Sonja Raaf: Rostok

Összekarcolt csont vagyok,
elszíneződés a hártyás bőr felszínén,
megfolyás egy magára maradt test alatt,
amely most, ahogy húsában lárvák tobzódnak,
kiokádja az eddig benne tenyésző légiót.

Vagyok a dolgok bánata,
temetési menet kajla vázlata,
kettészelt nyelv az éhező gyomor százfogú szájában,
betört koponya.

Rejtekező mocsok vagyok
egy notórius gyűjtögető hátsókertjében,
ahová nem léphet be senki,
míg szagot nem ereszt a gazda teteme,
hogy felfedje a csodát.

Sosem jut idő eltemetni a maradékot magam alá,
kínos teremtményem mélyére.
Megfelezett út, bomlásra ítélt élet és vágy,
az életvágy helyén már csak étvágy,
hisz mára fél adag sem jut abból,
amitől leginkább függenék, ha volna szabad akarat.
Egyre kisebb porciók napra nap,
meg a hervasztó léghuzat.

Rezzenetlen nézek a kátrányszürke szemekbe,
görcsök a görcsön,
rostok a rostok mélyszerkezetében,
és e szánni való fortyogás közepén fekete sziget.
Szorítva egy széttört poharat
ezerszer is elélveznék erre a melankóliára,
de most hiába
a széttárt szárnyú varjak komédiája
az ablak túloldalán,
engem évszázadok választanak el
a nevetéstől.