Szászi Zoltán: Hogy akkor kétszer kétszáz… Arany és Tompa

Az időkeretbe helyezés, a mérlegelés. Mindig az. Hogy akkor mi a mennyi. Évfordulófüggés. Mintha az irodalom, a vers, a jó regény, a novella, a tárca, a glossza zsinórral, könyökkel, lábbal méregethető lenne. Volna. De nem! Mégsem ám! Ez nem ennyire egyszerű. Kik voltak a széthulló időben egykor, széthulló porok ma. Elárulja-e egy sírban megmaradt, formásan megkötött selyem csokornyakkendő – 1968-ban, Tompa halálának centenáriumán a hanvai templom melletti kriptába egykor leereszkedők állították, ilyen volt rajta –, ki s milyen ember, milyen költő volt a viselője? Kisebbít-e valamit Arany Jánoson, hogy fulladós volt, állandóan légzési panaszokkal élt, epekövek gyötörték, s kínjai miatt Karlsbadban kúráltatta magát, és a Petőfi Sándor 1882. október 15-én avatott szobrának avatásán úgy megfázott, hogy elgyengült szervezete nem bírta tovább az e világi létet? Lehet választ keresni. De nem. A test gyengesége a szellemet nem gyengíthette soha!

Tompa Aranynak „kovaacélja” volt, s Tompának Arany valami olyan biztos állócsillagi szellemi ragyogás, melyre a tornácáról a Sajó völgyére kitekintő költő nem láthatott rá. Bizony, árnyékos életet élt sok botor és bugris nép közt, akik meg nem értették, gúnyolták, furán tekintettek rá esetleg, hiszen a kor, a vidék népe a tudós, olvasott embert, a gondolkodót csudabogárnak inkább tartotta, mintsem maga közé valónak, de mégis, hogy tudta szeretni Tompa ezt a homályos, sötét vidéket, a gyermeke halála után csillagtalanná vált éjszakákat, ahová Arany leveleinek fénye ragyogott olykor be. Kevésszer találkoztak, levelezésük is rapszodikus, olykor sűrű, máskor igencsak hézagos. Mégis, egymás tüzét szították, ha tehették.

Íme, szeletkék, e levelezésből, odafelé, azaz Hanvára, küldi Arany János: „Nagy-Kőrös, 1858. május 11. Emlékszel-e még, édes barátom, az aczél-kova-féle bolondságra, mely egyike volt »ifjonti« enyelgésinknek? Én – korántsem szilárdságomat értve – aczélnak neveztem magam, s téged kovának a levelezésben, mert ha én nem írtam, te is hallgattál ugyan, de mihelyt én a kovát megütöttem, azonnal szikrát vetett az. Most a kova kissé megkopott, félek, hogy a körmömet is elverem ezután, míg egy-egy szikrát ki tudok belőle csalni. Legjobb lesz tehát a kova szerepét is elvállalnom, azaz oly rögtön választ küldenem leveledre, mint te szoktál volt néhanapján. Ez nekem élvezet, neked, nem tudom, ha nem bosszúság-e?” Egy kis évődés, a régi barátság jogán való fricska a sorokban, meleg szeretetbe burkolva. Még a levél portóját, a 6 krajcárt is megírta Tompának Arany, s ezt úgy huncutul, hogy tizenegy éves levelezés hullámhegyeit és völgyeit is említi, s azt a bizonyos harmadikat is felemlegeti, érezhetően szomorkásan, igen, őt, a „hol van ő azóta” Petőfit, ki egymásnak bemutatta őket. Tompa még ifjan, legényemberként Bején volt lelkész, s Arany még Szalontán élt, hol is éppen első sikerének a Toldi pályadíjának és Petőfi friss barátságának örült. Micsoda idők jártak! Hogy összekovásította-acélosította ezt a triumvirátust az a szárnyas, balga idő, amely egy év után forradalmat, két év múlva gyászt, majd évtizedig, majd halálig gyötrődést, szomorkaságot hullajtott a megmaradt poéták lassan ezüstöződő bajszára, halántékára, egyre összébb eső alakjukra. Amely mindkettőnél, Aranynál és Tompánál is, egyszerre az éppen csak tengődő nép és saját családi bánatuk súlya alatt roppant  meg, halálos kórral kurtítva meg az alkotó szellem földi létét. S mit válaszolt Tompa az évődőn kezdett levélre, az acél és kova, az egymásban tüzet szítás emlékére. Lássuk: „Hanva, május 28. 1858. Édes jó barátom! Pataki studens koromban egy szegény tanuló gyerek a Bodrogba fult; csakhamar kifogták s mindent elkövettek, hogy felélesszék; a többek közt az orvos egy tollon át erősen fútta szájába a levegőt. Mikor legutóbbi leveledet elolvastam, ez a halott-gyerek és a légfuvó orvos jutott eszembe. Barátságod és szereteted egész erejével fúkálod te is énbelém a lélekzetet, s habár annyi haszna lenne is csupán fáradságodnak, mint a dr. Baronyaiénak volt: (a gyermek nem éledt fel) mégis az nekem fölötte jól esik. Azért csak vállald el mind az aczél, mind a kova szerepét; fogj középre engem száraz taplót, ki tudja: nem kapok-e majd szikrát? ámbár lánggal égni és torvadni nagy különbség.” Ízes, keseren mosolygós szavak, s tudni belőlük, már akkor hamvadtak a lángok Tompa szívében. Második gyermekét is eltemette Tompa – akkor, azon a bizonyos 1968-as sírfelnyitáskor, így mesélték a tanúk, a kisfiú koporsója mellett játékokat találtak, mint egy őskori pogány sírban, tán túlvilági szórakozásra szánt, kísérő ajándékot, ha már nem játszhatott ezen a világon eleget az a gyermek – s a gyász végleg kikezdte a szívét, annak korábban már jelentkező betegségeit gyorsítva a vég felé az utat egyenesítette a fájdalom. S micsoda játékos a sors, ne fájjon másnak kevésbé, hát lásd, Arany is eltemette leányát, Piroskát. Van-e annál őszintébb fájdalom, mikor a költő gyermekét gyászoló verset próbál írni, de leteszi a tollat, s azt jegyzi fel a papirosra „Nagyon fáj! nem megy!”

Hogy kétszer száz. Hogy mennyi hát ez az idő? Van-e egyáltalán? Megállítható lenne verssel? Mérhető-e a súly, a hatás? Hogy lenne ez a kánon is! Az tudja, attól lehet állítólag tudni, kinek mekkora súlya van. Már a hatás, az mérhetetlen. Radnóti Miklós erőltetett menetére társul Arany válogatott verseit vitte. Ez bizonyos. Tudok, ismerek olyat, aki saját temetésére Tompa-vers elmondását utalta utolsó kérésként, idegenbe szakadt gyermekének üzenve így. Hogy akkor legyen otthona a madárnak, s fiának. S el is hangzott:

„A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve…?
– Fiaim, csak énekeljetek!”

Kova és acél. Tüzet egymásban csiholó poéták, Arany és Tompa! Hogy kétszer kétszáz. Ha egymásban lángot tudtatok, tán a kései utódokban is felszítható szikrával gyújtani kellene! Megy az! Tudjátok ti azt! Meghódolni sem királynak, se császárnak, se pénznek, se talmi csillogásnak nem! Mégse szabad, hogy diadalmas legyen a múlás! Se felettetek, se rajtunk! Maiakon! Friss olvasót! Sokat! Már nem bugris a nép! Már nem! Remélem!