Gábori Kovács József: Pályakép, költői beszély vagy romantikai eposz?

2019-06 Posted 2019.06.03. | by admin

Szász Károly Losárdi Zsuzsánája 1
(tanulmány)

A Magyar Tudományos Akadémia által 1857–1924 között kezelt, legjobb eposz írásával elnyerhető Nádasdy Tamás-díj anyagával még senki sem foglalkozott behatóbban.2 Kálmán C. György a jutalom kiírásából kiolvasható elvárásokat, valamint a pályázat eredményességét vizsgálta, de ő és hozzá hasonlóan Dávidházi Péter is csak annak megállapítására vállalkozott, hogy az első pályázati kiírás egy műfaji szempontból erősen körülhatárolt nemzeti eposz megteremtését várta el a pályázótól.3 A díj anyaga azonban annak ellenére is érdemes a vizsgálatra, hogy a bírálók csak kevés munkát találtak érdemesnek a jutalomra. 4 Egyrészt, mert 1864-ben a Buda halálával Arany János is elnyerte a díjat, sőt 1861-ben bírálatot is írt a beérkezett művekről.5 Másrészt, mert a pályázó hősköltemények, illetve a róluk írott bírálatok tárgyalása révén minden eddiginél teljesebb képet kaphatnánk nagy epikusaink – Vörösmarty, Petőfi, Arany stb. – recepciójáról, valamint kultuszaik kialakulásáról. Harmadrészt az eposz műfajának változásai és a kortársak által vallott eposzelméleti nézetek is pontosabban válnának megismerhetővé az anyagon keresztül.

A pályázó művek egy része – 156 munka – megtalálható a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattárában. Jelen tanulmányban a Losárdi Zsuzsána című nyeretlen, nyomtatásban a szerző megnevezése nélkül megjelent, ám a szakirodalom által Szász Károlynak tulajdonított pályaművet vizsgálom műfaji szempontból.6 E munka tárgyalása azért különösen indokolt, mert a szerző a Losárdi publikált változatának előszavában válaszolt a műről a pályázat bírálói által írt összesített bírálatra, és e dokumentumok segítségével bemutatható, hogy a bírálók és a szerző eltérő normarendszerek felől közelítve hogyan és miért ítélték meg másképpen a pályamű műfaját. A bírálók ugyanis a népies eposzelmélet mentén haladva pályaképként értelmezték a művet, míg a szerző Byron modorában írt elbeszélő költeménynek tekintette azt.

A Nádasdy-díj helye a korabeli pályázati rend szerben és az elvárt művek műfajisága

A 19. század magyar irodalmában a nemzeti eposz megteremtésének szükségessége időről időre célként fogalmazódott meg. A kérdés iránti érdeklődés azonban a század első évtizedeit követően a reformkorban háttérbe szorult, és mikor Világos után újra előtérbe került, a műfajjal kapcsolatban már más elvárások fogalmazódtak meg, mint korábban.7 A klasszikus eposzt ugyanis már a századforduló európai irodalomelmélete, majd ennek és a hazai eposzkísérleteknek nyomán a magyarországi kritikusok is anakronisztikus műfajnak vélték.8 A későbbiekben pedig rendszeresen hangoztatták, hogy az eposz helyét annak újkori megfelelője, a regény vette át.9 Dávidházi Péter megfigyelései szerint a század középső harmadában az eposz korszerűsége kérdésköre letéteményesének Toldy Ferencet tekintették, aki idevágó véleményét többször módosította. Az eposz korszerűtlenségéről először 1839-ben írt, ám ekkor azt is kifejtette, hogy ha valakiben egy bizonyos műfaj képviselete iránt tehetség nyilvánul, azt művelnie is kell. Továbbá egy nemzeti hősköltemény írása sohasem lehet időszerűtlen. Mint azt Dávidházi megjegyzi, Toldy itt „a romantikus zsenifelfogás szellemében tartja fenn annak lehetőségét, hogy remekművek szülessenek mintegy koruktól függetlenül, mondhatni körülményeik ellenére”, és ennek a felfogásnak a szellemében kéri majd Aranyt többször is nemzeti eposz írására.10 Mindemellett Toldy – továbbá például Szontágh Gusztáv, Erdélyi János, Szász Károly – a műfaji hierarchia csúcsára az eposzt állította, mivel úgy vélte, hogy annak magasztos funkcióit, közösségi szerepét a regény, illetve a verses regény nem veheti át. (E funkciók átvételére végül az irodalomtörténet- írás vált alkalmassá.)11 A század második felének vezető irodalomtörténészei, kritikusai – például Beöthy Zsolt, Gyulai Pál – ezt a véleményt a későbbiekben is fenntartották.12 A magyar verses regény monográfusa is kiemeli, hogy e műfajnak a meghonosodáshoz „nem mindennapi ellenállást kellett leküzdenie”.13 Divatossá csak az 1870-es években kezdett válni, mikor is több tucat ilyen jellegű mű született,14 köztük a műfaj legjelesebb darabja, Arany Lászlótól A délibábok hőse. A műfaj ezt követően a 19. és a 20. század fordulóján került újra az érdeklődés középpontjába Magyarországon.15 Az eposz és a verses regény közötti választás nehézségét mutatja, hogy utóbbival a kiegyezést követő politikai kiábrándulás és magánéleti megrázkódtatások miatt még Gyulai Pál is megpróbálkozott – Romhányi – ám művét nem fejezte be.16 Amellett azonban, hogy a kortársak az eposzt anakronisztikus műfajnak érezték, korszerűsítéséről is gondolkodtak. Mire pedig a kérdés Aranyhoz „érkezett, a mérvadó irodalmi közvélemény jobbára már megválaszolta, mégpedig túlnyomórészt igennel”.17 Toldy Ferenc A magyar nemzeti irodalom története című munkájában a reformkori magyar irodalom kapcsán írja, hogy az „elbeszéllő költészetben az epopoea” helyébe a „regény s költői beszély” léptek,18 azaz utóbbi műfajt vélhették leginkább alkalmasnak a hősköltemény pótlására. A költői beszély felé köztudottan a Kisfaludy Társaság pályázatai irányították Arany figyelmét. A Társaság 1844-ben a korszerű eposz ismérveiről, 1847-ben az elbeszélő költészet műfajstruktúrájáról várt elméleti műveket,19 míg az 1840-es években egyszer vígeposzt, háromszor költői beszélyt kért pályázatára, majd az abszolutizmus évei után az 1860-as években kétszer, az 1870-es évtizedben hatszor írt ki jutalmat elbeszélő költemény írására.20 E pályázatok láthatóan az eposzköltészet megújítását célozták, és megtermékenyítőleg is hatottak, 21 hiszen például Arany János ezekre írta Az elveszett alkotmányt és a Toldit, Arany László pedig A délibábok hősét,22 míg az 1847-es, Széchy Máriához kötődő pályázati kiírásra a népies triász minden tagja megírta a saját válaszát,23 igaz, végül nem pályáztak. A Társaság pályázati kiírásai arra utalnak, hogy tagjai ez idő tájt a költői beszély modernizálása során előálló új műfajban látták az eposz szerepének átvételére alkalmas genret. Arany is a Toldi szerelme kapcsán írta Petőfinek az egész trilógiára utalva, hogy ő nem eposzt, hanem „úgynevezett költői beszélyt ír”.24 Ezt megelőzően már Szilágyi Istvánnal, valamint Petőfivel folytatott levelezésében is kifejtette a „népepos” létrehozásának tervét.25 Szilágyihoz 1847. április 2-án írott levelében az Iliászt és az Odüsszeiát nevezte népeposznak, amivel már a naiv eposz elméletet előlegezte meg.26 Gyulai Pál 1855-ben, az általa legnagyobb epikusunknak tartott Arany munkásságára támaszkodva már igazolva látta a népi eposz művi pótolhatóságáról vallott nézeteket, miközben a népies hősköltemény mellett több más lehetséges utat is említett a modern eposz létrehozására.27 A lentebb tárgyalandó műfaji dilemmák megértése érdekében Gyulai elképzelését érdemes röviden ismertetni. Ő a verses epikus művek osztályozásánál alapvetően két tényezőt vett figyelembe: a művek létrejöttének idejét, valamint, hogy a szerző ragaszkodott-e a fennmaradt hagyományokhoz. Mindennek megfelelően szerinte „valódi” eposzról akkor beszélhetünk, ha a szerző még a nép ifjúkorában, a csodás hagyományokat megőrző dalokból alkotta meg művét. Ha a költő ezt már a polgárosodás korában tette meg, akkor „naiv” vagy „népies” műeposzt hozott létre.28 Gyulai értelmezésében tehát: „A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz megközelítése, a mennyire az korunkban lehetséges.”29 [Kiemelés az eredetiben – G. K. J.] Ugyanakkor, ha a költő elveti a mondai alapot és saját maga teremt mitológiát vagy azt más néptől veszi át, létrejön a „par excellence műeposz”, mely a mondai helyett történeti alapokon áll. Gyulai szerint ezt nevezik nálunk „hőskölteménynek”, és példaként Zrínyi és Vörösmarty eposzait hozza fel.30 A jelen tanulmány témáját adó Losárdi Zsuzsána szempontjából is fontos tény, hogy a műeposztól Gyulai megkülönbözteti az angolok – Walter Scott és Byron – által kialakított „romantikai eposzt”. Ez utóbbi „nem egyéb, mint elbeszélés versekben, költői beszély”, melyet a regénytől „csak eszményibb, költőibb tartalma és rhythmusos alakja” különböztet meg. Gyulai a romantikai eposzt is a hagyományok elfogadása, illetve elvetése mentén osztályozza. Walter Scott felhasználta a régi mondák elemeit, míg Byron „szakított az állam és társadalom hagyományaival, s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen országokból, s leginkább keletről vette.” Byron eljárását Gyulai az „újabb kor” regényíróiéhoz hasonlította, amivel egyszersmind a költői beszély egyik divatos válfaját lényegében a verses regénnyel azonosította, és később ezt az elnevezést használta is.31

Gyulai naiv eposzelméletével lényegében megegyező elveket fejtett Arany János, Szász Károly és Csengery Antal is.32 A fennmaradt mondai alapokon és azok szellemiségéhez igazodó népies eposz megvalósíthatósága, illetve annak szükségessége tehát a vezető irodalmi köröknek legalábbis egy részében elfogadott nézet volt a korszakban, amit Toldy Ferenc Aranyt eposz írására sürgető levelei is bizonyítanak.33

Arany a Toldi estéjét követően is kísérletezett a modern eposz létrehozásával, és kísérletei több ízben is sikerre vezettek, mint például a Nádasdy-pályázatra írt Buda halála esetében.34 A Nádasdy-jutalom tematikáját tekintve beleillett a fentebb említett pályázatok sorába. A jutalmat gr. Nádasdy Ferenc elhunyt Tamás fivére emlékére alapította 1857-ben azért, hogy a még életében minden pénzét „a magyar irodalom fölsegélésére és a hazábani jótettekre” áldozó Tamás halála után örökölt pénzt Ferenc kegyeletből az eposzi költészet támogatására fordíthassa.35 Az alapító levélből úgy tűnik, hogy Nádasdy Ferenc nem volt tisztában az eposzelmélet dilemmáival, és szinte csak arra a kívánságra szorítkozott, hogy az Akadémia olyan alkotásokat díjazzon, melyek „a magyar történetből vett tárgyat, költői beszély alakjában” mutatnak be.36 Nádasdy kívánata a nemzeti elbeszélő költemény megíratása iránt egybevágott az 1857-ben még akadémiai titoknoki címet viselő, és tagként az I. osztály kötelékébe tartozó Toldy Ferenc elképzeléseivel, aki fontos akadémiai pozícióinak köszönhetően vélhetően komoly szerepet játszott a végleges pályázati kiírás megszövegezésében. Az alapításához szükséges javaslat elkészítésével az Akadémia ugyanis a Nyelvtudományi Bizottságot bízta meg,37 melynek 1857-ben Toldy előadója is volt.38 Ráadásul a kiírásban használt „correct compositió” Toldy által kedvelt szintagma volt, ami nagyban valószínűsíti közreműködését a kiírás létrehozásában.39 E kifejezés tartalmát Czuczor Gergely Aradi gyűlés című eposzát elemezve jobban körül is írta: „correct composítió, szigorú indokolás, a karöltve fejlődő emberi és politikai érdek, e ritka erő”. Eszerint a hősköltemény szerkezete akkor helyes, ha az események nem véletlenszerűen követik egymást, hanem egymásból, illetve a szereplők jelleméből következnek, továbbá a főhős sorsa és a nemzeté együtt halad a végkifejlet felé. A hősköltemény kívánatos szerkezetét a korabeli esztétikák is rendszerint Toldyhoz hasonlóan írják le.40

Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a díj megalapítására mindössze két évvel azt követően került sor, hogy Gyulai kifejtette nézeteit a népies eposz megvalósíthatóságáról. A kezdeményezés így aktuálisnak tetszhetett. Annál is inkább, mert Gyulai a népies eposz jellemzőit saját bevallása szerint is csupán három műből – Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma – vonta el, és a csekély számú mintadarab nem zárhatta ki annak a következtetésnek a levonását, hogy a Nádasdy-pályázatnál lényegében még egy csupán kialakulóban lévő műfaj további jellegadó darabjainak létrehozására buzdítanak. A kialakulási folyamat befejezetlenségét jelzi például, hogy Arany ilyen típusú műveit egész későbbi életén át etalonként tisztelő Lévay József a Nádasdy-művek bírálójaként 1865-ben a Kupa című munkából hiányolta az eposzi kellékeket,41 holott Arany már az 1864-ben nyertes Buda halála előszavában kifejtette, hogy a naiv eposz műfajától megkívánt ódon hangvétel miatt nem kezdhette művét témamegjelöléssel. Ráadásul a Buda halálában az eposzi kellékek közül is csak a csatát helyettesítő párbaj szerepel. (Gyulai azt a követelményt, miszerint a népies eposzban „el kell vetni a classikai eposz külső cafrangjait”, csak jóval később, az Arany Jánosról írt emlékbeszédben fogalmazta meg egyértelműen.)42

Mindezek tükrében nem meglepő, hogy Nádasdy kívánsága mentén a Nyelvés Széptudományi Osztály részletesebben is megfogalmazta az elvárásokat, melyeket az először 1861-ben kiadott Magyar Tudományos Akadémiai Almanach is tartalmazott: „jutalom hirdettetik a legjobb elbeszéllő költeményre, mely a magyar történetből vagy mondából vett tárgyat úgy kezel, hogy abban történeti vagy mondai személyek cselekvénydús mesében jelenjenek meg, a mű forrástanulmányokra mutasson, s a korfestésre, érdekes feltalálásra, correct compositióra, költői tárgyalásra, választékos nyelvezetre s a versbeli technika szigorú, tiszta és szabályos megalkotására nézve, költészetünknek díszére szolgáljon.” 43 A végleges kiírás tehát a történeti mellett a mondai tárgy feldolgozását is engedélyezte, aminek okáról a változtatást tartalmazó jegyzőkönyv nem tájékoztat.44 A bővítés azonban a választható témakörök számának emelése mellett talán a mondákban megőrződött anyag átvételének engedélyezésével a népies eposz megszületését is elő kívánta segíteni.

Az idézett pályázati kiírásról állapította meg Kálmán C. György és Dávidházi Péter, hogy egy műfaji szempontból erősen körülhatárolt nemzeti eposz megteremtését várta el a pályázótól.45 Ez abból a szempontból igaz is, hogy a beküldhető művek műfaját és témáját jelentős mértékben korlátozták, ám vélhetően a pályázati kiírásoknál szükséges, rövid, lényegre törő fogalmazás – és talán részben az elbeszélő költemény fogalmának eltérő értelmezései miatt is – magának a műfajnak a kritériumait szinte csak címszavakban határozták meg. Ezzel viszont lehetőséget adtak a leendő pályázóknak arra, hogy a korabeli esztétikákban elérhető, egymástól egyes esetekben sokban eltérő elbeszélő költemény meghatározásai közül kiválasszák a számukra legelfogadhatóbbat, és az alapján írják meg művüket. Ahogyan pedig Lévay Józsefnek a Kupa című műről adott véleménye kapcsán láthatóvá vált, maguk a bírálóként szóba jöhető személyek sem mindig értettek egyet a kívánatos műfaji jellemzőkben. Mindemellett a kiírás természetesen azt sem zárta ki, hogy a pályadíj – 100 arany – elnyerésének reményében a szerzők szándékosan más műfajú művet adjanak postára, vagy hogy más műfajhoz tartozó elemekkel tágítsanak az elbeszélő költemény hagyományosnak tartott keretein.

Vita a Losárdi Zsuzsána műfaja körül

A Losárdi Zsuzsána egy Szász korában még történeti, ma viszont már fiktív személynek tartott nőíró élettörténetét tartalmazza.46 A mese röviden a következő. Az atyai házból tiltás ellenére is rendszeresen vadászni szökő Zsuzsánát egy alkalommal megsebzi egy vadkan, melyet Rákóczy [!] Ferenc üldöz. A lány első látásra beleszeret a fejedelembe, majd miután apja férjhez adná egy Erdős nevű férfihoz, Rákóczy táborába szökik bátyja, Gábor után. Itt végül be kell látnia, hogy reménytelen szerelmet táplál a házas fejedelem iránt. Ennek ellenére a sereggel marad, sőt megmenti Rákóczynét az elfogására törő császáriaktól azáltal, hogy a fejedelemasszonynak adja ki magát. Így azonban Zsuzsána kerül fogságba, míg bátyja hősi halált hal. Három évi raboskodás után Rákóczyné közbenjárására szabadul, majd hazatér és kibékül haldokló apjával. Ekkor tudja csak meg, hogy az őt és Gábort is korábban kitagadó apa végrendeletében Erdősre hagyta vagyonát, aki a temetés után meg is jelenik és megkéri a lány kezét. Zsuzsána a kényszerházasság elől újra Rákóczyhoz menekül, ám arról, hogy a továbbiakban hogyan szolgálta a fejedelmet, csupán annyit tudunk meg, hogy huszonöt évvel később ő vezeti át Rákóczy fiát, Józsefet az Olt folyón.

A bírálók – Bérczy Károly, Fábián Gábor, Kemény Zsigmond, Lévay József –47 a művet nem tartották költői beszélynek. A munkát és a címszereplőt egyaránt lírai természetűnek találták, és kifogásolták, hogy Zsuzsánát szerelme nem ragadtatja „oly küzdelmekre, melyek közt hősileg diadalmaskodhatnék vagy elbukhatnék.” Hibásnak találták tehát a jellemrajzot és a cselekményt is, amit nyíltan ki is jelentettek, és e hibák miatt úgy látták, hogy az „egész mü inkább egy pályakép, mint költői cselekmény.”48 A pályakép és a költői beszélytől elvárt cselekményvezetés közötti különbséget a bírálat nem fejtette ki, ám Lévay József saját véleménye igen. (Szász a pályázatokra vonatkozó akadémiai szabályok szerint Lévay bírálatát nem ismerhette meg, mivel ehhez művét legalább dicséretre méltónak kellett volna ítélni.)49

A miskolci ítész pályakép fogalma megegyezik a korban használatossal. A korabeli esztétikák közül a pályaképről az epikus műfajok között csupán Arany János ejt szót a Széptani jegyzetekben. Megfogalmazásában a műfaj „ugyanazon hősről különböző, egymással össze nem függő eseményeket beszél el születésétől fogva haláláig”. Példaként Garay János Szent Lászlóját hozza fel,50 melyet Toldy Ferenc sem sorol az eposzok közé, mivel „hiányozván egy nagyszerű, a nemzet életére döntő fontosságú egységes fő esemény, hanem történeti költemény, vagy költői életrajz, mely t. i. hőse egész életfolyamát beszélli el születésétől haláláig, így középpontját és egységét csak a hős egységében bírja, s tárgyánál fogva bonyolodás nélküli sora egymásutáni történeteknek, melyek gyakran minden belső összefüggés nélkül is vannak”.51 Az Arany által költői biográfiának, Toldy által pedig költői életrajznak nevezett műfajban tehát az események nem összefüggően, egymásból kifejlődve kerülnek előadásra mint az eposzban vagy a költői beszélyben, továbbá a költői életírás nem egy esemény elbeszélésére koncentrál, hanem végigkíséri a hős életét. Lévay pályakép fogalma láthatóan megegyezik az idézettekkel, mivel értékelésében a Losárdi Zsuzsána „megjárja pályaképnek, de nem egy központ körül csoportosuló, költői cselekvénynek, úgy, hogy a harmadik éneken túl valóban csökken is e főalak érdekessége.” Bírálatát pedig így folytatja: „S nem tudom, mint egyesűlhet jellemében oly szilajság, minőt eleinte neki tulajdonit a költő, azon érzelmességgel, melyben a második ének folytán feltünteti.”52 Lévay itt az összesített bírálathoz hasonlóan a szerkezet hiányosságaival összhangban láttatta Losárdi jellemének hibáit, ám a közös bírálatétól eltérő összefüggésben. Az összesített bírálat a címszereplő jellemének egy költői beszély hőséhez viszonyított érzelmi lágyságát bírálta, míg Lévay a rendszeresen vadászó, majd otthonról a házasság elől elszökni is képes szilaj nő képét tartotta összeegyeztethetetlennek a szerelméről lemondó Losárdiéval. Emellett pedig Lévay rámutatott, hogy „az indokolás”, azaz a szereplők eseményeket alakító tetteinek lélektani indoklása, amely nélkül a mű szerkezete nem állhat össze a pályázati kiírás által megkívánt korrekt kompozícióvá, „az egész mű folyamán nem eléggé pontos és természetes”. Az indoklás hibáira példaként Losárdi fent idézett jelleme mellett a lány apjáét hozza fel, akinek zord jelleme ellenére is nehezen hihető, hogy Erdős úr kérésére rögtön kitagadná gyermekeit.53

Az összesített bírálat az eddig említetteken túl úgy látta, hogy a jellemrajz és a cselekmény már említett hibáit „olykor maga az előadás még inkább kiemeli, mely több helyt közel áll a prózai novellistikus előadáshoz, s hiányzik belőle az emelkedettség és gyorsaság, melyet költői beszélyben megkivánunk.”54 A prózaiság vádja ugyanezekkel a kifejezésekkel olvasható Lévay bírálatában is, aki bővebben is kifejti, mit ért ezalatt: „Már maga, elbeszélése több helyen közel áll a prózai novellisticus elmondáshoz s hiányzik belőle azon emelkedettség és gyorsaság, melyet a költőibeszélyben [!] kivánunk. Sok, igen sok részlet, egyes közbevetés, gyakran egész versszak, prózaiságával zavarólag ránt le bennünket a költői tárgyalás magasabb légkörébül.” Gyorsaság alatt valószínűleg az idő egységét, a cselekmény néhány nap, vagy legfeljebb néhány hónap alatt történő lefolyását – Szász szóhasználatában, „hogy a cselekvény drámai rohamossággal haladjon” – értették,55 miközben a Losárdi Zsuzsána a címszereplő szinte egész élettörténetét bemutatja. A hosszabb rövidebb közbevetések közül pedig Lévay fel is sorol néhányat: »„igy leltük őt az árnyba burkolt Gyöpön beszélyünk kezdetén, feljött a hold, ezt is mondtuk volt” (16. lap) „melyen tultett az ijedtség (u. o.) „Azaz bocsánatot! a városban” (27. l.) s igy tovább«56 Fábián Gábor bírálata szintén főként a közbevetéseket említi a prózaiság bizonyítékaként: „Vannak néhol igenis prósai, felesleges incisumok, mint III. 12ben a: Festői kép ez!, – III. 9ben a 2–6 sorok: Hátha még tudná sat., – III. 40ben ez: Még akkor nem volt Révaÿ, mely utóbbira csupán egy hitvány rim kedvéért veteműlt a szerző, […]. Az ilyen prósaiságok nem költői műbe valók.”57 Az elbeszélői közbevetések leginkább a verses regény műfajára jellemzőek,58 vagyis – mint lentebb látni fogjuk – a Szász által mintaként megnevezett munkákra. Az ő normarendszerének részét képező írói megoldás tehát a bírálók szemében normasértésnek tűnt, ami hozzájárult a mű elutasításához, habár ennek fő oka nem a munka stílusában, hanem a jellemábrázolás, illetve a cselekmény hibáiban rejlett. Az ítészek ugyanakkor Szász művének jó tulajdonságait is elismerték, kijelentették, hogy az „messze felülmúlja” a többi beérkezett pályaművet és „dicséretes tulajdonok” is jellemzik, melyek közül a verselési technika virtuozitását, kiváló stílusát, eleven, „uj szinü” rajzait, a természeti képek, egyes jelenetek és jellemek gyakorlott leírását emelték ki.59

Szász a mű kiadásához készült előszóban elismerte, hogy a bírálók jogosan hiányolták művéből a történeti költői beszélytől elvárt „emelkedettséget és gyorsaságot”, ám rámutatott, hogy e kritika más, e genrébe tartozó műveket is érhetne. Emiatt, illetve mivel úgy vélte, hogy az esztétikák mind a költői beszély műfaji szabályainak szabadságát hirdetik, saját művét továbbra is e műfajba tartozónak vélte. A Losárdi Zsuzsánához hasonló jellegű, ám költői beszélynek tartott munkák közül Byron, Puskin és Lermontov műveit – a Childe Haroldot, Don Juant, Tasso siralmát, Dante próféciáját, Anyegint, A tambovi pénztárnoknét – említette. 60 Szász gondolatmenete azt sugallja, hogy műve mintáit az említett verses regények között kell keresnünk, és a Losárdi Zsuzsána valóban számos rokon vonást is mutat ezekkel.61 Mindezek után Szász kétféle pályakép fogalmat kínál fel az olvasónak, melyek közül az elsőként említettben az eseményeket csak az köti össze, hogy „egy személyen történik meg”. Az Anyegin és a Losárdi Zsuzsána Szász szerint ebben az értelemben nem tekinthető pályaképnek, ám igen „ha egy életpályát rajzolnak, melynek tarka eseményei egy irányba nehézlenek s egy eszmét érvényre emelni sorakoznak ugyan, de kalandosan s vegyesen követik egymást, a cselekvény drámai szigoru egysége s bogozása nélkül.”62 A két ajánlott fogalom közül a második, melyet Szász elfogadhatónak tart művére, láthatóan jóval közelebb áll a bírálóknak az elbeszélő költemény műfajáról alkotott elképzeléseihez, ám a cselekmény egységére törekvés elmaradása miatt még mindig nem egyezik Lévayék elveivel. Azt viszont a pályaképfogalom boncolgatása során burkoltan Szász is elismerte, hogy műve nem felel meg a bírálók által az elbeszélő költeménytől elvárt jellemzőknek.

A történeti hitel meg(nem)léte

Szász a beadott mű előszava szerint63 Gróf Kemény Józsefnek a Szemlélőben 1836-ban megjelent írására,64 Zilahy Károlynak a Hölgyek Lantja bevezetőjében írt ismertetésére, továbbá Zilahynak szintén a Marosvásárhelyi Füzetekben megjelent cikkére támaszkodott. 65 A Zilahy által írott két életrajzot bizonyíthatóan felhasználta Szász, hiszen a megjelent mű előszava mindkét írásból hosszabb részeket közöl,66 ezáltal hozva Losárdi életrajzát. A megjelent műhöz írott előszó szerint Szász hű maradt a Zilahy Károly által a Hölgyek Lantja bevezetőjében Losárdiról felhozott történeti adatokhoz úgy,67 ahogyan azt a „történet és a hagyomány adta” neki. A pályázó és a megjelent munka előszava pedig egyaránt felsorolja az elbeszélő költemény azon pontjait, melyeknél a szerző eltért a történetinek tartott adatoktól. A benyújtott mű előszava költői leleményként Rákóczyné megjelenése mellett Zsuzsána vadászkalandját, ill. lélektani indokait említi. A kiadott munka ugyanakkor – vélhetően az összesített bírálat hatására – ezen indokok helyett már konkrétabban Zsuzsána Rákóczy iránt érzett szerelméről tesz említést, amelyre Szász állítása szerint költői leleményként azért volt szükség, hogy a lánykérés jelenetét követően hősnőjét a fejedelem táborába vezethesse. A „költeménynek fő” jelenetét, Rákóczyné jelenlétét a kuruc táborban és onnan való menekülését pedig azért iktatta a műbe, mert „Zsuzsánát cselekvö személylyé kelle tenni, kiemelni szenvedőleges állásából. ” Érvelése szerint pedig „ezt nem lehete jobban mint oly önáldozattal, melyet nem közvetlenül Rákóczyért, szerelme imádott tárgyáért, hanem épen annak nejéért tesz.”68 A lány cselekvőként való megjelenését valószínűleg a bírálók fentebb említett, Zsuzsána szerelmének passzivitására vonatkozó megjegyzésével szemben hangsúlyozta Szász. A költői invenciók közül a szerző még azt említette meg, hogy ő a Zilahy szerint a börtönből Törökországba szökő Zsuzsánát, előbb hazakalauzolja, hogy apja megbocsáthasson neki, illetve szembenézhessen kérőjével.69 Az egyetlen, Szász által nem említett módosítás, hogy Zsuzsána az irodalmi munkában Rákóczyné kérésére szabadul ki börtönéből, míg Zilahy a lány szökéséről ír.70 A történeti adatokkal nem igazolható, csekély számú költői lelemény számba vételével, valamint Losárdi életútjának az előszóba Zilahytól történő, csaknem szó szerinti átemelésével a szerző kimondatlanul is amellett érvelt, hogy eleget tett a történeti hitel követelményének. Epikai hitelről e mű kapcsán nem beszélhetünk, hiszen Szász még az egyetlen általa felhasznált mondán is módosított. E történet szerint a zsibói csata előtt a fejedelem Zsuzsánával ebédelt a csatatér felett egy kőlapon. Szász művében viszont Rákóczy feleségével étkezik.71 Mindehhez hozzátehetjük persze, hogy ezt a hagyományt Zilahy írásaiból ismerte meg a szerző;72 máshonnan nem is ismerhette, hiszen Kemény cikkében ez a történet még nem került említésre, Losárdi fiktív személy volta miatt pedig ilyen tartalmú népmonda sem létezhetett. Igaz, ezt a korban nem tudhatták, és a történetiként ismert téma feldolgozásával a szerző eleget tett a pályázati kiírás egyik követelményének.

A Losárdi mint verses regény

A népies eposz követelményeinek a mű annyiban tesz eleget, hogy az eposzi kellékek közül egyiket sem tartotta meg. Eposznak pedig nem csupán emiatt, hanem a témaválasztás miatt sem tekinthető, hiszen nem egy nemzet életében fontos eseményt örökít meg, továbbá előadásmódját sem az eposztól megkívánt tárgyilagosság jellemzi, hiszen az végig lírai, rengeteg szerzői reflexióval, illetve a saját korára vonatkozó utalásokkal. A líraiság és a szerzői reflexiók nagy száma a korban divatos műfajok közül leginkább a verses regényre volt jellemző.73

Sorra véve a szerzői reflexiók fajtáit a műben; a kortársaknak például Zsibó és Szurdok kapcsán saját kortársaikat, Jósika Miklóst és Wesselényi Miklóst idézi emlékezetébe:

„Szurdok s Zsibó! Milyen két név ez!
Mi árnyak lengnek itt elő!
Itt a rege fejedelméhez
A szó s szabadság hőse jő.
Vak éjjelből, tömlöcz-homálybol
Jő ez s megáll a tér felett.
Amazt nem tartja vissza távol
Számüzetés, haza siet…
Ez martir-koszorúját hozza,
Az jő babérral elhalmozva,
Födvén honért vett sebeik’
S egymást sírva megölelik…

De mit beszélek? Nem m a irok;
Irunk ezerhétszázötöt!
Új halmok még e régi sirok,
Miket másfél száz éje föd.
El, el, rajongó képzetimböl,
Késő utókor gyermeki!
Rákóczy képe támad im föl,
S neki zeng most dalom, neki.”74

Nem sokkal később Rákóczy ebédjének szájhagyomány útján megőrzött – erre utal a monda műfaji megjelölés –, és még a korban is felismerhető helyére hívja fel a figyelmet:

„Útas, ha tán Zsibó felé jársz,
Nézd: ott a kis domb, rajt’ a vén hárs,
Alatta mutogatja még
Rákóczy asztalát a nép.

Egy sima kő-lap az. Mellette
Két kisebb kő: ülőhelyek.
Utolsó ebédét itt ette
A fejdelem Zsibó felett.
Egy nő, a monda úgy beszéli,
Ki férfiruhát visele,
S Losárdi Zsuzsánának véli,
Ült akkor itt együtt vele.
Pedig nem ő volt, kinek vélték;
De titok boritá ki-létét…
Most el szabad árulni a
Titkot, hogy az – Amália!”75 [Értsd: Rákóczyné – G. K. J.]

Mindemellett számos esetben Byronhoz hasonló módon zárójelben fűz megjegyzéseket Szász a történethez. Az Első énekben a fejedelmi vadászat közben a fiúnak öltözött Zsuzsána sebesülése után aléltan marad az erdőben, ahol a fejedelem egyik szolgája talál rá:

»Az ott feküdt ájulva. Jó sok
Idő telék (ő nem tudá),
Midőn az elmaradt csatlósok
Vágtattak a vadász után
(Mint szoktak a szolgák elkésni),
Csapásuk épen ott haladt
A nyomtól egy fél-nyillövésnyi
Távolban a fiu alatt.
– „Hahó! hahó! Ki fekszik ott a
Fűben” S lovát megállitotta
Egy jobb szivű (vagy futni rest?),
A többi csak ment egyenest.«76

A műben azonban ennél hosszabb szerzői reflexiók is olvashatók, rögtön az ájulás kapcsán is:

„Vajon csupán a vérvesztés volt
Az ok, kétszer alélni el,
Vagy tán egyéb? Az ámulat tán,
Mely úgy meglepte volt s melyen
Túltett az ijedség: hallatán
Annak, hogy az – a fejdelem!
Vagy e törékeny, lágy alakban
Birná-é mi a mez alatt van,
Fölfedni hold és nap? – De csitt!
Az árny nyilik. Ki közelit?”77

A szerzői reflexiót az elbeszélő figyelmeztetése szakítja félbe – De csitt! –, ezzel azt a látszatot keltve, mintha az elbeszélő és az olvasó is jelen lenne az eseményeknél, és ezáltal a líraiság érzését is fokozva. Hasonló figyelmeztetések később is előfordulnak a műben, például a Második énekben a vadászatra az atyai házból a tiltás ellenére újfent kiszökött lány hazaérkezését jelzi így az elbeszélő:

„Éjfélt ütött. A ma s a holnap,
A lét s a nemlét, összefolyt.
De ha! mi zaj! ebek csaholnak
Egy kis varázs-sip fölsikolt.
Tündérek járnak kün az éjben?
Falkát hoz a bűvös vadász?
Nem, csak a lány jött haza épen,
Miatta cseng-bong igy a ház.”78

Az Első énekben egy zárójeles megjegyzés révén arra mutat rá az elbeszélő, hogy az események menetét nem objektívan írja le, hanem ő irányítja azokat, hiszen a hold „kivánatra” kel fel, hogy megvilágítsa a patakpartot. A kívánó pedig csak az elbeszélő lehet, hiszen az alélt személyen kívül más nincs jelen:

„És (mintha kivánatra épen)
Most kél a hold a fák között;
evez fölebb, fölebb az égen…
– Mi ez, ah, vérrel öntözött
A fű, holott az ifju fekszik,
A part, hol a vízhez hajolt,
Az út, melyen vánszorga eddig.
S világot vetve rá a hold:
Vérző sebajk tűnik ki mellén,
Mit lehelet alig emelvén,
Úgy fekszik halvány arczczal ott:
Nem alvó, – ájult, vagy halott.”79

A számos szerzői megjegyzés mellett szintén a verses regénnyel rokonítja a művet a Negyedik énekben a harcokból való kiábrándultságot sugalló realisztikus csata(nem)leírás:

„Ne född fel, oh, most a mi történt,
Ne, igenis hű képzelet!
A vérhabbal kavargó örvényt,
A sárguló pázsit felett!
Légy vak: ne láss! Siket: ne halljad,
Mikép riad, csattog, süvölt!
Mily vérpárás minden fuvallat,
Mint sír a lég, mint döng a föld!
Golyó hogy zúg, hogy cseng a kardvas!
Haló hörög… De hallgass, hallgass…
Nincs már egyéb: tompúlt zsivaj;
Lassan, lassan az is kihal…”80

Szász Károlynak a mű kiadásához írott előszavából úgy tűnik, hogy egy olyan történeti elbeszélő költeményt kívánt írni, mely a verses regény legfőbb jellemzőit is magán hordozza. E vágyát sikerült is megvalósítania, ám az ily módon létrejött mű előadásmódjának líraisága, a szerzői reflexiók nagy száma, valamint kompozíciójának ziláltsága – ami részben a szerző elképzelésének hibájából fakad – alkalmatlanná tette a művet a díj elnyerésére, sőt még arra is, hogy a népies eposz követelményeit szem előtt tartó bírálók elbeszélő költeményként értelmezhessék.

BIBLIOGRÁFIAI RÖVIDÍTÉSEK

FORRÁSOK

AJÖM X – Arany János, Prózai művek 1, Eredeti szépprózai művek, szépprózai fordítások, kisebb cikkek, tanulmányok, iskolai jegyzetek [1841–1860], kiad. Keresztury Mária, Bp., Akadémiai, 1962 (Arany János Összes Művei, 10).
AJÖM XIV – Arany János, Hivatali iratok 2, Akadémiai évek 1859–1877, kiad. Gergely Pál, Bp., Akadémiai, 1964 (Arany János Összes Művei, 14).
AJÖM XV – Arany János, Levelezés 1, Levelezése 1828–1851, kiad. Sáfrán Györgyi, Bp., Akadémiai, 1975 (Arany János Összes Művei, 15).
AJÖM XVI – Arany János, Levelezés 2, Levelezése 1852–1856, kiad. Sáfrán Györgyi, Bp., Akadémiai, 1982 (Arany János Összes Művei, 16).
AJÖM XVII – Arany János, Levelezés 3, Levelezése 1857–1861, kiad. Korompay H. János, Bp., Universitas, 2004 (Arany János Összes Művei, 17).
AkAlm – Magyar Tudom. Akadémiai Almanach csillagászati és közönséges naptárral
AkÉrt – Magyar Akadémiai Értesítő
Arany 1865 – Arany János, Jelentés a Nádasdy eposzi jutalomról, Pesti Napló, 1865, dec. 23., 294–4705. sz. 2.
Kemény 1836 – Gróf Kemény József, A’ szépnem legjelesbjeinek csarnoka: VI. Lósárdi Susánna, Szemlélő Tudományok’, Literatura’, Művészet’ és társas élet’ körében, 1836. ápr. 15., 30. sz., 465–468.
MTAJ – A Magyar Tudományos Akadémia Jegyzőkönyvei
MTA KIK Kt RAL – Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár Régi Akadémiai Levéltár
Szász 1867 n. n. [Szász Károly], Losárdi Zsuzsána: Költői elbeszélés hat énekben: Epizód a Rákóczy-korból, Pest, Kisfaludy-Társaság–Emich Gusztáv, 1867.
Zilahy 1858 – Kelen [Zilahy Károly], Lósárdi Zsuzsána, Marosvásárhelyi Füzetek: Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat, 1(1858), 143–147.
Zilahy 1865 – Zilahy Károly, Magyar irónők. Zilahy Károlytól = Hölgyek lantja, szerk. Zilahy Károly, Pest, Heckenast Gusztáv, 1865, XI–LVI.

HIVATKOZOTT IRODALOM

Csengery 1853 Csengery Antal, A hőskölteményről általában, Délibáb, 1853. március 13., 11. sz., 325–330.
Dávidházi 1994 Dávidházi Péter, Hunyt mesterünk: Arany János kritikusi öröksége, Bp., Argumentum, 1994.
Dávidházi 2004 Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Bp, Akadémiai–Universitas, 2004 (Irodalomtudomány és Kritika).
Esze 1951 Esze Tamás, A kuruc költészet problémái, It, 1951/1. 31–47.
Fehér 2000 Fehér József, Egy rejtélyes költőnő a kuruc korból: Losárdi Zsuzsánna = Hegyaljai felkelés 1697: Tanulmányok a felkelés 300. évfordulójára, szerk. Tamás Edit, Sárospatak, 2000 (A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei, 36), 201–212.
Fekete 1988 Fekete Gézáné, Az Akadémia 1831–1858 között alapított jutalomtételei és előzményei, Bp., MTA Könyvtára, 1988.
Fráter 1974 Fráter Jánosné, A Magyar Tudományos Akadémia állandó bizottságai 1854–1949, Bp., MTA Könyvtára, 1974 (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kiadványai Publicationes Bibliothecae Academiae Scientiarum Hungaricae, 70).
Greguss 1849 Greguss Ákos [!]: A szépészet alapvonalai, Bp., Kisfaludy-Társaság, 1849.
Gyulai 1908 Gyulai Pál, Szépirodalmi Szemle = Gy. P., Kritikai dolgozatok 1854–1861, Bp., MTA, 1908, 88–115.
Gyulai é. n. Gyulai Pál, Arany János = Gy. P. Munkái: Negyedik kötet: Dramaturgiai tanulmányok és emlékbeszédek, előszó Gr. Klebelsberg Kuno, Bp., é. n.
Franklin-Társulat (Élő Könyvek, Magyar Klasszikusok, 34.), 60–97. Győry 1930 Győry Aranka, Szász Károly mint költő: Bölcsészdoktori értekezés, Rimaszombat, Rábely Károly, 1930.
Horváth 1929 Horváth János, Szász Károly emlékezete = AkÉrt 1929, 196–219. Imre 1990 Imre László, A magyar verses regény, Bp., Akadémiai, 1990 (Irodalomtörténeti Könyvtár, 39).
Kálmán 1984 Kálmán C. György, Az Akadémia irodalmi pályázatairól (1857–1867), ItK, 1984/4. 440–457.
Kerényi 2016 Kerényi Ferenc, A nyeretlenek (A Kisfaludy Társaság nem jutalmazott pályaművei) = It, 2016/2, 3–21.
Nyilasy 2001 Nyilasy Balázs, A konzervatív-modern költő: Arany János verses epikája, Eötvös József, Bp., 2001.
Porkoláb 2017 Porkoláb Tibor, Kultusz és felejtés: Lévay József irodalmi és társadalmi státusza, Bp., Ráció, 2017.
Szajbély 2005 Szajbély Mihály, A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Bp., Universitas, 2005.
Szász 1929 Szász Károly, A világirodalom nagy époszai, Bp., Révai, [1929], I–II.
Szilágyi 2017 Szilágyi Márton, „Mi vagyok én?”: Arany János költészete, Bp., Kalligram, 2017.
Toldy 1873 Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban II, Pest, Athenaeum 1873.
Tompa 1973 Tompa József, „Lantoshölgy a kurucvilágban”: Lósárdi Zsuzsánna – Illúziók nélkül = It, 1973/3, 573–590.

—

1 A szerző a tanulmány írásának ideje alatt MTA Prémium Posztdoktori Ösztöndíjban részesült.
2 A jutalom történetét részletesen lásd: Fekete 1988, 183–189.
3 Kálmán 1984, 446. Dávidházi 2004, 371–372.
4 Lásd lentebb.
5 Arany János, [Bírálat a Nádasdy-jutalomra küldött három pályamunkáról], 1861. október 20. = AJÖM XIV, 12–17.
6 Lásd pl. Horváth 1929, 209; Győry 1930, 56; Fehér 2000, 204.
7 Szajbély 2005, 389. Az eposz iránti érdeklődés változásairól részletesebben Dávidházi 2004, 360–375.
8 Dávidházi 1994, 114–117.
9 Lásd pl. Greguss 1849, 116–117, Gyulai 1908, 98.
10 Dávidházi 1994, 114–118. Az idézet uo., 117–118. Mindehhez még: Dávidházi 2004, 363–370. Toldy Aranyt eposz írására kéri: Toldy Ferenc Arany Jánosnak, Pest, 1847. okt. 1. = AJÖM XV, 145–146; Toldy Ferenc Arany Jánosnak, Pest, 1851. ápr. 16. = AJÖM XV, 354–355; Toldy Ferenc Arany Jánosnak, Pest, 1853. aug. 9. = AJÖM XVI, 281; Toldy Ferenc Arany Jánosnak, Pest, 1857. aug. 12. = AJÖM XVII, 96–97; Toldy Ferenc Arany Jánosnak, Pest, 1859, márc. 21. = AJÖM XVII, 286–287.
11 Dávidházi 2004, 372–375.
12 Dávidházi 2004, 360–371. Szontághról: Dávidházi 1994, 116. Erdélyiről: Dávidházi 2004, 370. Szászról: Szász 1929, I, 4, 10.
13 Imre 1990, 68.
14 Uo., 19.
15 Uo., 73.
16 Uo., 69.
17 Dávidházi 1994, 118–120. Az idézet uo., 120.
18 Toldy 1873, 146.
19 Kerényi 2016, 11.
20 Uo., 9–20.
21 Toldy 1873, 175.
22 Kerényi 2016, 11, 18.
23 Uo., 12. Arany János Petőfi Sándornak, 1847. szept. 7. = AJÖM XV. 138–144, különösen: 139–140.
24 Arany János Petőfi Sándornak, 1848. április 22. = AJÖM XV, 200–203. Az idézet: uo., 200.
25 Arany János Szilágyi Istvánnak, 1847. január 9. = AJÖM XV, 41–43, különösen 42. Arany János Petőfi Sándornak, 1847. február 11. = AJÖM XV, 52–53, különösen 53. Arany János
Szilágyi Istvánnak, 1847. április 2. = AJÖM XV, 75–79, különösen 77.
26 Uo., különösen 77.
27 Gyulai 1908, 88–105. Ugyanilyen értelemben ír még pl.: Gyulai é. n., 88–90. A népies eposzelmélet kialakulásáról részletesen: Dávidházi, 1994, 118–120.
28 Gyulai 1908, 89–91.
29 Uo., 114.
30 Uo., 91–93.
31 Uo., 95–96. A verses regény elnevezésre: Uo., 101.
32 Csengery 1853; Szász 1929, I, 2–9; Arany János, Naiv eposzunk = AJÖM X, 264–274, különösen 264–265; Arany János, Zrinyi és Tasso = AJÖM X, 330–439, különösen 331–
332; Arany János, Széptani jegyzetek = AJÖM X, 532–565, különösen 549. A problémáról részletesen lásd pl. Dávidházi 1994, 114–136; Nyilasy 2001, 72–76.
33 Lásd fentebb.
34 Arany eposzi kísérleteiről legutóbb: Szilágyi 2017, 45–182.
35 Nádasdy Ferenc a Magyar Tudományos Akadémiához,
Pest, 1857. jan. 11. = AkÉrt 1857, 51–52; Fekete 1988, 183.
36 Nádasdy Ferenc a Magyar Tudományos Akadémiához, Pest, 1857. jan. 11. = AkÉrt 1857, 51–52.
37 [Összes ülés 1857. január 12] = AkÉrt 1857, 52; Tizenharmadik ülés Jan. 12. 1857, Magyar Tudom. Akad. Kisgyűl. Jegyzőkönyv 1856. Octob. 6tól Dec. 15-ig 1857. Január 5től- Jul. 27-ig, MTA KIK Kt RAL K 1413, 29–32, különösen 31.
38 Fráter 1974, 85.
39 A kifejezésre lásd pl. Toldy 1873, 21, 44.
40 Lásd pl. Greguss 1849, 111; Szász 1929, I. 10; Arany János, Széptani jegyzetek = AJÖM X, 532–565, különösen 551.
41 MTA KIK Kt RAL 1245/1865. Lévay Arany műveivel kapcsolatos állásfoglalásáról és elképzeléseinek kritikai érvényesítéséről: Porkoláb 2017, 211–247.
42 Gyulai é. n., 90.
43 AkAlm 1861, 87.
44 Összes ülés [1859. Nov. 28.], Magyar Tud. Akad. kis gyülés. Jegyzőkönyv 1859. Januar 3-tól December 12-ig, MTA KIK Kt RAL K 1415, 220–221.
45 Kálmán 1984, 446; Dávidházi 2004, 371–372.
46 Tompa 1973, 573–590; Fehér 2000, 204. Losárdit még 1951-ben is létező személynek tartotta: Esze 1951, 41.
47 Fekete 1988, 185.
48 Arany 1865. Lásd még: MTAJ 1865, 188.
49 Általános pályázási szabályzat, AkAlm 1864, 202–203, különösen 202. A szabályzatnak ez a pontja az 1865-ös Almanachban is szerepel: AkAlm 1865, 170.
50 Arany János, Széptani jegyzetek = AJÖM X, 532–565, különösen 550.
51 Toldy 1873, 177.
52 Lévay József bírálata a Nádasdy eposzi jutalomról, MTA KIK Kt RAL 1245/1865.
53 Uo.
54 Arany 1865. Lásd még: MTAJ, III. kötet, 1865, 188.
55 Az idő egységéről lásd pl. Greguss 1849, 111.
56 Lévay József bírálata a Nádasdy eposzi jutalomról, MTA KIK Kt RAL 1245/1865.
57 Fábián Gábor bírálata a Nádasdy eposzi jutalomról, MTA KIK Kt RAL 1244/1865.
58 Imre 1990, 190–212.
59 Arany 1865. Lásd még MTAJ, III. kötet, 1865, 188.
60 Szász Károly, Előszo = Szász 1867, 1–14, különösen 9–11.
61 A későbbi szakirodalom jórész Byron modorában íródottnak tartja a művet: Horváth 1929, 196–219, különösen 209; Győry 1930, 56. Fehér József szerint ugyanakkor a munka Tompa Mihály „népregéihez, történeti regéihez” hasonló stílusban keletkezett. (Fehér 2000, 204.)
62 Szász Károly, Előszo = Szász 1867, 1–14, különösen 13.
63 a. n., Elő-szó = Losárdi Zsuzsána, MTA KIK Kt RAL, Magyar Irodalom
Régi s ujabb irók művei 4-r 76. sz. II. k.
64 Kemény 1836.
65 Zilahy 1865, XIV–XVI; Zilahy 1858. Zilahy a Hölgyek Lantjában azt állítja, hogy Losárdi egyik levelét ő közölte a Marosvásárhelyi Füzetekben, (Zilahy 1865, XV) és mivel a levél a Kelen álnév alatt megjelent írásban szerepel, vélhetően annak is Zilahy a szerzője. Az azonosításban valószínűleg Szászt is ez a tény segítette.
66 A nyomtatásban megjelentnél lásd: Szász Károly, Előszo = Szász 1867, 1–14, különösen, 4–7.
67 Zilahy 1865, XIV–XVI.
68 Szász Károly, Előszo = Szász 1867, 1–14, különösen 8.
69 Uo., 7–9.
70 Zilahy 1865, XV; Szász 1867, 123–124.
71 Lásd lentebb.
72 Zilahy 1858, 144; Zilahy 1865, XIV.
73 Imre 1990, 190–212.
74 Szász 1867, 88–89.
75 Uo., 99.
76 Uo., 24.
77 Uo., 28.
78 Uo., 44.
79 Uo., 20.
80 Uo., 108.

Tags: Gábori Kovács József