Csanda Gábor: Életes, élesztő irodalom. Háy János Kik vagytok ti? című könyvéről

Nagy fába vágta fejszéjét Háy János, és amit létrehozott, minden tekintetben impozáns munka, magán-irodalomtörténete több mint hétszáz oldalas. Címe és két alcíme (Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Újraélesztő könyv) egyszerre jelzi az újrafelfedezés igényét és a tudásba-ismeretbe már beépültek sorra vételét. Olykor persze nem éleszt, hanem éppenséggel halaszt, de a jó irodalom simán kibír-elbír-elvisel ennyit. Egyik legfőbb erénye a lazasága, az a közvetlen közvetítő beszédmód, mely örömét leli a tárgyban, s ennek az örömnek (és humornak) itt jó helye van. Az előzéklapok egyikén, rögtön a copyright alatt ott áll, hogy „a kötet helyesírása számtalan helyen eltér az akadémiai helysírástól” – ami így elég riasztón hat, de ez is csak a könyv fesztelenségét jelzi előre: nincsenek lapalji jegyzetek, az idézés technikája szabad, és nem szakítja meg a fesztelen mesélést stb., a helyesírással természetesen semmi gond. Nagyon jól szerkesztett, személyesre hangolt, magával ragadó szöveggel van dolgunk.

Magam az utolsó, 36. szerzővel kezdtem, mert (korlátoltságom bizonyítéka) bizony sosem hallottam Víg Mihályról, s el nem tudtam képzelni, kicsoda ő, aki bejutott ebbe az illusztris, válogatott társaságba, ráadásul az élők közt egyetlenként. (Igen, Nádas Péter nem szerepel a könyvben.) Nos, Víg Mihály dalszerző, s okkal került a többiek közé, mint a szerző mondja: „hiszen a kortárs költészetet korántsem a nagy elődök munkái tudják újraéleszteni, hanem inkább a kultúra perifériáján mozgó, ám a napi használat centrumában lévő szöveganyagok.” S ez minden bizonnyal így is van. Ugyanitt, ebben a fejezetben olvassuk (minden fejezetre jellemző, hogy nemcsak a kiemelt szerzőről van véleménye, hanem az adott kor irodalmi életéről, fontossági szempontjairól is): „Annyi a folyóirat, hogy kellő kitartással tulajdonképpen mindenki meg tud jelenni.” Igaz ez is. De az is, hogy épp ennek köszönhetően egyes lapok magasan kiemelkednek mások közül.

Továbbra is az olvasmányosság, a megnyerő stílus mellett maradva: vannak fejezetek, melyek nem egy konkrét életművet taglalnak, pontosabban nem irodalomtörténeti szempontok mentén, hanem azok mellett, azokon innen és túl, afféle domesztikáló-népszerűsítő célzatú kiránduláspasszusok, ilyen pl. a Hol volt, hol nem volt (Petőfi Sándor keletkezése) című vagy A legnagyobb magyar költő (A. M. Nép) című, szellemes-játékos, szerepjátékos, diákos szókimondó fejezet. „Ő a kokárdánk” – mondja Petőfiről (7. fejezet. A lángoló oszlop), s persze idézi a mondókát is: „Petőfi Sándor gatyában táncol.” Petőfi, „aki csaprészegre szopta magát minden este”, s olyan életkorban halt meg, mint „Kurt Cobain, Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin”. Ugyanő, „először a magyar művelődés történetében (…) ledózerolja a magas- és a popkultúra közötti határt”. Mondjuk, a konzervatívabb középiskolai tanár valószínűleg megbotránkozik az olyan kifejezéseken, hogy „milyen szar sorsa volt”, vagy „kibaszás lenni Csokonainak” stb., de ha nem túlságosan korlátolt, talán a diákjai kezébe adja a könyvet – ha valamit ajánlhatok a Háy-könyv pedagógus olvasóinak, ezt ajánlom.

Aztán persze van, amit nem szabad a szerzőn számon kérnünk: ilyesmi, hogy mért ezt szerepelteti az irodalomtörténetében, amazt meg mért nem. Szíve joga. „Nincsenek bebetonozott helyek” – bocsátja előre már az előszóban. És, tegyük hozzá, mindenkinek más a betonozási technikája, a sódernagyságtól a víz mennyiségéig széles a skála. A könyv például nem tárgyalja Kertész Imrét, sem Esterházy Pétert, Ottlikot, Mészölyt, Nemes Nagy Ágnest, Tandorit, Tolnai Ottót – a sor folytatható volna. Márait sem, de őt (Örkény kapcsán, merthogy Örkénynek volt egy Márai-korszaka is) megemlíti, itt azonban érzésem szerint meghibásodott a keverője, mert az igaz ugyan, hogy a Füveskönyv „nem a kétségeket éleszti, és nem gondolkodásra serkent”, ám ezt a jellemzést az egész Márai-életműre kivetíteni csak akkor lehet, ha az embernek mint olvasónak beteges averziói vannak az említett szerzővel vagy a műveivel szemben. Természetesen nem kérhetjük számon Háy Jánoson, hogy Márait nem tárgyalja, miként azt sem, ahogy említi, mondván hogy az irodalomelméletileg (és módszertanilag, ha a diák olvasókra is gondolunk) meglehetősen korlátolt – mert az Örkény-portréja ezzel együtt is pazar. Ilyen alapon Berzsenyinek is több dicsfényt szánnánk, na meg gondosabban megválogatott sorokat – de ez már az olvasóban kiváltott reakció. Háy egyik nagy erénye, hogy konfrontatív s hányavetien odavetett minősítései is az irodalom szeretetét, a vele való foglalkozást, a róla való gondolkodást segítik. S akkor itt rögtön tegyük hozzá az egyetlen kivételt is: 20. fejezet (Babits Mihály). A Babits-híveknek és -rajongóknak azt ajánlom, hogy saját jól felfogott érdekükben ezt a passzust (365–400. oldal) ugorják át. Bele se pillantsanak, a magas vérnyomásúak át se lapozzák. Pongyolaság – talán még ez a legfinomabb kifejezés, amellyel költészetét illeti. S ha már az előszó intencióját idéztem, lássuk a Végszóét is: „Hirtelen nem is tudom (…), magamat tártam-e fel, vagy a magyar irodalom alkotóit, akik mindig velem voltak és velem lesznek, akár akarom, akár nem.” Vagyis az ebben az irodalomtörténetben szereplő alkotók Háy János „kötelezői”. Hosszúra nyúlna az ismertető, ha idéznénk Háynak az alkotásról, az irodalomról vallott nézeteit („életes irodalom” – ezt többször is fontosnak tartja hangsúlyozni, valamint hogy „az irodalmi mű alapvetően mindig valóságkérdés”, végül hogy az írói nagysághoz kínok és szenvedés is kell; „az alkotó mindig traumatizált személy”), de ezekből jól kivehető, hogy a könyv nemcsak a Kik vagytok ti? kérdésre felel, hanem a Ki vagyok én, Háy János? kérdésre is. Újabb jó pont. „Akkor válik az író teljesen kiforrott alkotóvá, amikor teljes személyiségét, a ballasztnak számító vonásokat is hadrendbe tudja állítani a mű megírásához” – vallja Háy (304.), s ez a tétele öntükröző módon irodalomtörténetére is érvényes, mert az nemcsak életes és életrajzos, hanem kellően ballasztos is.

És itt, Babits kapcsán alkalmas szólni arról, amit magam a könyv egyik nagy élményforrásának tekintek, noha alapvetően viszolygok az életrajzoktól, ezek személyes, intim vetületeitől meg aztán tényleg. De nagyon is elképzelhetőnek tartom: azzal, hogy – tárgyalási módszerét tekintve – Háy az életmű szintjére emeli az életrajzot, sok olvasója kedvében jár el. Mondjuk, Bornemiszánál még hiánypótló lehet az önvallomás („Néha az én magam leányimra való gerjedezések”) idézése, Móricz esetében inkább a már tudottak megerősítése és konkretizálása a minden képzeletet felülmúló szexuális étvágya, Babits esetében viszont a költő aszexualitása a feleség aszexualitásával (vagy leszbikusságával) vetekszik, s amikor Háy megírja, hogy a rajongva szeretett örökbefogadott gyermekük, Ildikó „végül koldusszegényen hal meg egy lakókocsiban Angliában 1982-ben” – akkor már igazán nem tudjuk: ezek után kinek lesz kedve leemelni a polcról egy Babits-könyvet, főként ha nyelvezetéről előzően megállapítja, hogy „ilyen nyelv nincs”, poétikájáról pedig, hogy „túlzottan kimódolt minden”. Na jó, mi úgyis Kosztolányi-hívek vagyunk és maradunk, bár KD is csak egy-két fokkal ússza meg jobban.

A kötet számos helyen túllép az adott életrajzon és az adott irodalmi közegen is, sőt, aktuális kultúrpolitikai s irodalomértékelő szakaszokkal dúsítja egy-egy fejezet szerkezetét: „Az írott anyag, ami bekerül a kánonba, sokkal makacsabbul tartja magát, mint ha nem mernénk hozzányúlni, attól félve, hogy erre épül a nyelvünk, s ha kiemelünk ebből az épületből egy fontos sarokkövet, összedől az egész, holott nem.” (137.) Zala György kapcsán: „valami túlélt belőle: mintája lett a mindenkori hivatalos Magyarország mindenkori bérművészeinek, akik mindent elkövetnek, hogy a művészi sokszínűség helyett valami pontosan nem definiálható nemzeteszme nevében újra és újra harcot indítsanak az általuk nem tetszőnek és ártalmasnak, sarkosan nemzetietlennek nevezett művészek ellen.” (249.) Kaffka Margit kapcsán: „véget ért az -eczkyk-peczkyk rémuralma, bár a társadalmi struktúra mélyén mindig is feudális alapokra épülő Magyarország a mai napig nem képzelhető el kiskirályok, megyés urak és a hatalom árnyékában lebzselő naplopók nélkül.” (346.) Nehéz azonban egyetérteni azokkal a szakaszokkal, melyek – úgy nagy általánosságban s nyeglén odavetve – lekezelően viszonyulnak az irodalomértelmezéshez: „Valójában a kritikusokon kívül mindenki tudja, hogy a létrehozott mű a létrehozás miatt már önmagában életigenlő állítás…” Kérdésem: mi szükség erre, hogy így, mintegy mellesleg megkülönböztesse magát a szakma képviselőitől?

Háy János útitársa és legfőbb hivatkozási alapja amúgy Füst Milán, aki mintegy társként szegődik mellé, folyamatosan jelen van a könyvben, kétség nem fér hozzá, jó útitárs és kalauz. Azzal együtt, hogy Füst Milántól kortársait illetően akár csak egyetlen kis elismerő szót, parányi pozitívumot is nehéz idézni. A Füst Milán-fejezet (22. A kozmosz kegyence) az egyik legjobb. Móriczé, József Attiláé és Weöres Sándoré mellett – egyszerűen pazar és káprázatos. Szabó Magdáé viszont nesze semmi, fogd meg jól – bár ez a fejezet (30. Emberi, szükségszerűen emberi) a már említett szerepjátékos fajta, itt éppen visszaemlékezés, tárca és esszé keveréke, s bár leteszi egy könyve mellett a voksot (Az őz), vagyis megnevezi a számára kimagasló művet, igazából inkább szerelmi vallomást kapunk, kegyeleti virrasztást, semmint újraélesztést; ne feledjük, a mű egyik alcíme: Újraélesztő könyv. Nem illik a könyvbe a 32., Erdély Miklóst taglaló fejezet: mintha egy száraz (ebben „érdekelt” meg abban „érdekelt”) és unalmasan haladó tanulmánykötetből volna ide átemelve.

Lazaság, közvetlenség, fesztelenség, humor, írtam a stílusjegyeiről. És a meghökkentően pontos meglátásai: a Károli-féle Biblia „évszázadok óta pucolódik”; a Balassi-versek „meg vannak terhelve” érzelemmel; Kölcsey köztudottan Kazinczy „verőlegénye” volt; „Berzsenyi közéleti üzenete rémesen konzervatív”; „A hazát szeretni Vörösmartyn keresztül könnyebb, mint egy nőt szeretni; Petőfi „a Lennon–McCartney-ból a Lennon”; ha Petőfi hiperaktivitásban szenvedett, Arany mániás depresszióban; Arany egyik vágya: „lenni közönséges ember”; Az ember tragédiájáról: „történelemfilozófia, eleven élettörténet és egyben történelmi szappanopera”; „Reviczky esztétikájában a humor a megértő elfogadás. Emiatt számára Jézus volt a legnagyobb humorista”; Jókai Mór „az első magyar sztár”, ugyanő „betegesen szervilis és gyáva”; Bródy Sándorról: „valóságélmény helyett múzeumélményt kapunk”; „Ady betegesen humortalan”, „ő az első modern értelemben vett magazinsztár”; Móricz „egészségkultusza”; Kaffka novellái: „idegélettani jelentés”-ek; Babits kapcsán: „A Négyesy László által vezetett stilisztikaszeminárium ugyan rém konzervatív volt…”, valamint: „A moralitás és ideológia beázalgása az irodalom működésébe általában a legnagyobb kerékkötője a magyar irodalomnak”; Kosztolányi „a legjelentéktelenebb témák mögé is be tud állni”, a Neróról: „Kamaszoknak osztályfőnöki órára egészen kiváló”; „Füstnek általános létsérelme is van, s ez az a sértettség, ami túlmutat a hiúsági érintettségen, hisz műgeneráló erőként jelenik meg”; Szabó Lőrinc „életútja becsvágytörténet”; József Attila, ha véletlenül egy Illyés-vers került a kezébe, „a sárga földig alázta”, az Eszmélet vagy az Óda „slágerversek”; a Magány: „megéljük a bogárrandevút is, a szembogár és bogár találkozását”; „A dobozolás mindenkinek mond valamit” – Örkény: Tóték; Weöres „közéleti érdeklődése a nullánál is lejjebb van”; Pilinszky Apokrifje „a modern magyar költészet megingathatatlan slágerverse”; Hajnóczyról: „Hiába lett Bélából Péter, az anyukája béluskámozza, márpedig akit az anyja Bélusnak hív, az valójában nem Péter, az egy kamu-Péter, s persze kamu-Hajnóczy”; „Petrit hidegen hagyja az avantgárd múlteltörlő gesztus. Olyan, mint a jól nevelt középiskolások rendbontása, a végsőkig provokálják a tanárt, de a szaros csizmát nem basszák az asztalra, mert tudják, hogy ők is onnan fognak enni”; stb.

A stílushoz (gazdagságához) tartoznak az önkéntelen sorközi vagy sorvégi rímeltetések, a mondat intonációja, ritmusa, pl. Ady kapcsán ezt mondja: „maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.” Füst Milán egy versére: „kicsit megremeg az ember úja, és nem ája meg nevetés nélkül”; József Attila-fejezetében: „Megfelelő társadalmi működés híján nem be-, hanem csak leárazzák az alkotókat.” Ugyanitt, Balatonszárszót illetően: „Este van, este van. Kiki és Attila is nyugalomban.” A Kopt nők alcímű, Üzemhőmérsékleten című (34.) kiváló fejezet mindössze két oldal, de ragyogó verses próza, afféle „költők társasága” parafrázis, így indul: „Nem égek harminchat fokos lázban. Csak pörgetem József Attilát és Freudot, s látom, őrült nagy gáz van…”

Egy kérdésem maradt a végére: amikor azt olvasom, hogy Bornemisza hatásánál sokkal nagyobb érte Balassit a „mamán, Balassinén keresztül” (19.), majd azt, hogy „mint felvidéki arisztokrata gyereket, persze nem az édesanyja (Sulyok Anna) nevelte, hanem a dajka” (26.) – akkor ugye az a válasz, hogy Balassira a nevelőjénél és az anyjánál is nagyobb hatással volt a dajkája?

Az élesztőben a szó melléknévi igeneves jelentésén túl benne van a főnévi is. Kovász ez a könyv abban az értelemben, hogy keretein (tábláin) túl tovább dagad, kel, terjeszkedik, változtatja kiterjedését. A Biblia csak a farizeusok kovászától óvja az embert, a filozopter Háy Jánosét fogyasszuk bátran, jókedvvel, derűvel, kritikus szempontjait pedig nem muszáj mindenestül magunkéivá tennünk, elég a mérlegelés is.

(Budapest, Európa, 2019)