Z. Németh István: Szerelmem, Atlantisz

Nem bántam meg, hogy Paca a barátom lett. Összehaverkodhattam volna Stigóval is, de az olyan szerencsétlen, egyik szemére nem lát, mindig éhes és folyik a taknya, és nem lehet vele elbeszélgetni semmiről. Márkusz sánta, folyton köhög, néha behugyozik, és ha nem figyelnék oda, ellopná még a szemüvegemet is. Paca ezzel ellentétben igazi úriember, szabálytalan időközönként eltűnik egy időre, aztán egy üveg rummal tér vissza. A kabátja alatt tartja, hogy a többiek ne lássák, amikor pedig előbotorkál a semmiből, hunyorog a szemével, kicsit idegesnek tűnik, mert rángatja a nyakát, és én már tudom, hogy félre kell húzódnom valahova, rövidesen utánam jön, és zsákmánya felét én ihatom meg. Ez a jólelkű gyerek azelőtt író volt, azt mondja, novellákat írt. Én ugyan eddig még nem olvastam egyet se, de nagyon meggyőzően tud mesélni legutóbbi kötetéről, néha még idéz is belőle. Állítólag díjat is kapott, amit nem csodálok: olyan mesterien fűzi össze a gondolatait, olyan bőségesen áradó, fényességesen szép szókincse van, hogy fél üveg rum után, elhomályosult szemekkel, túlcsorduló gyomorsavtól szájszélet rágcsálva szinte megelevenedik előttem a szépirodalom rég letűnt világa teli szépségre szomjas írókkal és költőkkel, műkedvelő kritikusokkal, szép mosolyú szerkesztőkkel és nyájas olvasókkal.

Idén tavasszal egy szupermarket mögött vertünk tanyát, ez a legjobb hely, ide nem jöhet senki betolakodó, hiába is próbálkozik csellel vagy erővel, hogy finoman mondjam, elmarjuk innét: Stigó, Márkusz, Paca és én felügyeljük ezt a pár négyzetmétert. Kukáztam én már itt és ott ebben a városban, közel a városházához, ahol daragaluska helyett ledarált papírok tömik meg a hulladéktárolókat, közel éttermekhez, ahol a finomabb falatok a főpincér kutyájának tálkájában landolnak, a híd alatt, ahol a lassú sodrású folyó tükrében állandóan látni kényszerülsz csontsoványra fogyott önmagad, iskolák mellett, ahol – ha még időben kihalászod a szemetesből – gyakran részesülsz a kibontatlan, illatos szalvétával gondosan becsomagolt szalámis kenyerekből… Tapasztalatból mondom, hogy ehhez egyik sem hasonlítható. Mert itt van például Stigó, aki erős, mint a bivaly, állítólag valamikor rendőr volt, meg ilyen erősember-versenyeket nyert, most is oda tud zúzni a bordái közé annak, akinek a területünkre fáj a foga. Márkusz szintén megteszi a magáét, ő viszont egy alattomos, agresszív alak. Emlékszem, egyszer közénk került egy tanáremberféle, féltünk tőle, mert mindig valami egyenletről makogott, hogy ő felfedezte az átjárót az örök boldogság birodalmába, meg ilyen hülyeségek, Márkusznak felborzolódott tőle mind a három szál haja, és a jövevénynek nemsokára fehér hab serkent a szája sarkában. Ha engem kérdezel, a szerencsétlen rövidesen át is ment azon a bizonyos kapun, mert többet színét sem láttuk. Egy egész jó kis kabátot hagyott itt maga után, áldott legyen az emléke.

Szóval összetartunk úgy-ahogy, de Paca mégiscsak más. Egyszer megfigyeltem, ahogy tök részegen aludt a bokrok alatt, amolyan fehér fény derengett a feje körül, mint a szenteknek. Hívtam is rögtön Stigót, hogy nézze meg, és tanúsítsa, ha esetleg az egyház érdeklődne, netán tudósok csapata venné be magát ide az áruház mögé, ahol a friss kenyérillat békésen megfér az átázott papírdobozok dohos szagával és az ammónia csípős bűzével. Stigót nem érdekelte a dolog, azt hitte a barom, hogy Pacát ki akarom zárni körünkből, és vasalt sarkú, bár már erősen málló orrú bakancsával gyengéden elkezdte rugdosni a fejét. Erre a minősíthetetlen beavatkozásra persze azonnal megszűnt a fényes glória vagy mi, én meg magyarázkodhattam, mint egy kormányszóvivő, hogy sosem törnék a barátom életére, főleg ha rendszeresen megkínál a rumosüvegéből. Hajdan szépíró barátom kicsit berághatott rám, mert két napig nem hívott félre, én meg arra gondoltam, hogy mindegy, már úgysem emlékszem rá, milyen józanul a világ, most egy kicsit körülnézek. Szerencsére Paca (egyedül nekem engedte meg, hogy így hívjam) békülékeny természetű ember volt, a harmadik napon már a rejtekhelyünkön kortyolgattuk a nedűt, olyan lassan vettük magunkhoz, szinte cseppenként adagolva, mintha az életünk múlt volna rajta. A barátom kivételesen azokról az időkről mesélt, amikor még a családjával élt, és néhány jó ötletért nem kellett a szomszédba mennie. Aztán jött egy alkotói válság, vagy mifene, és többet semmi sem jutott az eszébe. Elkezdte a régi műveit újrafogalmazni, miközben türelmesen várta a minden alól feloldozást nyújtó ihletet. Egy szép téli napon a rumos tea szürcsölése közben váratlanul megindultak ujjai a billentyűkön. Úgy szakadtak ki belőle a mondatok, mint Márkuszból a káromkodás, ha Stigó véletlenül belepössentett a féltett tornacipőjébe. Paca később már nem tudott „szárazon” alkotni, de ha egy nagy bögre fekete teát két kiskanál cukorral és másfél deci rummal ízesített, az agyát egy eddig ismeretlen tenger forró hullámai kezdték nyaldosni, s könnyű kézzel dobálta fel a képernyőre látomásait, amelyek a hosszúra nyúlt száraz évszakban kínozták a lelkét. Olyan szépen tudott minderről mesélni, hogy még Stigó és Márkusz horkolása sem zavart ilyenkor, főleg amikor Paca arca teljesen átszellemült, és rátért a kedvenc történeteimre.

Különös emberi sorsokról, különc írókról, habókos költőkről mesélt, egy olyan világ részesévé tett, ami addig nagyon távol állt tőlem. Lelkem egy magasabb szférába emelkedett, s a szemeteskukák mellett, a szemtelen legyek idegőrlő támadásában, az orrfacsaró szagok gyilkos hullámzásában minden mondatát olyan közvetlenül éltem át, mintha magam is ott lettem volna a könyvbemutatókon, az irodalmi táborok közösségében, a hajnalig tartó beszélgetések semmi máshoz nem hasonlító hangulatában. Szinte megsemmisültem, amikor elbóbiskolt, s én a varázslatokból az otromba valóságba kényszerültem visszazuhanni. Paca néhány pillanatra elhitette velem, hogy a földi létezés nem egy szaros pelenka, inkább egy gyönyörű kastély, amiben rengeteg még a felfedezni való titkos folyosó, rejtélyes szoba, őrizetlenül hagyott páncélszekrény. Szavai a rumnak csúfolt csípős löttynél is erősebbnek bizonyultak számomra. Persze voltak témák, amiről nem, vagyis inkább nem szívesen beszélt. Például, hogy miképpen került közénk.

– Atlantisz elsüllyedt – mondta ilyenkor. – Csörlőn vissza nem húzható.
Az egyik napon jóval több centet dobtak a kalapomba, mint máskor, így egy kicsit több almabort ittam a kelleténél. Máig szégyellem, de kötekedni kezdtem Pacával.
– Mégis minek írtál annyit, ha senki se olvasta el? Se az apád, se a feleséged, se a gyerekeid?

Hogy az állítólagos olvasókról már ne is beszéljek? Egy hegesztő, az igen, az hasznos ember. De egy mondatgyártó kisiparos?

Barátom szeme elhomályosodott. Látta rajtam, hogy már én is inkább csukott szemmel beszélek, hát nem szólt semmit. Ez feldühített.
– Atlantisz! – röhögtem, és az öklömmel vertem a takaróként szolgáló kartonlapot.
– Talán Antarktisz! Fagyott agyú pingvinek, ahogy frakkba mártva egymás szájából kitapsolják a halat!

Ennek nem sok értelme volt, ha csak az nem, hogy Pacát kiprovokáljam. Rettentő csúnyán kezdett nézni, türelmesen vártam, hogy majd pislant egyet, de valahogy igencsak sokáig bírta.

– Gramofonmániás költők, akiknek töredezett agylemezüket már alig játssza le a tű…

Magam sem tudom, miképp jutottak pont ezek az eszembe, és már éppen szólni készültem, hogy viccelek, amikor Paca vészjóslóan felmordult. Lassan felemelkedett ültéből, hogy rám vesse magát, de aztán, mintha csak egy rugó pattant volna el benne, erőtlenül a nyakamba zuhant. Mindjárt éreztem, hogy nagy a baj.

Kibújtam az erőtlen test alól, nem kellett orvosi egyetemet végeznem ahhoz, hogy tudjam, itt gyors segítségre van szükség. Márkuszhoz rohantam, aki aludt, mint egy kidöntött tölgyfa.

– Ébredj, baj van!

Ahogy megráztam, valami kipottyant a zsebéből. Hát persze hogy a szemüvegem volt az.

– Ébredj már! Paca haldoklik!

Nagynénje pénztárosnőként dolgozott a szupermarketben, arra gondoltam, ő talán segítene mentőt hívni. Hosszú másodpercekkel később jutott csak el a tudatomig, hogy ma államünnep van, és minden zárva tart.

Amikor Márkusz nem ébredt fel arra sem, hogy felpofoztam, oldalba rúgtam, kitéptem a maradék három szál haját – ez ugyebár jogos volt a szemüveg miatt –, és egy nagyot ordítottam a fülébe (az, hogy bele is köptem, véletlen volt, valószínűleg az erőlködés miatt sikerült úgy), Stigót kezdtem keresgélni a rongyok alatt. Hányinger kapott el, hogy pontosan mi okozhatta, azt most ne részletezzük, de amikor megtaláltam, láttam, hogy röhög.

– Ne vihogj, baj van, mentőt kell hívni Pacához!
– Pajtikám – mondta rekedt hangon –, ne aggódj, én majd elintézem. Bármelyik kocsit megállítom fél kézzel, a sofőr kiszáll, telefonál, és jön a vijj, vijj.

És röhögött, folyott a taknya, megfogta a vállamat, mintha sosem akarná elengedni.

– Mi bajod van? Ugorj már!

– Tesvér, dobjál meg valami zabával, a zistenálgyon meg… Láttam, hogy a sátradban uborkásüveget rejtegetsz a göncöd alatt!

Nem volt idő sem vitára, sem lejárt szavatosságú savanyúságok lassú, élvezetes elfogyasztására.

Nagyot taszítottam a taknyoson.

– Majd utána megkapod az összeset! Futás!

Hármunk közül ő volt a legjózanabb, persze hogy neki volt a legnagyobb esélye. Messziről figyeltem, hogyan próbál megállítani egy-egy lassabban haladó autót, de senki figyelembe se vette. Idegesen dudáltak, bemutattak neki, integettek. Nem aggódtam, tudtam, hogy Stigó nem adja fel soha. Ha máshogy nem megy, kiáll az út közepére, és el nem mozdul onnan.

Amikor meghallottam a féksikolyt, majd a csattanást, tudtam, hogy elfogyott a türelme. Aztán jött a vijj, vijj, Stigót elvitték, Paca pedig itt maradt a nyakunkon.

Ekkor varázsütésre előtámolygott Márkusz, és mikor megtudta, hogy mi történt, látványosan az utamba állt.

– Én nem merem megnézni, mi van vele, és gondolom, te se.

Meg akartam kerülni, de elkapta az ingujjamat.

– Mondom, te se!

Fáradtan leültünk a legközelebbi szemeteskuka tövébe, és szembefordítottuk arcunkat a lenyugvó nappal. Erőt vett rajtam az undor, a kábaság, a végtelen csalódottság.

Volt egy fél cigink, azt közösen elszívtuk.

– Azóta már biztosan vége szegény Pacának. Pedig mekkora írót tisztelhettünk benne!

– Kicsodát? Micsodát? – csapott a térdemre a behemót, hogy az majdnem szilánkokra szakadt.

– Volt az a könyve… Az az izé… A Szerelmem, Atlantisz.

Márkusz nagy nehezen talpra állt, gondosan kifújta az orrát az ingébe, belenyúlt a kukába, kotort egy keveset, majd egy tépett papírcsomót hajított az ölembe.

– Erre gondolsz? A rumos haverod nem író volt, hanem öntőmunkás a vasgyárban. Ez a másik ürge firkálgatott.

A szívem majd kiugrott a helyéből. Kezemben tartottam azt a könyvet, amiről Paca annyit mesélt! A hátulján az író fényképe is ott volt. Legnagyobb döbbenetemre nem a barátomé, hanem a tanáremberé, akit Márkusz laposra egyengetett.

Egyébként mindenki életben maradt. Stigónak összeforrtak eltört csontjai, Paca nyom nélkül elbujdosott, talán szégyellte előttem, hogy ellopta egy másik ember életét. Márkuszt a rendőrök vitték el, mert elkérte az egyik szupermarket előtt ücsörgő koldus okostelefonját, és elfelejtette visszaadni.

Én átköltöztem az egyik iskola melletti padra. Jó, ha látják a gyerekek, hogy vannak még a világon könyvet olvasó emberek, és a szemétbe dobott tízóraijuk íze sem utolsó.