

Adam beleborzadt a gondolatba is. A kis genyó, beárult a bratyónak, ott rinyált neki biztos egész éjszaka. Megölöm azt a kis retkest – mormogott az orra alatt.
– Kit fogsz te megölni? – borult el Martin agya. – Csak azt próbáld meg, hogy egy ujjal is hozzáérj, szétverem azt a gyáva képedet.

Martin fenyegetően lépett egyet előre, Adam ijedten hátrált. A két testvér farkasszemet nézett. Nem bújhattak el önmaguk elől. Egymás elől tán igen, de önmaguk elől nem. Martinnak az járt a fejében, hogy halálosan szereti az öccse feleségét, s ráadásul ma éjszaka le is fektette, Adam arra gondolt, hogy züllött, alkoholista, áruló.

– Na, jó, akkor elmegyek arra az elvonóra, ha gondolod, csak ne szólj anyuéknak, jó? – adta be váratlanul a derekát. Martin meglepődött: csak ennyi volt?
– Még ma!
– Ne hülyéskedj, bratyó, hogy gondolod, hogy még ma?
– Vannak összeköttetéseim. Pár telefon, s még ma bevonulhatsz, kiskatona – hangzott durván a tréfa. De Martin nem tréfált. Míg öccse kávét főzött, sorban tekerte a számokat. Fél órán belül el volt intézve a beutaló.
– Zuhanyozz le, borotválkozz meg, öltözz át, és megyünk. Ja, csomagolj még valami váltó alsóneműt, pizsamát és fogkefét. A többiről majd Sofi gondoskodik, és beviszi neked, ami még szükséges.

A kádban Daruegge fürdött, hab csüngött a szakállán, és kajánul mosolygott:
– Bevonulsz kiskatonám.
– Legalább te ne keseríts, kérlek – horgasztotta le a fejét Adam. A tükörből Brunelcsi vigyorgott rá:
– Vége a vad tivornyáknak, az alkohol édes mámorának. Arrivederci dolce vita.
– Távozzatok, szellemek! – mordult Adam mérgesen. – Vagy ne, maradjatok inkább.
– Ne félj, nem hagyunk magadra, kukucskált ki a fogmosó pohárból Mon Csi. Nyomon követünk az önfejlődésed útján.
– Milyen önfejlődés? Elvonókúrára megyek.
– Oda is.
– Hálás köszönet uraim, magamra hagynának egy pillanatra, csak addig, amíg rendbe szedem magam.
– Búcsúzóul azért még koccintsunk – halászott elő a habok közül egy félig tele rumos üveget Daruegge.
– Kurva jó fej vagy, öregem, tudod? Daruegge eltűnt, csak fogsora vigyorgott még pár másodpercig megelégedetten. Adam leült a kád szélére:
– Akkor isten-isten – s egy hajtásra magába öntötte a fél üveg rumot.