Csehy Zoltán: Simontól Péterig és vissza

Szöllősi Mátyás Simon Péter című könyvéről

Szöllősi Mátyás regénye, a Simon Péter érzékeny identitásodüsszeia: a főhős, egy diakónus önmagát keresi, pontosabban szólva a bűn helyét önmagában. A cím kettős értelemben is játékba hozza a Szentírást: hiszen megidézi Szent Péter történetét, mivel Péter apostol eredeti neve Simon, másrészt a szerző aktiválni látszik Nádas Péter Egy családregény vége című művének allúziótechnikáját. Szöllősi a mészölyi „pálfordulás” anatómiáját (Saulus) és Nádas szimbólumkezelésének hálótechnikáját is odavetíti a könyv mögé, de hasznosítja a bibliai elbeszélés érvényességének limitált jellegét is, melyet még határozottabban kiélez. A harminchárom éves, azaz krisztusi korú főhős az imitatio Christi gondolatrendszerében él, akárcsak a Péterré váló Simon, a halászháló mellől elszólított tanítvány, ám „krisztuskodásai” rendszerint balul sülnek el, legalábbis emberi sorsba vetettségének köszönhetően eljelentéktelenednek, akárcsak a legendamesék Péteréi, aki emberlétébe záródva nem egyszer tör krisztusi babérokra. A 2015-ös menekültválságot idéző kavalkádban megpróbál meggyógyítani egy epilepsziás lányt, a roham enyhül is, de az egész szituáció ambivalens értelmetlenségbe torkollik: a migráns közösség mintha a lány halálát várná, hogy a tehertől szabaduljon. Legfeljebb egy totális csodás gyógyítás vagy egy „feltámasztás” lehetne alternatíva, amire Simon Péter saját erejéből és hitéből természetesen nem futja. Simon Péter megölte a feleségét: van modern mentsége rá, a beteg asszony gyógyszerét kegyeletből adagolta túl, de a Ne ölj! parancsolat kérlelhetetlensége lelkiismereti válságba taszítja, s minden mentséget keresztülhúz. Simon Péter diakónus: hite a bűn terhe mellett, alatt fokozatosan omlik össze, a püspök egy vezeklésszámba menő északi, kafkai utazásra küldi. Szöllősi egy lelki pszichomachia pazar topográfiáját teremti meg: verseiben is bizonyította, mekkora mestere az ilyesminek. A főhős Krisztushoz hasonlóan vízen jár: igaz, egy befagyott tavon kellene átkelnie, hogy találkozzon a misztikus értelemadóval, a kételyoszlatóval. Az elhagyatott állomásépületben felvett telefonkagylóban „mennyei” hang szólal meg krasznahorkais egyszerűséggel és egyértelműséggel. Minden a kétfedelű valóságban játszódik: egyszerre hihető és lázálomszerű. Simon Péter azonban nem Krisztus: nem tud vízen járni, sőt beszakad alatta a jég is. Ebben a traumában éli meg az újrakeresztelés rítusát, szabadul ki egzisztenciális szorongása terébe, mely legalább annyira felszabadító, mint ijesztő. „Árnyéka mintha hazugság volna” – jelzi már korábban is az elbeszélő a karakter bonyolultságát, az árnyéklét és a valóság dinamikáját. Léte, lénye, identitása, személye, karaktere fokozatosan kerül górcső alá: a jégszakadás utáni ébredésben pl. találkozik alkotójával, teremtőjével, az őt létrehozó fantáziával, a posztmodernen edzett szerzővel, illetve a teljes érzelmi világot uraló nagy én-konstruktőrrel. Rejtélyes része ez a regénynek: mintha kettéosztódna a szereplő lénye, mintha minden emberben ott lenne a teremtő és a végrehajtó erő, csak itt és most két alakban jelenik meg. Simon Péter sorsában azonban még egy duplum is van: apja, aki otthagyta az anyját, egy hosszan kitartott vendéglői jelenetben (az utolsó vacsorán) bevallja, hogy becsapta a családot, nemcsak elárulta és elhagyta Simon Péter anyját, hanem gyereket csinált a szomszédasszonynak, s ezzel még a magtalan férjet is meghódította, apai pályára állította. Simon Péternek tehát van egy testvére is. Ez a testvérkoncepció a hiány, a hiányzó dimenzió terepévé válik, melytől az önértelmezés is sokat vár. Minden szerző saját regényhősének testvére, mondhatnánk. A testvérkeresés vallási értelemben is beleolvasható a szövegbe: a kitaszítottság önsorsrontó érzetének fertőzöttsége folyamatosan roncsolja a karaktertudatot. A püspök által javasolt úton elinduló mészölyi karakter kafkai univerzumba ér, még sincs ebben az útban semmi ijesztően irracionális. A jól táplált önmarcangolás és kitaszítottság egyszerre tragikus ok és önként vállalt, automatizálódott szenvedés. A főhős egy templom tövében találkozik egy „ördögcsípéses” fiúval, aki mintha egyszerre lenne az analóg sorsszerűség és a megkísértő démoni erő megtestesülése. A foltos arcú fiú zseniális fejszámoló. Léte a „megfáradt” közösségi gyűlöletben nyer kegyelmet. Valami ilyesmire vágyik a főhős is, legalábbis kezdetben. Az ördögcsípésest boszorkányos matematikai képességei a legmagasabb fokú emberi értelemhez és logikához kötik, teste viszont az irracionális, megbélyegző démonológiához: az isteni harmónia matematikája és az emberi diszharmónia kirekesztő önigazolása találkozik benne. A fiú jelenésszerű karakter, az eltűnő racionalitás képzete, illetve analóg sorsjelkép. A tragédia utáni ébredéskor megpillantott öltönyös férfi a szerző, a gondolatolvasó teremtő maga, aki szembesíti teremtményét az önképére formált sorssal. Simon Péter ébredéskor egy saját arcához hasonló férfi fotóját észleli, majd róla szóló szövegekkel szembesül. Az őszinteség kategóriája lesz a lelki zsarolás központi eleme, de a teljes birtoklás végső soron mégiscsak lehetetlennek látszik. Erre a szerző áttételesen utal: „mindig van a szobának egy olyan része, amit nem lát”. A nézés, a belélátás, az átlátás mindig csak illúzió maradhat, a teremtmény szükségszerűen elszabadul. A harminchárom év is metaforizálódik, lelki bélyegként működik, a teremtő fikció lelki dimenziójába tolódik át a testiről. Az egzisztencia, a kreatúra-lét eszkatologikus játéktere egybemosódik a szöveggé válás, a karakterlét teremthetőségével, miközben a szerzői mindenhatóság alapjaiban sérül. Másfelől a dialógus elképzelhető szerepjátszó soliloquiumként is: miféle történetekben létezik az entitás és identitás? Mi van, ha egy előre megírt történet szereplőiként teljesítünk? Ki írta a történetünket, s miért írt bele minket a saját történetébe?

A főhős átveszi az ördögcsípéses fiú hiperracionális logikai képességeit: kijátssza pl. az itt a piros, hol a piros nevű szemfényvesztő játékot űző csalót, aki bibliai analógiát keresve leginkább Simon mágus karakterét idézheti, akit Péter apostol megátkozott. Simon Péter lényének kettőssége ebben a jelenetben markánsan találkozott: a bűnös „csaló” Simont legyőzte az isteni kegyelemben fürdőző Péter. Péter azonban nem találja meg önmagát a diadalban, nem kapja meg a mennyország kulcsait: egy sötét lakásba kerül, ahol testvérét keresi, majd eljátszik a gondolattal, hogy legalább időlegesen átveszi a helyét, miután egy vak asszony beengedi az „életébe”, s az ekkorra már filozófiai-lélektani értelemben is telítődő „én vagyok” fordulat legitimálja őt. Ebben a létlabirintusban nehezen tájékozódik: a sötét lakásban észlelt feszület azonban a belső látás, a redukált, de magabiztos létezés terepére irányítja át az önérzékelést.

A főhős végül egy tömegtüntetés megszólított szónokává válik: egy teátrális shownak induló retorikai kelepcébe kerül, nyilvánosan megvallja bűnét, képen verik, nekiütközik a pódium szöges oldalfalának: és ebbe a kudarcos, részleges „megfeszítésbe” veszik bele a szabadulás lehetősége.

Szöllősi Mátyás regénye egy belső válság dokumentuma, külső cselekménye minimális. Érzékletes nyelve nem dekoratív, nem nő ezer kaccsal hozzá a megidézett allúziós támaszték-hálózathoz. A változás vágyáról szól, csakhogy a „vágyban már eleve ott a büntetés is”.

(Budapest, Európa, 2018)