Bartók Imre: Mami és a Cammogó
ISZ 2020/7-8.
Egy hete kezdtünk el társasozni. Mami elég nehezen bírja a bezártságot. Megeskettem, hogy nem megy el sehová, majd én bevásárolok neki – öt percre lakunk egymástól –, de aztán rendre szembejött a Nagykörúton, kedvesen lóbálva maga után a banyatankját, vidáman tüdejébe lélegezve a parányi vírustörzsektől fülledt levegőt. Nem vett észre, és én sem akartam, hogy magyarázkodjon, ne adj’ isten, szégyenkezzen, úgyhogy mögé lopakodtam, egy jól irányzott mozdulattal leütöttem, majd amikor összecsuklott, felkaptam a vállamra – mit ne mondjak, elég könnyű teremtés –, hazavittem, bedugtam az ágyba, aztán hívtam egy lakatost, és lecseréltem a zárat.
Úgy is mondhatnám, hogy bebörtönöztem a Mamit. A szélsőséges idők szélsőséges megoldásokat követelnek meg. Nem vagyok büszke a tettemre, de Isten látja a lelkem, meg kellett tennem.
Hagytam azért egy levelet, amiben mindent elmagyaráztam. Este csörgött is a szkájp, Mami derűsen érdeklődött, mi újság. Tapintatosan úgy tettünk, mintha semmi különös nem történt volna. A következő napok békésen teltek, én beadtam a kaját az ablakon – banánt az én kismajmomnak –, becézgettem, néha megsimogattam. Kesztyűben, természetesen. Aztán felcsörgött megint, fiam, nagyon unatkozom. Olvassál, Mami. Olvasok én, olvasok, már minden megvolt háromszor. Tényleg, mind az ötezer könyved? József és testvérei? Szolzsenyicin, Gulág? Nem mintha tudnám, mit takarnak ezek a címek, de egész gyerekkoromban ezek néztek vissza rám a polcról. Proust? Igen, igen, megvolt az is.
Ahogy aztán csacsogtunk a minap, pördültem egyet a forgószékemen, és megakadt a tekintetem a társasjátékokon. Death in Arkham: An Otherwordly Adventure. Ez lesz az!
Egy ideje persze én sem vettem elő, csak porosodik a polcon már mióta. Kár érte, jó kis játék. Merész ötlet volt persze, hogy a Mamit is érdekelheti – idén tölti kis szívem a nyolcvanhetet –, de a különleges idők különleges megoldásokat követelnek meg, úgyhogy arra gondoltam, egy próbát megér. Nem volt bonyolult leszervezni, egyszerűen rendeltem neki is egy dobozt, a futár kivitte, majd este felstócoltuk a kispárnákat, csipsz, nekem sör, neki hársfatea, kiterítettük a játéktáblát és a kellékeket a gép mellé az asztalra, és kezdődhetett is a móka. A Death in Arkham egy kooperatív (ún. „együttműködő”) játék, amelyben a világunkba betolakodó szörnyetegeket kell legyőznünk. Elmagyaráztam Maminak, hogy előre adott küldetések vannak, amelyek végén többnyire egy főellenség, ún. „boss fight” vár ránk; az alapjátékhoz tartozó kalandban ezt „Cammogónak” hívják. Ezekre az ütközetekre érdemes komolyabban is rákészülni, mert vízipisztollyal meg a szokásos spádéval nem sokra megyünk a rettenetes torzszülöttek ellen.
Mami az Amanda Lush névre hallgató karaktert vezette, amiről megpróbáltam lebeszélni – nem tagadom, zavart a pornós hangzása –, ő azonban hajthatatlan volt; megtetszett neki, hogy Amanda a háttértörténete szerint könyvtáros, azonkívül előző életében, húszezer évvel ezelőtt, még Hyperboreában Zth’Msshl, az idő istenének papnőjeként tevékenykedett.
– Ezt hogy kell kiejteni?
– Ahogy szeretnéd, Mami.
– Zsütümisel?
– Úgy-úgy.
Én egy földhözragadtabb fickót, Gordon Stevenst irányítottam. Gordon afféle mindenes, ehhez is ért egy kicsit, ahhoz is, fel tud törni például egyszerűbb zárakat, bár ennek nem sok hasznát vettem, mert Mami mindig lebeszélt róla. Ami a saját szerepét illeti, egész jól beleélte magát, de az láthatóan továbbra is zavarta, ha valami törvénytelent teszek.
– Gordon, nem szabad!
– Igenis, Amanda.
Odakint tombolt a járvány, én meg játék közben fél szemmel a halálozási statisztikákat sasoltam. Világszerte százhuszonhétmillió fertőzött, kilencmillió-kilencszáztizenkétezer halott.
Nem kell hozzá Einsteinnek lenni, hogy kiszámoljam, ha ezek az értékek a várt ütemben növekednek, ma este elérjük a bűvös kétmilliót. (Bűvös? Vajon mennyivel bűvösebb, mint az egymillió volt? Mindegyik millió bűvös lesz? Miről beszélek tulajdonképpen?)
– Mami, ugye nem mentél sehova?
– Dehogyis, Gordon. Be vagyok zárva, vagy elfelejtetted? Különben is, ne Mamizzál itt nekem. Amandának hívnak.
Jó látni, hogy ilyen felszabadítóan hat rá a játék. Az elmúlt években a leszázalékolása után egy pékségben dolgozott, briósokat meg pizzás csigákat rakosgatott a pultban. Nyolcvan fölött ez, hát, nem semmi. Egy igazi örökmozgó. Elég jószívű teremtés egyébként, zárás előtt a megmaradt darabokat mindig elvitte a pár száz méterre tőlük tivornyázó homleszeknek.
– Menjünk a könyvtárba, Gordon. Valami azt súgja, ott találhatunk egy-két titkos iratot, ami segítségünkre lehet a Cammogó elleni küzdelemben.
Kezdett kicsúszni a kezem közül az irányítás. Az világos, hogy a Cammogót nekünk kell megidéznünk, hogy egyszer és mindenkorra véget vethessünk az inváziónak. A fattyai ugyanis, ezek a pókfejű, zselés állagú, karfioltestű szörnyszülöttek alaposan megkeserítették a város lakóinak életét. Ráadásul Amanda védtelen volt velük szemben, és nekem kellett rá vigyáznom. Mondanom sem kell, a lángszórót is tőlem kapta.
– Mami, a lángszórót!
– Máris, Gordon!
Dob a kockával. Szkájpon keresztül nem látom az eredményt, azt viszont igen, hogy elkerekedik a szeme. Sötét árnyék suhan végig az arcán. Egyre jobban feszélyez, hogy nem kapcsolta fel a lámpát a kisszobában – csakis a „játékhoz illő hangulat miatt”, ahogy ő mondta –, és folyamatosan mindenféle dögevőket és szétcsavarozott fejű élőholtakat vizionálok köré. Mi tagadás, én rá is töltöttem közben, de az is lehet, hogy titokban ő is iddogált – néha eltűnt a képből –, ráadásul gyógyszereket szed, úgyhogy pár óra után már eléggé bekarmoltunk mindketten.
– Tizenegy – mondja. – A célzóbónuszommal együtt tizenhárom. Mennyi is a dögevő múmia védettsége?
– Tizenkettő. Mami, felégetted! Ügyes vagy.
– Mondom, hogy ne mamizzál itt nekem.
Érdekes, ahogy a szkájp milyen sokféleképpen képes közelebb hozni egymáshoz az embereket. Korábban is jó volt a viszonyom a Mamival, ápoltam, gondját viseltem, vigyáztam rá, ő pedig soha az életben nem tett megjegyzést semmire, nem kritizált, pedig, mit mondjak, nem vittem sokra. Az egy dolog, hogy munkanélküli vagyok – a járvány közepette ez talán nem szégyen –, de a szakközépet is alig fejeztem be, az egyetem fel sem merült, és csak az volt a szerencsém, hogy a nagybátyám felvett magához betonozni. Ezzel végül is egy ideig rendesen kerestem, de sosem éreztem, hogy kiteljesedtem volna. Mami is látta rajtam, hogy elégedetlen vagyok, de mindig azzal biztatott, csakis az számít, hogy azt megbecsüljük, amink van.
– Tessék, ez az! – mondja. Éppen a könyvtárban barangolt, és a helyszínhez tartozó füzetet lapozgatja. – Lássuk csak… „A Cammogó: extraterresztriális entitás. Borzalomfokozat: maximum. Megjelenés: megszámlálhatatlan mennyiségű, nagyjából egyméteres emberi szemgolyókból felépülő, nyálkás torony. Motiváció: az élővilág bekebelezése majd kihányása. Ismert gyenge pont: nincs.”
– Hurrá – mondom.
Megint eltűnik a képből. Vajon hová megy ilyenkor? Mintha zörögne valamivel. Fűrészelést hallok. Már majdnem hívom a rendőrséget – mármint az igazit –, amikor ismét felbukkan.
– Ugye nem a zárral próbálkoztál? – kérdezem.
– Nem, dehogy – feleli ártatlanul. – Csak ettem egy kicsit a rebarbaratortából, amit még délután sütöttem.
– Aha. És milyen lett?
– Finom. Hagyok belőle neked is.
– Kösz. – Szisszentek egy újabb sört. – Amanda, mitévők legyünk?
– Nagyon egyszerű, Gordon. Fénygránátokkal kell készülnünk a Cammogó ellen. Azok meg tudják majd vakítani.
– Fénygránátok! Nagy ötlet.
– Köszönöm, Gordon. Te menj el a Katonai Raktárba, addig én megidézem a Cammogót a főtéren.
Hoppácska, lemaradtam a nagy pillanatról: már bőven tízmillió fölött jár az elhunytak száma.
Szegények! Remélem, a Mami megmarad. Rohadék vírus.
Kicsit fura a kép a szkájpon. Kihúz egy fiókot, matat valamit.
– Mami, mi ez?
– Semmi, csak kiraktam néhány mécsest.
Mi a fene folyik itt? Tizenegymillió? Igen, természetesen én is megismerkedtem az olyan szavakkal, mint az „exponenciális növekedés”, de ez azért túlzásnak tűnik. Mi készül itt?
Nem tudom levenni a szemem a képernyőről. Másodpercenként frissítek. Tizenegymillió-ötszázezer. Tizenegymillió-hatszáztizenkétezer. Tizenegymillió-nyolcszázhetvenegyezer. Tizenkétmillió-százötvenkilencezer.
– Aztaku…
– Mondtál valamit, Gordon?
– Semmit, Mami.
Nem akarom, hogy felizgassa magát.
– Jól van, akkor ne zavarj. Amanda varázsol.
És tényleg. Mami lehunyja a szemét, majd feltartja a tenyerét, és érthetetlen szavakat mormol maga elé. Vajon a Mágiák Könyvéből nézte ki? Lázasan pörgetem a füzet lapjait, hátha megtalálom, hogy mit mormol, de nem járok sikerrel. Valahogy így hangzik: „Phlnggg-mmmotthhhhr-rggg-hzzzuurdddhhh-bassshhh”.
– Mami, ez hányadik oldalon van?
– Ne mamizzál!
– De hol van?
Nem válaszol. Mozdulatlanná dermedt. Egy pillanatra már a legrosszabbtól tartok, amikor kinyitja a szemét.
Fehér, mint a mennyország.
– Cammogó, jöjj el közénk!
Nehezen tudom levenni róla a tekintetem, de a képernyő sarkában azért látom, hogy a halottak száma meghaladta a húszmilliót.
– Cammogó!
Iszonyú robaj hallatszik. Utoljára a moziban hallottam ilyet, amikor valami felejthető sci-fiben szétlőttek egy csillagot. Érdektelen volt, de a dolbyt rendesen odatették. Most ugyanilyen élményem van. Mintha minden megreszketne körülöttem, az atomok táncra perdülnének, végtelen számú, parányi robbanás zajlik le mindenhol és mindenben, hogy aztán minden visszaálljon az eredeti állapotába. A tökéletes instabilitás (igen, ezt a szót is mostanában tanultam) nem más, mint a tökéletes állandóság.
Ötvenhárommillió halott.
A Mami közelebb hajol a képernyőhöz. A két szeme kidülled a helyéről. Fehér, sehol a pupilla, és egyetlen hajszáleret sem látni benne.
– Eljött közénk – mondja.
– Akkor csinálj valamit! – sikítozni kezdek. – Csinálj valamit Amanda, az istenért!
Feláll a székből, hátrál néhány lépést. Remeg a kép. Sőt, alattam is remeg a szék. Földrengés?
Olyan különös az anyukám… Könnyű a mozgása, légies. És a következő pillanatban tényleg elemelkedik a talajtól. Körbe-körbe lebeg a szobában, mint egy kis léggömb.
Beszakad fölöttem a tető. A bal karomra, amiben a sörömet tartottam, egy mázsás betondarab hull a mennyezetből. A karom azonnal ripityára törik, de a meglepetéstől csak csigalassan ér el hozzám a fájdalom.
– Mami! Maradj, ahol vagy! Azonnal indulok!
A jobbommal felkapom a laptopot, hogy továbbra is lássam, mi történik vele, majd mezítláb kirontok az utcára. Öt percre lakik tőlem, ha kilépek, kettő alatt is ott vagyok.
Csak két sarkon kell befordulni, máris itt az első, a második, és…
A Mami utcáját elnyelte a föld.
Iszonytató gyöngyoszlop magasodik a feketén örvénylő ég felé. Az egymást követő sokkhatások következtében csak nehezen tudom feldolgozni a látványt: nem gyöngyök, szemek vannak benne. Méretes, emberi szemgolyók.
– A Cammogó! – üvöltöm.
Megnyílik a föld, és a pókfejű fattyak elözönlik az utcákat, undorító slejmet hagyva maguk után. A Cammogó egyelőre nem vett észre. Miért is vett volna? Csak egy kis vakarcs lehetek a szemében, egy kenyérmorzsa, egy érdektelen faj érdektelen egyede, aki egyébként sem vitte semmire az életben.
Megnézem a számlálót: négymilliárd-ötszázhuszonhatmillió-kilencszázhetvenháromezer. Ennyit a svéd modellről.
– Nem! – mondom eltökélten. – Amanda, csinálj valamit!
A képernyőn ismét megjelenik a Mami. Nincs olyan állapotban, hogy sokat tehetne. A szoba körülötte semmivé vált. Csoda, hogy nem esett baja ebben a káoszba
Még mindig repül. Kilebeg a romok felett.
Felpillantok, és már látom, alig ötven lépésre lehet tőlem. A földre ejtem a laptopot – ezen a ponton valószínűleg már mindegy –, és rohanni kezdek felé.
– NEEE! Még élhetnél! Még élhetnénk… – zokogom. – Annyi mindent el akartam mondani…
A pókfattyak türelmesen megállnak körülöttünk. Gondolom, a Cammogó parancsára várnak.
– Nem akartam, hogy így érjen véget… – mondom.
– De én akartam, Gordon – mondja a Mami. – Én pontosan így akartam.
Megadóan lehunyom a szemem, és lehunyja a szemét ő is, ahogyan lehunyja tízezer szemét a Cammogó, és sötétség és pusztulás és halál veszi át korlátlan uralmát.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/7-8-as számában.
Bartók Imre (1985, Budapest) író