Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek (tárca)

Elvégeztem, amit kívántál, változás vár, ha érkezel!

Te, világcsavargó, nyughatatlan lélek, te, Fridolin!

Nem örvendeztetlek meg, bármennyire is igyekeztem, végigjártam az összes lelőhelyünket, a nyírjes alatt is a régi kőbányánál, előre írom, ne is kérd számon rajtam, de semmit nem találtam. Tehát az idén nem tudok neked ecetes lébe elrakott lila pereszkével szolgálni majd, ha véletlen hazadugod az orrod ide, kies szülőföldedre, mert nem találtam egy fia pereszkét se. Mondom, a titkos helyen se. Vacak, nagyon vacak gombaszezon volt az idei, vagyis inkább hektikus, mert hol sok volt az eső, hol meg nagy volt a hirtelen meleg, hol meg a sok munka állított félre. Tudom, a munka, az megvár, de ha úgy hagyom, még csak szaporodik nagy jó dolgában. Azért ne aggódj, karácsonyi káposztalevesedbe elraktam a három legszebb érdes nyelű tinóruból szárított metszeteket. Abból két rendes kosárral találtam. Tíz levesre elég, amit neked szántam, de te különben sem főzöl. Ja, mindennek utánanéztem. Rendben találtam a kis telket, a régi borházat meg a temetőt is! Igen, ott is nagyjából minden rendben, bár apád sírja megsüppedt, tavasszal meg kell hévérrel emelni és alápockolni valamivel. Harminc éve ment el az öreged. Azóta néhány dolog megváltozott. A borházra esőcsatornát kéne felrakni a lelopott helyett, a kis telek végében meg akácok foglaltak maguknak vagy négy métert a régi kertből. Kiirtsam?

De mit is akartam, nocsak, te világcsavargó, mégis rendes fickó vagy te, és azért meg tudod lepni az embert. Megérkeztek a képeslapjaid! Igaz, amit Görögországban vettél, azon a prágai főposta pecsétje meg cseh bélyeg, amin pedig kedvenc prágai helyeink, a Kampa meg a Hradzsin van, azon meg egyeurós, pozsonyi pecsétes bélyeg. De ezek alapján legalább sejtem, adott napon merre visz a garabonciás köpenyed, merre csavarogsz éppen. Jut eszembe! Mézet is tettem el neked, de idén az se sikerült a legjobban, az akácot eső vitte el, hiába foglalja a helyet a kertben, virágzáskor leverte a vihar, később tetvek lepték meg a méhkast, ezzel is csak bajom lett, szóval idén a napraforgó-vadvirág-mézkeverék látszik finomnak, de te, rólad tudom, csak akkor eszed, ha már beteg vagy, olyankor meg úgyse érzed az ízét. Mindegy is, csak gyógyítson! Mit is akartam? Persze, tudom már. A változást megírni neked.

Hát, nagy változás ért minket, mióta utoljára levelet írtam neked, elég nagy változás. Elmegyünk falura. Igen, képzeld el, lakni megyünk. No, ne aggódj, nem a világ végére, csak ide a város mellé, tudod, a munkám meg a gyerekek iskolába utazása miatt csak jobb közel a városhoz, de azért mégis falun leszünk. Jobb a levegő ott, te, Fridolin! Mindég fúj egy cseppet a szél, soha nincs köd, mert egy kis dombon van a falu, körötte még magasabb dombok, azokon erdők, így hát közel a tűzifa, ami nem mellékes dolog ám ínséges hideg időkben. A szomszéd két disznót nevel, a penetráns trágyaszag becsap néha hozzánk is, ezt majd oldani kell, de most még nem ezzel vagyok elfoglalva, most még csak dobozolom a múltat. Száz banános dobozt raktam meg. El se hiszed, mi?

Hát, te, bizony mondom, sok felesleges marhaságot begyűjt az ember jó pár évtized alatt! Például itt vannak a régi fotók. Három cipősdoboznyi. Az egyik harmad régi családi, benne ismeretlen emberek képével, de valahogy mindegyiknek kerek feje van, meg mindnek kis tokája, apró szeme, világos színű haja, s valahogy hasonlítanak a második doboz képein lévő fiúra, aki tudod, hogy én vagyok. Ismersz, nem szoktam én lírázni, arra te vagy a csapatból, te, a világjáró garabonciás Fridolin, aki apró gyerekkorodtól képes vagy úgy tódítani meg lódítani, hogy bárki bármit elhitt s máig elhisz neked. Szóval nem lírázok, de ezek azért érdekesek, te! Például itt van egy, ezt lemásoltam neked. Látod? Valahol Csehországban vagyunk, tán Brünn városában, az anno híres gépipari vásáron, rajtam valami ordító lila nejloning, rajtad meg borszínű, kissé kopott öltöny, és úgy bámulunk bele az alkalmi fotós lencséjébe, olyan hatalmas önbizalommal, mintha éppen abban a pillanatban nyertük volna meg a SPORTKA fődíját. Ami akkoriban kétszázezer csehszlovák korona volt, igazi vagyon. Mesés vagyon. Havi ezerötszáz koronás fizetések mellett? Ne is bolondozz! Tizenegy év fizetése! Aztán itt egy másik fotó, Oti barátunk apjának temetése után, a vonaton készült. Szomorúak vagyunk rajta, de a táj ragyogott a vonatablak keretében, május volt, mi a Szocialista Ifjúsági Szövetség bamba kék színű ingében, a jelvényes nyakkendővel a nyakunkon voltunk kénytelenek elmenni a temetésre. Egyházi szertartás volt. Szégyenkeztünk. Meg itt van még egy fotó, ezen meg valami honvédelmi gyakorlaton értetlenkedünk, valahol a város melletti erdők övezte legelőn, a lányok mackónadrágban, mi légpuskákkal a vállunkon, a tanárok enyhe bepiált állapotban. Így emlékszem. A harmadik dobozt nem ismered, abban már a távozásod utáni életem fotói vannak.

Már csak azt kérdezném tőled, te, sok titkok furcsa tudója, te, Fridolin, mi a mázas jófenének rakosgatja el az ember a múltját fényképeken? Minek tettem el régi leveleket, hol szedtem fel azt a kavicsot, ami a doboz alján gurigázik máig?

S nem csak az, hogy hol szedtem fel, de miért nem dobtam ki? Ráadásul most sem fogom kidobni. Pedig lila dunsztom sincs még dunsztos üvegben se róla, hol, mikor és minek szedtem fel. Régi pálinkás palackok, sok éve kiszisszent szódásüvegek, 1976-os kártyanaptár, három apró toboz egy eredetileg grúz tea tárolására szolgáló színes fémdobozkában, vastag papírborítékban régi egy-, három-, öt-, tíz- és húszfilléresek. Öreganyám imakönyve. Benne préselt virág. Egy rúzsos zsebkendő. Kacat élet, kacat emlékekkel. Már szinte sziruposnak tűnik ez az egész, kissé idegen, olyan halott szaga van, de érthetetlen oknál fogva mégsem dobom ki ezeket. Marad a kacat! Te mindig egy hátizsákkal vagy utazótáskával lendültél neki a világnak, irigyeltelek is érte, de mondd, téged nem kötött, nem ragasztott röghöz semmi? Te, Fridolin! Hát hogy a csudában vagy te erre képes? Én itt nyavalygok, rakosgatom a limlomjaim, merengek, sok minden eszembe jut, te meg fittyet hányva minden lehúzó élménynek, fel s alá mozgolódsz a világban. Pedig állítólag rokon lelkek voltunk, vagyunk, vagy mi? Vagy attól vagyunk rokon lelkek, hogy teljesen, mondhatni homlokegyenest különbözőek voltunk, vagyunk s leszünk? Erre adj választ, te, világcsavargó! Meg arra is, hogyan éljem meg a változást.

Változás lesz. Komoly. Tudod, régóta laktunk már itt, ebben a bérházban. Kilátással a város legsivárabb négysávos gyorsforgalminak épített tehermentesítő útjára. Ahol hajnali három táján az álmos lengyel és román kamionosok satufékkel csikorogják tele az éjszakát, a körforgalmat későn észlelve. Ahol a részegek focimeccs után még éjfélkor is a csapatuk nevét artikulálatlanul skandálva hő- börögnek és tördelik ki sorba a növendék facsemetéket. Ahol minden áldott nap elmegy az ablak alatt a furán kifestett áruházi kipakolónő, aki láncdohányos, és hol narancs, hol zöld haját csak fújja a szél, s csak egy dolog állandó rajta, a rosz- szul rajzolt, félelmetes szemöldöke. Egy időben a gyerekek féltek is tőle. Isten bizony! Szóval régóta laktunk már itt, s be kell, hogy valljam, kicsit szívemhez nőtt mindez. Képzeld, még ezek a botorságok, zavaró dolgok is. De a változásoknak is nagyon ideje van már, ezt érzem. Ki falura. Magányzárkámba, amit önként vállalok, amibe neked bejárásod lehet, ha óhajtod. Jól olvastad! Magányzárkámba. Madarak, macskák, fák, bokrok, felhők és szelek, füst és messziről éppen csak szűrődő városi moraj keretezte magányzárkámba költözök. A gyerekek kirepültek. Hétvégi szülő lettem. Megtudod-e, milyen érzés? Hát igyekezz, barátom. Csak végre párod lenne már, meg fészked. Tudom, nem az a fajta vagy, de hátha. Már feletted is könyörtelen csattog az idő szárnya. Ha én ennyi, akkor te is. Kíméld magad! Erőid és kedved ne hagyjanak el. Írtam, temető rendben. Képeslapjaid várom továbbra is. A változások meg hozzanak jót neked is, meg nekem is. A falu a borháztól alig öt kilométerre van. A csatornát megjavíttatom.

Tavaszra megbeszélem a kőfaragót is, tudod, apád sírján kell billenteni. Ha erre jársz, keress. Megtalálsz! Ne vigyen el a zúgó téli szél! Ha az Adria felé visz utad, vigyázz a bóra szélre. Idén rendkívül hevesnek jósolják. Jut eszembe, a régi vaskályha még egészen jól működik a borházadban, az udvarán felszedett gazzal kifűtöttem a kis házat. De jó volt ott megint! Na, aztán ha tudsz, gyere, kimegyünk oda. Mindig jó egy kis változás! Falu után ki a pusztára! Ölel Herman!