Maroš Krajňak: Entrópia

(regényrészlet, Böszörményi Péter fordítása)

A szakiskolások – egykor tanoncnak vagy inasnak nevezték őket – fehér műanyag pohárból olcsó vörösbort isznak a fehér teremben. Ez az ő klubhelyiségük, van benne tévé, néhány törött fatámlájú karosszék, egy-két asztal számítógéppel és székek. A támlák sérüléseit a rátelepedő testek súlya, illetve erőteljes ütések okozták. Egy suhanc csörtet be fülig érő szájjal, és diadalittasan közli, hogy buli lesz! Régi videokazettákat kotort elő otthon, és a készüléket is, amivel lejátszhatók. Pornókazetták, az apja nézte őket valamikor. Cicciolina. A többieknek semmit sem mond a név. A fiú nekilát összedugdosni a kábeleket. Nagyjából tizenöt percnyi káromkodás után végre sikerrel jár. Zene kíséretében elindul a bevezető animáció és a feliratok. Egy szőkeség arca tűnik fel a képernyőn. Az eddig nem különösebben érdeklődő fiatalok felkapják a fejüket. Nevetnek a retrós látványtól. Csaknem fehér, egyenes haj, sűrű, sötét szemöldökre hulló frufru, művirágos homlokpánt, vastag, vérvörös ajkak, amelyek érthetetlen szöveget csücsörítenek ki magukból. Cicciolina nyelvét a szakiskolások nem tudják biztonsággal azonosítani, a spanyol, a francia és az olasz között vacillálnak. Rövid veszekedés kezdődik, majd egy újabb, hogy fejezzék be. Közben sikamlósabb képsorokhoz érnek. Ruhátlan párok kászálódnak be egymás után egy körhinta tíz nagy, fehér hattyújába. A lábuk között és hónuk alatt egyaránt bozontos nők a várakozás perceiben orálisan izgatják szőrös partnerük merev hímtagját. Újabb és újabb üres hattyú úszik oda lassan, és beszáll a soron következő pár. Fokozatosan megtelik a körhinta. A keringő műanyag madarak most a magasba emelkednek, a néző alulról láthatja őket. Cicciolina is jelen van a képen, édes mosollyal kommentálja az eseményeket. A kísérőzene egy természetfilmhez is tökéletesen megfelelne. A kísérőzenét akárha egy természetfilmből koppintották volna. A párok a beszállás után azonnal közösülni kezdenek. A fehér madarak szárnyán ütemesen leng a nők meztelen lábszára és csupasz lábfeje. A hattyúhátakon ugyanilyen ritmusban férfitestek vonaglanak. A jelenetnek közben olyan hangulata támad, mintha valóban fenséges madarak köröznének békésen a levegőben. A szakiskolás fiúk és lányok csalódottak. Sokkal, de sokkal többet vártak, és ezt félreérthetetlenül tudomására is hozzák a film hozójának. Poharakkal és üres üvegekkel kezdik hajigálni, de ő csak nevet, és türelemre inti a többieket. Előbbre tekeri a filmet a távirányítóval, izgalmasabb jeleneteket keresve.

A karosszékekben elterülő, unatkozó fiatalok közben a hűtlenségről beszélgetnek. A helyiség képe és az elhangzó mondatok most fotóképregénnyé egyszerűsödnek. A nem túl hosszú sorozatot csupán néhány felvétel alkotja. A statikus figurák némelyikének szövegbuborék látható a szája előtt. Összefüggőnek nevezhető szöveget csak az egyik szereplőnek sikerül produkálnia. A többiek jórészt hallgatnak, vagy csupán a történet alakulásának szempontjából irreleváns, rövid töltelékmondatok hagyják el a szájukat, olyasmik, hogy „Ja. Na igen. Naná. Ne bassz! Mi van? Ha-ha-ha! Hm.” A fiú, akinek a legtöbb szó jut a fehér buborékokban, több képen át is állítja, hogy csak az olyan közösülés számít hűtlenségnek, amely megtermékenyítéssel járhat. Ettől eltekintve azonban nem kifogásolhatók a testi gyönyörök. A szájak és a nemi szervek bármely olyan érintkezése, amikor az ember csak befogad, de nem ad semmit, valamint az anális aktus is tökéletesen helyénvaló, bárki csinálhatja bárkivel, habozás és lelkifurdalás nélkül. Ezt egy kapcsolatban tolerálni kell, és az ilyesminek semmi köze a hűtlenséghez. A képregény következő felvételein közelről látható egy vagy több arc. Egy-egy szakiskolás hosszan mérlegeli a hallottakat, mások csak mosolyognak, megint mások tekintete közömbös. A beszélő befejezi az értekezést, az utolsó képen már mindenki hallgat, majd ismét rendes, élő történetként folytatódnak az események.

A film hozója félbeszakítja a letargikus társalgást. Új jelenetet indít, amelyet ugyancsak Cicciolina moderál. A következő képsorokon már igazi állatok is megjelennek. Kígyók, kutyák és egy ló. A szakiskolás fiúk végre felélénkülnek, figyelnek, hozzászólnak, tapsolnak, fütyülnek, karlengetnek. A szakiskolás lányok elfordulnak, eltakarják nevető arcukat, de ujjaik között mégis vetnek a szodómiára legalább egy pillantást. A filmalkotás a végéhez közeledik, Cicciolina búcsúzik a nézőktől. Széles, csücsörítő ajka és izgő-mozgó nyelve lelassul, s közben mintha belülről kezdené bemázolni a képernyőt. Három ecset hagy széles piros nyomot maga után az üvegen, fokozatosan befestik az egészet. Egy pillanatig minden piros.

Az előadást biztosító fiú nagyokat füttyent az ujjaival, míg mindenki oda nem figyel rá. Bejelenti, hogy van egy körhintája a társaság számára. Igen, tényleg van, elintézte. A csarnok mellett várják őket a hattyúk, egy üveg piáért övék az egész ma éjjelre. Üdvrivalgás tör ki, a többiek ugrálnak, ölelgetik, a levegőbe dobálják, vállukra veszik társukat, aki ilyen fantasztikusat bírt kitalálni. Felkapják a farmerdzsekijüket meg a borosüveget, és rohannak. A hattyús jelenet – csaknem teljes sötétségben – ezen a napon a valóságban is lejátszódik a városban. Egymás után alakulnak a párok, húsznál is több, így a műanyag madarak sokáig szállnak fel-le az éjszakában.

A folyó túlpartjáról Pepo figyeli az eseményeket. Csak a saját komótos rágcsálásának zaját, a műanyag madárrajt keringető villanymotor duruzsolását, na meg a szakiskolás fiúk és lányok egymásba érő sóhajtásait hallja. Felviszi nézőpontját a ringlispíl tengelye fölé, onnan figyeli a köröző kompozíciót. A perspektívát kedve szerint változtatja. Hol kicsinyíti, hol nagyítja a forgó dekaédert, melynek csúcsait a fehér hattyúk képezik. Pepo a forgási sebességet is szabályozni tudja a képen. Előbb úgy felpörgeti a hattyúrajt, hogy az elmosódó fehér körvonallá áll össze, aztán fokozatosan lassít, hirtelen újra gyorsít, egy pillanatra kimerevíti a képet, megint pörget, megint megállít, így játszadozik, a képet kicsinyítve-nagyítva és a forgást gyorsítva-lassítva. Most új színeket kever a képbe. A szakiskolásokból vonja ki, úgy teszi a fehér felületre, a testükről veszi le, a ruházatukról, a pupillájukról, a festett körmeikről, a bizsuikról és piercingjeikről, a tetoválásaikról és a festett hajukról, de a madarak narancssárga csőréről is. Számtalan módon elegyíti, kombinálja a színeket a fehér alapon, hogy változatos tarkaságú köröket és spirálokat alkossanak a pörgésben. A kép most már egy gigantikus virág, szeszélyes szirmokkal. Pepo akaratának megfelelően folyamatosan alakul, növekszik vagy zsugorodik, felpörög vagy lelassul, elkenődött, dús színű spirálok és körök alakulnak belőle. Pepo ezzel elszórakozik egy darabig, aztán visszahozza nézőpontját a földre, a testéhez. Most a sötétségen keresztül néz, szemével át tudja világítani a fekete ellenállást önmaga és a kívánt cél között. De ennél is mélyebbre hatol. Látja, amint az egyik hattyúban épp egy fogamzást eredményező aktus zajlik. A körhinta forgásából adódó centrifugális erő a szakiskolás lány petesejtjéhez segíti a szakiskolás fiú spermasejtjeit. A két sejt egyesülésének pillanatában a lány öle óriásit villan. A fény átvilágítja az egész testét, a tér egészét és mindent, ami a térben jelen van. Ez az egyszeri villanás azonban olyan elképesztő gyorsasággal történik, hogy Pepón kívül senki sem veszi észre.

Hirtelen felpörögnek az események. A megtermékenyült petesejt osztódásnak indul, egyre-másra keletkeznek az újabb és újabb sejtek, már felismerhető bennük a kis emberke, aki növekszik és fejlődik, már készül is a világra jönni, préseli kifelé az anyaméh, itt van, felsír, rácuppan a mellbimbóra, növekszik, nagyon gyorsan nő, csaknem felnőtt. Már felnőtt, megérett, kezdődik a lelke leépülése, majd fokozatosan a testéé is, és végül meghal. Az ezt megelőző pillanatban azonban Pepo látja, hogy ez az ember további embereket nemzett, látja azoknak a fejlődését is, rohan minden előre, az emberek sokasodnak és pusztulnak, Pepo észlelésének minden pillanatában szinte lineárisan többszöröződik a számuk, száguld és rohan tovább minden egészen addig, amíg Pepo végre be nem hunyja a szemét. Nem nézi tovább az emberiség jövőjét. Tesz néhány tétova lépést, újra megáll, aztán lassan mégis elindulna.

Meleg az éjszaka, egész idő alatt félmeztelenül állt itt, kezében tartva ingét és madárszárnyszerűen hasított kabátját. Egyszerre finoman viszketni kezd a bal lapockája. Megvakarná, próbál odanyúlni, de néhány próbálkozás után belátja, hogy nem éri el a bizsergő pontot. Egy szakiskolás lány hajszála csiklandozza. A csaknem fehérre festett hosszú hajszál a fehér műanyag hattyúban végrehajtott mozdulatsor folyamán szabadult el. A finom szellő átlibbentette az aszfaltozott tér, majd a folyó felett is. Végül leereszkedett, és ráakadt Pepo meztelen hátára, aki most azon töri a fejét, hogy miként szabaduljon meg tőle. A közelben húzódó drótkerítéshez botorkál, és nekidörzsöli a hátát.

A körhinta éppen megállt, a megfáradt fiatalok lassan indulnának haza, de egyiküknek ötlete támad:
– Csináljunk pogromot! Gyerünk a Neptunushoz!

Erre a többi is feléled. Valahonnan a zsigereikből, szakiskolás testük végső energiatartalékából előkotorják frissességük utolsó foszlányait, skandálni kezdik a „pogrom” szót, hájhitlereznek, és már futnak is lelkesen a város központja felé, ordítozva:

– Pogrom! Pogrom!
Már a téren vannak, karlengetve körültáncolják a Neptunus-szobros szökőkutat. Valahonnan tudják, hogy egy Holländer Márk nevű kerekedő állíttatta, úgy kétszáz évvel ezelőtt.
– A város első zsidaja volt, az hozta ide a többit! Azok aztán elárasztották a várost, az övék lett minden, kizsigerelték a dédapáinkat meg a nagyapáinkat – okosítja a legbuzgóbb fiú a szakiskolás lányokat, akik elismerően hajtanak fejet tudása előtt. Ezután, a hájhitlerezésbe rövid szünetet iktatva, a jelenlegi állapotokat méltatják. Immár csaknem az egész város az övék.
– Újra a miénk! – jelentik ki, és valamelyik azt is megjegyzi, hogy a tökéletes rendet már csak ez a koronás pofa zavarja a vasvillájával.
– Koronás zsidó paraszt! – rikkantja az egyik, nagy röhögést kiváltva.
– Pogrom! – harsogják a szakiskolások, ugrálnak, zajonganak, recsegve hájhitlereznek.

Egy újabb ötletgazda hatékony, eredeti megoldást indítványoz a pogrom végrehajtására. A Szentháromság-szoborcsoport mellett útburkolati jeleket újítanak fel az útkarbantartók. Ezek háromkerekű gépét hárman odatolják a szökőkúthoz; alig néhány percbe tellett. A gépnek hosszú, feltekert tömlője van, porlasztófejjel a végén. Jön a géppel az egyik karbantartó is, részeg. Meggyőződése, hogy jól mutat majd fehéren a Neptunus. Átveszi a fiútól a megegyezett honoráriumot. A hangadó szakiskolás kibújik cipőjéből, lecsévéli a tömlőt, és bemászik a szökőkútba. Egy másik bekapcsolja a gépet. A porlasztófejet tartó kéz ujjai meghúzzák a kioldókart. Nagy erővel kilövell a fehér festék. Rövid idő alatt teljesen kifehéredik a kőalak, nincsen olyan rejtett zuga vagy hasadéka, amelyet a folyékony fehérség elkerült volna. A szakiskolások önfeledten ujjonganak, táncolnak, hájhitlereznek. Valaki kiabál:

– Neptunus nem zsidó! Olyan fehér, mint ez a város, és ugyanilyen fehér marad újabb kétszáz évig!

Pepo némán követi az eseményeket a sötétből. Most komoly, már rajta van a madárszárnykabátja, és még csak kekszet sem eszik. Lassan széttárja karját, és mozdulatlanul áll, felfelé fordított tenyérrel. Megérkeznek az első esőcseppek. Csak Pepóra esnek, és ő felfogja az összeset. Ez az eső azonban nem felhőből ered. Valahol magasan, pontosan Pepo teste felett nagyszámú üstökös lép be most az atmoszférába. Itt egymásnak csapódnak, apró jégdarabokra töredeznek, és ezeket magához vonzza a föld, amelyen Pepo áll. Útközben a jég elolvad, és az így keletkező vízcseppek Pepo tenyerébe hullanak. Egyre sűrűbben. A kozmikus víz csepegése dübörgő esővé erősödik, de az égszakadás kizárólag Pepo tenyerét éri. Az immár két összefüggő áramban érkező víz a bőrkeményedésein át a testébe hatol. Pepo hihetetlen mennyiségű folyadékot fogad magába, amely elveszni látszik benne, de valójában nem tűnik el. Egyetlen cseppje sem szivárog vagy párolog el, csak sűrűsödik, sűrűsödik a testében vég nélkül, minden korlát nélkül, bármeddig. Néhány perc elteltével Pepo összezárja tenyerét. Ezzel az eső is megszűnik. Pepo most víztározó, amely több ezer, talán több tízezer hektoliter összesűrített vizet hordoz magában. Élő edényként lassan, óvatosan, nesztelenül megközelíti a Neptunus-szobrot. Már a parkban van egy fenyő takarásában, egészen közel a szakiskolásokhoz, de ők nem veszik észre. Ahogy összeszorított szemmel, elnyílt szájjal áll, válltól lefelé szinte minden eltűnik a testéből. Nyakán és változatlan arckifejezésű fején kívül megmarad egy darabka törzs, mellkas és hát, s ez most mind a fűbe hull. Itt Pepo testének megmaradt részei egy Franz Xaver Messerschmidt-büsztté állnak össze, amely a másik szobor segítségére siet. Pepo dermedt, nyitott szájából fékezhetetlen erővel lövell ki a víz. Egymás után vágja földhöz a szakiskolásokat és az útkarbantartót, akik néhány méteres repülés után feltápászkodnának a kövezetről, de Pepo újra letarolja az egész társaságot. A vízágyúval folytatott kétségbeesett küzdelemben a szakiskolásoknak és az útkarbantartónak semmi esélye. Erejüket vesztve fekszenek a földön. Amint valamelyikük moccan, esetleg megpróbál felemelkedni, a vízsugár újra lecsap rá, amíg az ellenállás meg nem szűnik. A diadal után a Pepo-féle mellszobor kivár, egy ideig még figyeli a legyőzötteket. Aztán újraindul a víz. Valamivel gyengébbnek, kíméletesebbnek tűnik, mint az előbb. A jóval vékonyabb sugár megkeresi Neptunust, és minden fehérséget kimos kőpórusaiból.

Böszörményi Péter fordítása

(Maroš Krajňak Entrópia című kötete 2017 áprilisában jelenik meg a marosvásárhelyi
Lector Kiadó gondozásában.)