N. Tóth Anikó: Távoktató. Tanárnő kérem

Nem esem kétségbe. Nem dőlök hátra ráérősen, nem rakom fel a lábam. Nem lamentálok. Nem halogatom a feladataim. Nem veszek el a hírek és álhírek szövevényében. Nem roppanok meg a rám zuhanó idő súlyától.

Elsőként kapcsolok a tanári karból. A karanténból van kilátás számomra. Aludjon nyugodtan az igazgató. Várjon ki. Ne hozzon elhamarkodottan megfontolt döntést. Ne tegyen közzé megfontoltan elhamarkodott rendeletet. Tanácsot se adjon. Javaslatot se tegyen.

Szétnézek a digitális térben. Bár bevándorló vagyok, kedvelem a kalandot. Korántsem kerülöm a kihívást. Éppen ellenkezőleg: kitartóan keresem a lehetőséget. A kapcsolódási pontokat.

Van már néhány Messenger-csoportom, de létrehozok újakat. Tananyagtartalmakat szerkesztek, feladatokat gyártok, csatolok, küldök, határidőket szabok. Jazz-ritmusban pittyeg a telefonom, kis késéssel a laptopom. Felvillanyoz ez a dinamikus muzsika. Elégedett vagyok. Dolgoznak, jeleznek. Csoportban, privátban. Az is, akinek soha nem volt meg a házi feladata. Mindenkinek válaszolok. Fürgén futkároznak az ujjaim a billentyűkön. Jólesik legalább ennyi mozgás.

Jönnek a lájkok, a szmájlik, a vicces matricák, szivecskék, virágok. Örülök. Megrendülök. Elérzékenyülök. Látva, milyen fontos a munkám, a befektetett energiám. A jelenlétem. A jelenléti oktatásban ez kevésbé látszik.

A telefon a konyhapulton, míg kapkodva összedobom az ebédet, szemem folyton a képernyőn, hogy ne bukjak el később az üzenetáradatban. Egy-egy izgalmas feladatmegoldás következtében olykor, vagyis gyakran összekeverem a fogások hozzávalóit. Paprikát szórok a gyümölcslevesbe. Lekvárt lökök a tojáspörköltbe. Brokkolit borítok a karamellpudingba. Vörös bort csorgatok a krumplipürébe. Meglepetésízek keletkeznek, ám nincs idő arra, hogy elemezgessem, melyiket érdemes máskor is létrehozni. A pittyegés figyelmeztet: fontosabb dolgok is vannak az étkezésnél.

A vacsorát éppen ezért boldogan kihagyom. Szenvedéllyel dolgozom. Észre sem veszem, mikor vált a ma holnapba: kattintgatok, szöveget helyezek át, linket másolok, oktatóvideót bámulok, csetablakot nyitogatok-csukogatok, csetfejeket tekintettel simogatok, kérdésekre válaszolok, maga alatt levőt pátyolgatok. Az éjszaka egy kiszámíthatatlan pontján rendre ráborulok a billentyűzetre. Álmomban feladatbokrok lombosodnak, kérdések borulnak virágba. Virrad, amikor magamhoz térek. Négyzethálós arcot mutat a fürdőszobai tükör – kifejezetten örülök, hogy nem kell emberek közé mennem.

Három nap után megcsömörlök a Messengertől. Csöng a fülem, idegesít, hogy rajtam csüng mindenki hajnaltól éjfélig. Gyors változásra van szükség. Szétnézek a digitális térben, de nem sokáig keresgélek, a megoldást elém tolja az igazgatóság: ezentúl az iskola információs rendszerének használata kívánatos, sőt kötelező. Nem mellesleg átlátható és ellenőrizhető. Szélsebesen elsajátítom a szabályait. Nagylelkűen segítek azoknak a kollégáknak, akik már a távoktatás gondolatába is beleszédülnek, akik a belépéskor megtorpannak, vagy akik ész nélkül kattintgatva akár többórányi verejtékes munkájuk eredményét semmisítik meg egy óvatlan mozdulattal. Bőszen címkézek, serényen gyártok, energikusan alámondok, buzgón behúzok, leleményes türelemmel teszteket eszkábálok, villámgyorsan küldök, könyörtelen határidőket szabok, szigorúan ellenőrzök, jóindulatúan, mégis korrekten értékelek.

Csak a képernyő van. Nem is akarok más gyönyört. Tágul a tér. Szememben sűrűsödik a világ.

Olykor megkönnyezem.

Egy hét múltán közvélemény-kutatást bonyolít le az igazgató. A diákok zúgolódnak: egyszerre és szervezetlenül zúdul rájuk a tananyag-, feladat- és számonkérésözön. Napszaktól függetlenül. Legszebb álmukból karanténfeladatra riadnak. Nincs idejük, bár az összeszorult gyomruk miatt nem is bírnak enni. Fáj a fejük. Feszültek a fokozott elvárásoktól és teljesítménykényszertől. Azt se tudják, mibe kapjanak. Nehezményezik, hogy sokkal több időt töltenek tanulással, mintha iskolába járnának.

Nem értem a problémát. Olyan lelkesnek tűntek. Még a leglógósabb is csaknem szorgalmas mintadiákká szelídült. Jobban is teljesítettek. A kitűnő tanulók szinte megtáltosodtak.Vagy csupán elnézőbb lettem? Netán félreértettem valamit? Amúgy meg ugyan mi mást csinálnának szobafogságban. Igazán rájuk fér a rendszeres munka. Javukra válik, ha megtanulják a terhelés

Mintha ezeket a megváltozott körülményekből fakadó előnyöket végképp nem fognák föl, a diákok védelmére kelnek a szülők. Valahogy a rájuk szakadó időbenegyszeriben képesek jobban odafigyelni a gyerekeikre: feldúltan, kétségbeesetten, követelőző hangnemben, aggódva, kioktatóan, fenyegetőzve, hisztizve egyfolytában telefonálgatnak és üzengetnek. Persze az is lehet, hogy elegük van a bezártságból, és muszáj kommunikálniuk valakivel a családtagokon kívül. Mindenesetre gyakran kell üríteni a postaládát, törölni az sms-eket, kinyomni a nemkívánatos hívást.

A közvélemény-kutatás és a szülői roham tanulságait levonva készül egy rendkívüli órarend a rendkívüli helyzethez igazítva. Kénytelen vagyok újratervezni a napjaimat. Időbeosztásban kiváló vagyok, így fél nap sem telik bele, máris átállok az új napirendre, amihez következetesen tartom magam.

Mivel ambícióm a trendiség, folyamatosan résen vagyok. Rendszeresen szétnézek a digitális térben. Új formákat keresek. Virtuális tantermekben forgolódok. Webináriumokon veszek részt, melyeken elsajátítom az online órák fortélyait.

Meetinget időzítek. Kódot küldök.
Hostja leszek egy fióknak. Bepipálok.
Olykor bepipulok.
Beengedem a résztvevőket a várószobából.
Ellenőrzöm a hangbeállításokat.
Képernyőt és hangot osztok meg.
Nézetet váltok.
Kollaborálok.
Pármunkát vezényelek.
Üzeneteket küldök és fogadok a falon.
Egyre kreatívabb feladatokat kreálok.
Felvételt készítek felhőben.

Kis portrék csücsülnek körben a képernyőn. Mosolyognak. Integetnek. Beszélnek. Beszólnak. Néha akadozik a hang. És néha más a hangszín, mint amire emlékszem. A lényeg a lényeg: együtt vagyunk. Hatékonyak vagyunk. Naprakészek vagyunk. Átjár a járvány derűje. A karantén boldogsága.