Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek (tárca)

Páratlan évbe léptünk, Hermanom!
BÚÉK vagy mi!

Tudod, hogy utálom, ha az idő múlására figyelmeztetnek. Tudom, nem lehet ellene védekezni, egyszerűbb elviselni. Mindenekelőtt is kívánom, amit kívánsz magadnak, ugye, mert hát csak te tudod azt a legjobban, mi kell neked, szóval kívánom, legyen meg a te akaratod, óhajod, ne legyen szomorka sóhajod, meg hiány se érjen semmiben. Bátorság! Az legyen!

Szóval nem gyávaság, hanem bátorság. Ez kell az élethez, nem a gyávaság, ami bennem lakik mostanság. Gamat vacak lettem te Herman, rámzuhant a téli depresszió, utazni se pénz, se kedv. Vacakolok a félhomályban, régi fotókat forgatok a kezemben, megkeresem harminc éve nem látott ismerőseim ezen a világhálón, meg merengek, tipegek, mint aki megvénült! Gyáva vagyok szembe nézni a számokkal, az évek suhanó sorozatlövéseivel, elszámolni magammal. Már csak a barátságod biztos pont ebben a világban, csak az! A munka az egy dolog, annak mennie kell, a pénz a másik nagy állandó, vagyis változó, annak is mennie kell. Csak ez a bátorság! Ez hagyott el engem! Remélem, téged nem! Úgy tudom, benned elég sokat hagytak a sűrűvérű őseid! Te meg a megtestesült szilárdság, a biztonság, a szelídség szobra vagy nekem! Hogy is mesélted? Apád a lovat szőrén ülte, aztán a Sajó partján, ahonnan látni lehetett a mozdony du- hogó füstjét, versenyt futott a Csinos nevű heréltet hajtva az ózdi személyvonattal. Emlékszel? Azt Máli mama mondta, mikor kamaszok voltunk, s én bután lecuppantam a ti vén diófátokról, hogy micsoda huncut, pajkos egy kislány volt az édesanyád. Róla az a hír járta, hogy kamaszlányként a legmagasabb diófáról, tudod, ami a templomkertben állt és vagy százötven évesnek mondta a plébános úr, no, arról szedték le a tűzoltók Szent Imre napján, búcsúkor, miközben ő csak kacagott, mert állítólag leszedés közben csiklandozta a derekát a legkacki ásabb bajuszú önkéntes tűzoltó! Gondolom, nem véletlen tévelygett a tűzoltó keze, mert ahogy a régi fotókon is látszik, olyan darázsderekú, de ugyancsak kerek és fejlett mellű kamaszlányka több nem volt a széles környéken, mint jó anyád. Nyugodjék, mindig mondta is már idősebb korában, hogy ezek a dinnyék itt csak a hátfájást hozzák rá! Azt is mesélték, hogy anyai öreganyád, a Máli néni, füstös vasalóval kergette ki a wermachtos szállásmestert a házból ’44 telén, de csak azért, mert nem köszönt elég hangosan és sáros csizmával a tisztaszobába lépett. Azt is tudom, alig három hét múlva a németek után már a ruszki sztarsinának, azaz hadtápos tisztnek látta el a baját egy régi, még a megboldogult férje által legénykorban faragott sulykolóval, mikor szemtelenkedni kezdett vele ’45 januárjában. Utolsó malackáját akarta elrekvirálni, és még a fenekébe is belecsípett a ruszki. No, nem kellett volna, csúnya dudorokat szerzett a homlokára emiatt. Maga a major, vagyis na, az őrnagy elvtárs kacagta ki az esetet, és látva a harcias amazont, megtette tiszti szakácsné- nak az öregasszonyt. Nagyon tudott főzni a vénasszony, azt mindenki állította róla, nem hiába járt hat falun túlra lagziba, fő főzőasszonynak. Emlékszel, keresztapád is micsoda ember volt, egymaga csalta ki és fektette le a két és fél mázsás anyakocát valami fura trükkel, és meg is szúrta, szegény coca észre se vette, már hempergett is. Pedig még a gazdája, a Máli mama, még az se, bizony nem mert bemenni a termetes állathoz a rajcsúrba, mert bolondos egy coca volt az, egyszer egy malaclopó tolvajnak az ujját is leharapta! Micsoda tor volt az, hú, máig emlékszem, te! Mi, kamaszok a szalmás perzselést kaptuk munkának, akkor ittam életemben először borzagot, azaz a földi bodza bogyójából házilag, dugott rézcsöves szesz- párlón lecsepegtetett pálinkát! Máig itt az íze a nyelvemen! Keresztapád megmérte a szalonnáját a cocának, emlékszem, a háti szalonna tizenhat centis volt. Soha nem láttam olyat azóta! A kolbász meg? Mennyi is volt? Vagy hatvan méter talán? Haj, azok a gőzök, súlyos szagok, zsíros fényben táncoló füstkarikák, meg a sok bolondos történet, háborúkról, aratásokról, még régebbi disznótorokról, rémmesék a füzesben talált kardokról, de jó is volt hallgatni azokat! Jól van, na, tudom, itt az ideje abbahagynom ezt, mert nem sokáig bírod az én privát, szinte biztos, hogy pontatlan, és mindig mindent megszépíteni igyekvő emlékezéseimet, hát inkább nem nosztalgiázok már tovább, mert még a sarokba vágod a levelet, és amit meg igazán üzennék vele, azt nem írom meg emiatt. Vagyis én megírom, csak te nem olvasod el. Hát akkor még egyszer írnám neked: bátorság kell. Ehhez a szaros vacak élethez az igen fontos dolog, mondhatnám nélkülözhetetlennek is. Pláne így újévkor, ami ugyan csak egy esemény, egy dátumváltás, de mégis mindenki úgy érzi, azt gondolja, valami új kezdődik, valami régi véget ért. Pedig ez minden pillanatra érvényes. Egyik múlik, másik érkezik, s ami most volt, az már múlt, ami éppen félelmet okozott, már jelen, és nem is annyira félelmetes, mert máris múlik, elfelé! Bátorság! Benned van, vigyázz is rá! Hát mekkora nagy egy dolog odahagyni a kényelmes városi létet, s a meleg radiátort, a közeli boltot, a száz lépésre van a posta meg a hivatal biztos létét, és kiköltözni falura. Reggel kazánt rakni, havat seperni, füstöt faragni, madarat etetni! Látod, énbennem csak a híja van annak a bátorságnak. Vacak, semmire se jó, sarokban kucorgó lettem, alamuszi nyuszi, pedig bejártam a világot. Hellászt és Prágát, Pestet és Budát, Nagyváradot és Londont, Szófiát és Isztambult. Olyan flegma, unatkozó álúriemberként, aki játssza azt, hogy mennyire nem érdekli már a világ. Pedig de mennyire érdekel! De any- nyira gyáva vagyok, hogy magamnak sem vallom már ezt be, s ez már olyan eset, ami klinikai! Mondanád lakonikusan. Egyszóval! Félek, s az élethez való bátorságom renyhe, azt érzem, semmit nem tudok többet, mint induláskor. Látni ugyan láttam sok szépet meg hamisat is, ízleltem idegen ízeket italban, ételben, mégse érzem magam már valós embernek. Pláne nem világjárt, kiművelt bátornak. Inkább csak azt érzem, zavar ez a műmájer, talmi, hamis vacak csilli-villi álca, ami a világ meg az emberek arcán mostanság igencsak erősen ott van! Herman, egyes egyedül nálad nem tapasztalom ezt.

Etesd a madarakat! Legyen elég tüzelőd! Néha olvasd el a régi leveleim, és válaszolj! Elbújok most a téli lepel alá, mint a bogár fa kérgének repedésébe, s onnan félszegen, óvatosan figyelem: az időt is, meg a múlását is. Ez jut! De lehet ezt rálátással kezelni! Majd igyekszem! Ha volna földi bodza, azaz bor- zagpálinka valahol, azt szerezhetnél nekem. Kényes beteg, mindenféle idegen koszton elgyámoltalanított gyomrokra állítólag jó gyógyszer az! Tartson meg az úr! Azúrkék legyen a fejed felett az ég! Fridolinod!