Forgács Miklós: Daliás idők (vers)

I.preForgács Miklós: Daliás idők

E zászlós urakkal sok nemes dalia
Összegyűlt sok régi nagy nemzetség fia:
Csapi, Guthi, Kemény jelesebb közűle
S két Forgács fiu, kit Bebek Anna szűle.
Pajzsukon a szép szűz, tengerhab leánya,
Szőke aranyhajnál nincs egyéb ruhája,
Mosolyog az ajka, rózsabimbó melle,
Csak festés különben, hát minek szégyellne.
Mégis aki látja, nézi elevennek,
Ha leány, elfordul; ifju örvend ennek:
Szeme egy-két percig rajtavesz a képen:
Forgács Andor kapta; elmondom, miképen.
Vérbe alkonyult le a nap is Muhinál,
Veszve, veszve minden! Béla fut, a király;
Futtában két Forgács födözi testével,
Andor, az ifjabbik, Tamás elestével.
S már nem biztos vára: Znió avagy Gimes,
Tovább a királlyal fut az ifju nemes,
Távol Adriába, tenger szigetjére,
Hol, mint vert vad, Béla megpihenhet végre.
Ott egy nap az ifju hogy a parton járna,
Ime! zátonyon ül tenger szép leánya:
Hattyuingét Forgács amidőn meglelte,
Neki sem kellett több, hamar felölelte;
Megijedt a habok Tündér-Ilonája,
Hogy idegen kézben hattyúi ruhája;
Kérte, adja vissza, nagyon szépen kérte;
„Jól van – mondta Forgács –, ha megcsókolsz érte!”
„Nem, halandó, azt nem! Jobbat teszek annál,
Egy tündéri csóktul menten elhervadnál.
Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol,
Mit rejt a jövendő, ez a sűrű fátyol:
Nőni fog családod fényben és hirnévben,
Gyökere izmosul királyi hűségben.
Haj! mert e családon vér nehezül s átok,
Melyet a leányán teljesedni látok.
Forgács lészen az is, Forgács, ki megója,
Nehogy bitang kézre jusson árva trónja…
Így tovább is zengne vizi leány dalja;
Hanem a vitéz azt már tovább nem hallja:
Lebocsátá lankadt tetemit a fűre
S elaludt, mint a tej, szépen ahogy űle.
Most a lyány kiszállott – nem habozás nélkül,
Mert igen szégyellé az alvó vitéztül –,
Hattyuingét hamar szűz testére ölté,
Szárnya csattogása Andort is felkölté.
Mohón kapott Forgács a szép sellő után,
Mintha álom után… hiu szellő után…
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd iratta képét őse paizsára.
Mindenütt, hol később megfordult acéla:
Most utódja Miklós, vele öccse András,
Viselé a címert, két fiatal Forgács.

II. posztArany János: Forgácsidők

E rémült szülőknek sok-sok nemes fia
Összegyűlt a téren mindahány dalia
Rohács, Kiskúcs, Drenka már emlék közűle
S két Forgács fiu, kit Duba Zsuzsa szűle
Minden pajzs egy apa komor lenyomata
Egy kis szerencsével, nem látod meg soha
Forgácsnak jár sellő, meg sem kell keresned
Milliméterpapir börtönében senyved
Négyzetháló-szigor mindenséget ígér
Szöglet helyett két fi gömbölységet remél
Ha elvetélt építész a nemző atya
Elvágyódó vándor a keserű anya
Nem csoda, ha profán világ vág jól pofán
Apádtól menekülsz, az ő kietlen nyomán
Érzelmi analf ő, béta leszel magad
Konfliktuskezelés emésztetlen falat
Vagy hidakat égetsz, vagy magad tagadod
Hogy ki elől sunnyogsz, örök tabu, titok
Kit követ a Miklós, mit az öccse András
Hol méláznak együtt, két fiatal Forgács
Nem is éltünk eddig sohase egy percet
hisz, nem más: Arany-sor, miben létünk perceg
Meg vagyunk mi írva, tudatlan két Forgács
A mi időnk fényes, titkos, Arany-morzsás
pedig ha gyöngy vettetett is elejünkbe,
nem tudtuk, hogy mi az, nem passzolt fejünkbe
És most irodalom lettünk tévedésből
Béna tolvaj módra lophatunk a fényből
Kismiki és Andris ipolysági házban
Állnak hetyke fővel kegyetlen csatában
Acsarog a zord ház, rég befejezetlen
Mindenütt fehér fal, felvonult az ellen
Daliás Forgácsok bajjal szembenéznek
Karnis a kezükben modern kelevéznek
Alumíniumból van a könnyű fegyver
Peregj rút vakolat, ma már nem verekszel
Hej nekifutásból röpül könnyű dárda
Pontosan csapódik a szoba falába
Mert az üres ház az iszonyatos monstrum
Elnyelt két Forgácsot: Rettentő a bosszum!
Kurjantja a bátyus, öccsének fülébe
Zeng a gonosz bendő, vitéz örömére
Kivájjuk magunkat lakatlan zugából
Lyukat ütünk falán, leterítjük százszor
Kedves öcsém, András, édes metalistám
Iron Maiden helyett sellő lesz a múzsám
Az én fülembe már elektromos ének
Lüktető ritmusa költözik zenének
Dehogy szüle minket semmi Bebek Anna
Méhében hordoza szép Duba Zsuzsanna
Ipolysági kislány, ki mindig elvágyott
Végül velünk akaratlan vált világot
Ahogy minden anya, ki képzel valamit
azután minden tényt magára haragít
Poros ösvény helyett útja nem lesz aszfalt
Maga kudarcáért, gyerek sem vigasztalt
András gitárt penget, Miklós betűt halmoz
Az öccs levélhordó, a báty drámát hámoz
Nincsen semmi rejtély, egy megtorpanásban
Kozmikus rend az is, ha benned néha más van
Keresheted sellőd, várhatod a pajzsod