Polgár Anikó kritikája Erdős Virág kötetéről

Polgár Anikó kritikája Erdős Virág kötetéről

 

Arany kapu, fémrácsok mögött

Erdős Virág: Ötven plusz

 

„Mivel hagy fel?” – kérdezte Erdős Virágtól egy interjúban a Hátrahagyott versek című kötet kapcsán Kuczogi Szilvia. „A mára már kifáradt […] formákkal” – felelte a költőnő –, „például az egyszerű srófra járó klasszikus, rímes verseléssel”. Ezt új kötete, az 50. születésnapja alkalmából kiadott ötven plusz is tükrözi, mely csakúgy, mint a világító testek – 100 kis budapest, kép és szöveg együtthatására épít. A rím, a ritmus s a klasszikus verselés számos eleme nem marad el ugyan teljesen, de ezúttal nem a dalszerűség, nem a szövegzene dominál, mint Erdős Virág korábbi verseiben, hanem a látvány, a feliratjelleg, a transzparens vizualitás.

Korunkban a látás hegemóniáját éljük, az élmény szinte csak akkor számít, ha vizuálisan dokumentálható, az egyre fejlettebb technika segítségével, előnyös beállítások és retusálások révén a látvány könnyen megtévesztéssé vagy öncsalássá válhat. A média közvetítette kép vagy a nyilvánosságot befolyásoló plakát eluralkodik érzékeinken, a képekhez társított szlogeneknek automatikusan hinni kezdünk. Erdős Virág képei azáltal hatnak provokatívan, hogy a retusálással megszépített művalóság helyett a nehezebben észrevehetőre, a takargatottra, a szégyelltre, a letagadottra fókuszálnak. A beközelítés révén szinte tapinthatóak az érdes felületek, a felerősített színek pedig kiugrasztják a szürke, köznapi táj egy-egy darabját.

A versek nem a képek kísérőszövegei, a fotók nem a versek illusztrációi: nem érdemes őket egymástól szétválasztanunk. Nem úgy találkoznak, mint egy törött cserép két egymás mellé illő darabja, hanem mint egy görög váza és a ráfestett figurák: szilárd háttér és díszítmény, használhatóság és dekorativitás olvad egymásba, s alapozza meg a műalkotást. Egyszer a kép hat a vers testére tetovált ábraként, máskor a vers betűi olyanok, mintha a mindig más-más alapszínű, néha holtsápadt, néha véraláfutásos bőrbe égették volna bele őket. Előfordul, hogy a vers szövege a fotózott kép feliratával folytatódik (a bujj című vers utolsó sorai: „bebuktuk a / kérót de az / arany / kapu”, a fotón pedig, fa- és fémrácsok mögött az abszurdnak ható NYITVA felirat).

A kötetszerkezet szándékolt kimódoltsága parodisztikusan hat. A kötetbe, melynek első szava az „élsz”, utolsó szava a zárójelbe tett „(vége)”, az élet egészét kellene belesűríteni, ám a szerző már előre mosolyog saját heroikusnak induló vállalkozásán. Vagy a saját életén. Vagy a miénken. A második és az utolsó előtti vers is egymásnak felel: az írd meg ironikus programjára a kései költészete szánalmas erőlködése lesz a válasz. Három igelakból kirakható az emberélet, a „lett / van / van / van / volt” lista az egyes fázisok arányait szemlélteti. A születés és halál hangsúlyozottan kimerevített pillanatai mintha az élet egy-egy harmadával (gyerekkor, floruit korszak, öregkor) érnének fel, s még egy kicsit, ‒ egy t betűvel legalábbis ‒ tovább is tartanak. A képen lévő csikkek egyrészt a „volt” bekövetkezését siettető dohányzásra utalnak, másrészt egy-egy csikk egy-egy különböző hosszúságú, különböző intenzitással égő és más-más módszerrel eloltott élet metaforája.

A sorok tördelése többnyire szándékoltan el akarja leplezni a ritmikát. A nagyon vidék kevert ütemű, rímes vers, de a verssorok nem a ritmizáláshoz és a rímeléshez igazodnak. Mintha a vidéki táj összevisszaságát jeleznék ezek a tülekedő, a maguk helyén meg nem maradó verssorok. Úgy előzködnek, mint a versbeli nénike, aki kerékpárján bevág a vers beszélőjének kocsija elé. A vidék iránti álnosztalgia felmutatása is ez, a népdalok és népi mondókák ütemrendje még ott van ugyan a háttérben, de közben uniformizálódik, városiasodik, szabadversszerűsödik minden. A képen az aranyszínű búzakalászokat fehérre szárítja a nap. A sárga-barna színárnyalatok fokozatosan olvadnak bele a mindent egyhangúsító, elszíntelenítő fehérbe.

Néhány vers a lista mámorába szédül bele, a végeláthatatlan, irreálisnak ható ígéretek monotonitását, az iskolai szógyűjtő feladatok közhelyességét, az utca emberének szájmenését idézve. A beszél című vers magyarra fordított békanyelven hangzik fel, s miután a beszélő béka belefárad a nyelvközi átvitelbe, az utolsó sorban már anyanyelvén szólal meg: „kvak-kvak” (persze a mi nyelvünk hangrendszere szerinti átiratban). A medence zöld vize amúgy is beszippantja az egészet. S ha zöld a víz, az ég is az, amit tükröz: ezúttal pedig nem biztos, hogy sikerül a zöldbe beleéreznünk a reményt, inkább a békanyál tolakodó szétáradása fojtogat.

A szövegek hátterében – ahogy azt Erdős Virágtól megszoktuk – számos intertextus van, a klasszikus költészettől a slágereken át a reklámszlogenekig. Egy hibrid nyelv jön így létre, a magasirodalomból vett fennkölt elemek köznapi frázisokkal, az utcai beszéd durvaságaival keverednek, az irodalom nyelve a sajtóéval, a művészi megnyilatkozás az (ál)tudományossal, a számítógépes nyelv az üzletivel elegyedik. A nemzeti gondolkodás visszásságai ugyanúgy terítékre kerülnek, mint az erőltetett multikulturalizmus. Az egyes megszólalások a hatalmi viszonyokat is leképezik: a felülről beszélő hivatal merevségével, személytelenségével, parancsoló imperatívuszaival tűnik ki, az alárendelt kisember nyelve dinamikusabb, félreérthetőbb, elharapott félszavakból, zsörtölődő személyeskedésekből rakódik össze.

A kötet fő témájának, az emberélet ötven év távlatából történő összegzésének fontos előzménye József Attila Eszmélete. Az én állok című vers kiindulópontja József Attila létösszegző versének utolsó versszaka, de József Attila másutt is megidéződik (pl. a firka című versben). Weöres nyomán Erdős az elemek kombinatorikus cserélgetésével folytat újabb kísérleteket (a magyar), Tandori nyomán a roncsolt poétikákkal. A birt című vers félreütésekkel, megkevert betűsorokkal, kaotikus rendetlenségével figurázza ki a versbe írt gnóma tartalmát: „az utsoló / cspep és az eslő lpéés / a hlyéen leegyn”. Az életviteli tanácsok buzgó olvasóit látszólag megnyugtatja egy-egy közhelyes ötlet, s nem tudatosítják, hogy az életüket csak egy sokkal radikálisabb, többszintes „korrektúra” tehetné rendbe.

(Budapest, Magvető, 2018)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/12-es számában.

 

 Polgár Anikó (1975, Vágsellye) költő, műfordító, egyetemi oktató (Comenius Egyetem, Pozsony)