Mátyás Győző novellája
Alagi Mihály felvétele
Diptichon
Ahogy Dorogi Lídia feláll a székből, egyensúlyát mintha a bizonytalanság tartaná fogva, meg is biccen, amikor meg akar kapaszkodni, kezével feldönti az íróasztalon álló poharat, ami arrébb görög, nekikoccan a vodkásüveg aljának. A nő nem részeg, de túl van az alapozáson. Lídia anyja szinte észrevétlenül jelenik meg az ajtóban, szemében részvét és szomorúság, nézi a lányát, de nem szól, felveszi a földről Lídia odahajított kabátját.
– Ki fogsz készíteni ezzel a szenvelgő mártíromsággal! – kiabál rá Lídia.
– Nem kellek én ahhoz, kikészíted te magad.
– Egy fenét. Azok készítenek ki, a sok fatökű idióta. Méghogy nincsenek kidolgozva elég alaposan a paraméterek! Hülyék! Így nem fogom megkapni a kinevezést sem– arcát szinte eltorzítja a düh, csípőre tett kézzel áll az asztal mellett.
– Ilyenkor a család tudna segíteni, ha volna – mormogja az anyja, szinte maga elé kifelé menet. Lídia felfújja magát, üvölt az anyja háta felé – Te is csak taszítani tudsz a bajban lévőn! – Sírásba csuklik a hangja. – Takarodj kifelé! – Felvesz valamit az íróasztalról, radír talán, az anyja után hajítja, a gumi a becsukott ajtón koppan.
– Hát kurvára nem! Ez egyszerűen … ezt így nem! Hiteltelen – kiabálja szintén Dorogi Lídia, pontosabban az ő hangján Ács Mariann, a szerep alakítója. – Létezik olyan ember, pláne nő, aki ebben a helyzetben kiejt egy olyan mondatot a száján, hogy taszítani a bajban lévőn? Nem hiszem el! Hát miért nem mindjárt súlyosbítani a keresztemet? Odalép az íróasztalhoz, előveszi a számítógép takarásából a mindössze oldalas gépelt szöveget, bosszúsan lobogtatja – Ki írta ezt? Ennél a szomszéd retardált gyereke különbet ír! – Mérgesen elhajítja a papírt, a lap lebeg a levegőben, lassan billegve hullik a földre. Na jó, azért ne essünk mindjárt túlzásokba, mondhatnánk a ló túlzó felére, hehe, áll fel a székéből a rendező, szóval nem kellene nagyon növelni a feszkót, bár ő ugye, tettetve sóhajt, tapasztalatból tudja, hajjaj, hogy a színésznők hajlamosak a hisztériára, amivel persze csak a munkát nehezítik, ezért időnként jobb, ha az ember csendben kivárja amíg a művésznők leszállnak a stresszparipáról, de most nem ez a helyzet, mondja kicsit emelve a hangját, majd elbődül irgalmatlanul, hogy „elég legyen ebből a rapliból!” Ács Mariann a rendező felé fordul, hideg tekintettel ránéz.
– Szóval ki írta ezt a vackot?
– Én. – Negyven év körüli férfi jön előre a hátsó sorból a székek között. Halvány mosoly az ajkai körül. Megáll Lídia-Mariann előtt. A tekintetek párbaja.
– Na hát, de jó, élő ember! Már azt hittem, hogy írórobot készítette a szöveget.
– Bizonyos értelemben az is. Sorozatot írni robotmunka.
– Ezzel együtt, lehetne szó olyan dialógusról, amiről elképzelhető, hogy hús-vér emberek szájából hangzik el?
– Mint ez a mostani közöttünk? Majd valamelyik párbeszédbe beszúrom azt a szót, hogy írórobot. Mariann megenyhülve elmosolyodik, a kezét nyújtja. – Jó, és azt is, hogy szeszélyes színésznő. Vázsonyi Márk forgatókönyvíró megszorítja Mariann kezét – Rendben. Szép szeszélyes színésznő. Csak az alliteráció kedvéért mondom. Ács Mariann a stáb közelben beszélgető tagjaihoz fordul, azt kérdezi, miért is ezzel a jelenettel kezdenek, és miért nem ismeri ő az előzményeket, miért nincs legalább storyline, és miért kell neki ezt a sok nyavalyás miértet kérdeznie. Az asszisztens ijedten ugrik oda, és hadarja, hogy váratlanul kaptak forgatási engedélyt, sok huzavona után, de majd elsimul a dolog, Mariannt is képbe rakják, mire a színésznő közbeveti, hogy ne képbe, hanem sztoriba, hogyne, hogyne, bólogat zavartan a fiatal munkatárs, rászorít a hóna alatt lecsúszni készülő mappára, lesz treatment is, a Márk összerántja az éjjel. Másnap Lídia kicsit remegő hangon olvas, a bal kezével időnként átnyúl az arca előtt, megigazítja a haját, alig néz fel a papírból, monoton beszámolót tart a kutatási eredményeiről, néha többször fut neki egy mondatnak, a hallgatóság unatkozik, van, aki ásít, gyér taps, mikor Lídia hangja elhal.
Munkahelyi vita Lídia nagy átfogó kísérletének egyik humán fázisáról. Ez az a forradalmi kutatás, amivel be akarja írni a nevét a gyógyszerkutatás történetébe. Ebbe ölte az utóbbi évek összes energiáját. „Ez a fejlesztés lesz a belépő ahhoz, hogy majd felfedezzem a rák ellenszerét.” Ezt a mondatot mindenképpen beszúrja majd a forgatókönyv egy hangsúlyos helyére, nevet Márk, amikor később Lídia ambíciójáról és vágyairól mesél Mariannak. A kollégák a vita során nem ellenségesek, de nem is bátorítóak, módszertani kifogásokat emlegetnek, Lídia egyre idegesebb, öntudatlanul összegyűri a szöveget a kezében, reméli, nem akarják kutatásmódszertanból kioktatni, mert akkor ő viszszaadja a diplomáját és hastáncosnak áll. „Ugye most?” – hallatszik a hátsó sorból. Nem nagyon nevetnek. Zörögnek a székek, szedelőzködnek a kollégák, a rendező kelletlenül közbekiált: „A végét újravesszük. Több haragot!” – szól oda Lídiának, illetve Mariannak. Mariann Márkhoz lép, megböki a vállát – Hastáncosnő?
– Kevés vagy sok?
– A csaj egy igazi karrierista ribanc, nem? Jó értelemben mondom.
– Lehet ezt jó értelemben mondani? Inkább törekvő.
– Persze, így értem én is, érvényesülni akar, karriert csinálni, meg akarja mutatni.
– Kicsit azért bonyolultabb, de lényegében…
– … és fáj neki, hogy nem ismerik el. Hogy hiába töri magát. Naná!
Amikor megismétlik a felvételt, Ács Mariann nagyobb átéléssel, őszintébb indulattal játssza Lídiát. Ács Mariann tudta, mit jelent a kudarc. Ötször rostálták ki a Színművészetin. Stúdiósként azonban mégis színpadra került. Kisebb szerepek. A színház iskolája, tanítómesterek az idősebb kollégák. Vidéki élet, színészház, sok alkohol fűtötte éjszaka, olykor keserű ébredéssel. Az ambíció lobogott benne, a tehetség inkább pislákolt. Természetesen utálta a sikeresebbeket, de kétsége sem volt afelől, hogy majd elhomályosítja őket. Hogy majd róla szólnak a hírek. Olykor hívták epizódszerepre filmbe, tévéjátékokba is, ez a mostani minisorozat a pályája csúcsa volt, biztos volt benne, hogy ezzel vége az egymondatos szerepek korszakának. Életutak – nem volt egy fantáziadús cím, de legalább kétségkívül beszédes volt.Tényleg életutakról szólt a sorozat. Ugyanabban az évben született emberek sorsát követte nyomon, fikció, amelyik a dokumentum álruháját ölti magára. Nyolc ember különböző társadalmi rétegekből, némely életutak összefonódnak, másokéi – mintha két idegen vállai ütköznének véletlenül az utcán – csak keresztezik egymást egy pillanatra. Rétegcsatorna rétegműsora, nem éppen a nézőmágnes tipikus esete. Dorogi Lídia egy ügyvéddel és egy orvossal együtt az értelmiségi szekciót képviselte, kutató, aki arra tette fel az életét, hogy megújítja a gyógyszervegyészet tudományát. A stáb szívta is egy kicsit a fogát, hogy nem lesz-e unalmas egy ilyen figura, de Márk, a forgatókönyvíró megnyugtatott mindenkit: majd ő megoldja, hogy a nézők ne a nő foglalkozására, hanem a személyiségére figyeljenek. Lídia a szálloda halljában üldögél egy fotelbe süppedve, előtte narancslé az asztalon. Szemben vele kollégája és egy pohár konyak. Ahogy Vázsonyi Márk a storyline-ban, amit Mariann puskázás céljából begyűrt a táskájába, összefoglalta a lényeget: vidéki egyetemi városba érkeztek, hogy a klinikai kutatás fejlesztési modelljéről szóló eszmecserén vegyenek részt. Itt fonódik majd össze a története rövid időre a helyi polgármesterével – a nyolc ember egyikével –, aki a környék ura, amolyan kiskirály, Lídia éppen azt mondja a snitt nyitányakor bosszúsan, hogy már megint úgy néztek rá itt az egyetemi mandarinok, mintha takarítónő lenne. Soha nem fogják elismerni a munkáját.
– A takarítónő munkája is elismerésre méltó – veti közbe a kolléga.
– Nem úgy értettem, te is tudod – legyint Lídia. – Kétszer annyit dolgozom, mint a férfiak, eredményeim vannak, és a dicső kollégák csak fanyalognak, mert féltékenyek.
– Nem azért, mert nő vagy – válaszolja némi töprengés után a kolléga –, hanem azért mert a habitusod férfi. Lídia meglepetten néz rá.
– Úgy értem, az ambícióid, a munkabírásod, a határozottságod… pedig én tudom, mennyire nőből vagy.
– Az, hogy együtt töltöttünk egyszer egy éjszakát, még nem alap arra, hogy pimaszkodhass.
Ekkor sivít bele a felvételbe az operatőr hangja, hogy baloldalt kitakar egy pálma, vigyék onnan a fenébe. Mariann visszaordít, micsoda baromság ez, most jól kizökkentették a szerepből. Nem hallja, amint az operatőr azt dörmögi a mellette állóknak, „nem is voltál bezökkenve.” Nehéz eldönteni, hogy a válasz megfogalmazásában a kutató kollégát a bosszú vagy a meggyőződés vezeti: – Ez nem olyasmi, mint egy film, nem ízlés kérdése, hogy teszik vagy nem. A mi területünkön objektív kritériumok vannak. Mérni lehet az eredményeket.
– Azt akarod mondani, hogy fabatkát sem ér, amit csinálok?
– Nem ezt mondtam.
– De gondoltad.
– Nem, csak azt mondom, végiggondolhatnád, hogy jó-e ez az irány, amit olyan makacsul erőltetsz. Lídia felugrik a helyéről, a lift felé indul.
– Azt az egyéjszakás dolgot utólag írta bele – mondja Mariann. – Észrevettem.
– Minek tagadjam? – mosolyog Vázsonyi Márk.
– Ez valami célzás akar lenni?
– Ugyan, dehogy.
– Na jó. Nyolcra jöjjön értem, vacsorázni elvihet.
A rendező instruálja Mariannt, próbáljon meg kimért, rideg maradni, a most következő snitt a film elején lesz, itt ismerkedünk meg a szereplővel, az első benyomások sokat számítanak. Arcélet adunk a figurának. Dorogi Lídia ingerülten osztja az egyik kolléganőt, amiért nem kapta meg tőle időben a kért adatokat. Beteg volt a gyerek, egyszerűen nem tudott ezzel foglalkozni, szól a válasz. Ez munkahely, a magánéleti problémáival nem hátráltathatja mások munkáját, zordul Dorogi Lídia. Közvetlenül ezután egy olyan jelenetet készülnek felvenni, ami majd a történet vége felé kap jelentőséget. Mariann sziszeg, zsörtölődik, hogy ha úgy darabolják a forgatást, mint karajt a hentesnél, akkor ő nem tudja folyamatában átélni a sorsot, márpedig ebben a jelenetben sűrűsödik a dráma, hát hogy hangolódjon rá. Közben megérkezik a catering, evőeszközök csörrenése, széktologatás csikorgó zaja, felborul a rend, muszáj szünetet tartani, lazítani. A stáb a szendvicsek köré gyűlik, vadásszák a csemegéket, egy ideig csendes kérődzés folyik.
A főnök irodájában három férfi is jelen van a megbeszélésen, szinte végig félhomályban maradnak, sejtelmesen világítják meg őket, mintha nem is emberek volnának, hanem valami személytelen hatalom megtestesülései. A rendező, Márk és az operatőr később azon tanakodnak, hogy ezt a jelenetet akár a film elejére is tehetnék. Ennyi formabontást talán egy sorozat is elvisel. Az epizód megelőlegez a konfliktust. Keltsen feszültséget. Az intézet vezetője papírt tart a kezében, néha belenéz, úgy mondja, muszáj lesz visszanyesniük a Lídia kísérletére szánt költségvetést. Az eddigi eredmények nem indokolják a jelenlegi kiemelt finanszírozást. Lídia elfehéredve veti közbe, hogy ezzel gyakorlatilag kinyírják a kutatását. Nem, erről szó sincs, válaszolja minden érzelemtől mentes hangon a főnök, csak racionalizálják az intézet működését, és a továbbiakban igyekeznek összhangba hozni a költéseket a programoktól várható eredményekkel. Lídia sírásba hajló hangon mondja, hogy ezzel meggyilkolnak egy ígéretes projektet, olyat, amilyet a kollégák – a férfiakra mutat – még csak elgondolni sem képesek. Az intézetvezető hangja továbbra is színtelen, úgy mondja, a kolléganő mintha kezdené elveszíteni a realitásérzékét. „Menjenek mind a reális picsába!”, kiabálja Lídia, és kirohan a teremből. Ötször veszik fel a jelenetet, a rendező tajtékzik, elégedetlen Mariannal. Azt mondja Márknak szenvtelenül, bár ne szerződtették volna ezt a segédkóristát, csak hát ehhez a sorozathoz éppen egy olyan arcot keresett, amelyik még nincs elhasználva. A castingon nem volt ennyire próbabábu. A hősnő megalázva érzi magát, ezt tessék érzékeltetni, hörgi elfúló hangon. Mariann dühösen morog, hogy nincs meg a figura. Harcol vagy kifogásokat keres? Márk felé fordulva kérdezi indulattal: – Ha biztos az igazában, miért nem harcol? Miért nem borítja rájuk az asztalt, hogy hazudnak? Miért nem cáfolja meg őket? Ez így csak hiszti. Én fele ennyire sem vittem volna, ha elhagyom magam. Nem nyafogni kell, hanem csinálni. Tessék, én nekifeszültem és meg is van az eredménye. Márk nem reagál, úgy fest, mint aki kicsit eltévedt magában, aztán felocsúdik, ráteszi a kezét Mariann alkarjára, maga felé fordítja a színésznőt, és a szemébe nézve azt mondja neki:
– Ennek a nőnek a munkája az élete, mindent, érted, mindent annak rendelt alá.
Fogmosás vagy kenyérpirítás közben is kizárólag a kísérleteire gondol. Alkotni szeretne. A legkitűnőbb kutató akar lenni.
Később Márk arra emlékezett, hogy miközben igyekezett meggyőzőnek mutatkozni, állandóan a levél járt az eszében, amit reggel bontott fel. Az amerikai egyetem értesítette, hogy megkapta az állást a School of Cinematic Artsban. Forgatókönyvírást tanít majd, lám, a kelet-európaiság vonzereje. Bízott benne, hogy elnyeri a pozíciót, hiszen másfél évtizede azon az egyetemen diplomázott.
– Értem, ahogy mondtam a múltkor, egy becsvágyó nő. De esetleg mégsem olyan jó, mint hiszi. Becsapja magát. Nekem ez zöld. Minek áltatják magukat az emberek?
– Elég gyakran előfordul – mondja Márk.
– Ezért ilyen magának való? – kérdezi Mariann. – Szólótáncos. Márk hirtelen felvillanyozódik, hoppá, mondja, Mariann adott most egy ötletet, úgyhogy délután átírja a jelenetet, amikor Lídia az exvőlegényével találkozik. Legyen csak a szcéna súlyosabb, hevítse csak az ellentétek elektromossága. Persze szájkendó lesz a rendezővel, amiért már megint utólag farigcsálja a szkriptet, de sebaj. Napokkal később veszik fel ezt a jelenetet. Külsőben már rögzítették, hogy Dorogi Lídia egy férfi társaságában áll a járdán a forgalmas utcán. Az emberek kikerülve őket elsietnek mellettük, ahogy a folyó válik ketté a medrében emelkedő sziklákba ütközve. Hogy pontosan hogyan botlik egymásba a két ember, azt majd még kidolgozza, ígéri később Márk. Most a külső folytatásaként a stúdiójelenetet forgatják. Lídia és a férfi asztalt keresnek egy közeli kávézóban, leülnek, elég sokáig hallgatnak.
– Haragszol még? – kérdezi Lídia erőltetett mosoly kíséretében.
– Inkább gyűlöllek – mondja a férfi egykedvűen.
– Hú, ez erős. Régen szerettél.
– Most is szeretlek.
Lídia-Mariann felugrik, csattanással dől mögé a széke. – Kiver a víz ettől a szeretlek-gyűlöllek dumától. Mi ez, valami brazil szappanopera? Márk, ezt te nem írhattad!
– Nem is – kontrázik a rendező – de te ezzel ne törődj! Inkább próbáld meg rendesen hozni a kurva szerepét, mert a ruhafogas ott az ablaknál hitelesebben alakítaná Lídiát, mint te. Később a rendező a bosszús Márknak mentegetőzik: nem volt jó ötlet beleírni azokat a sorokat. Bocs, mondja idétlenül röhögve. De attól még, teszi hozzá, ebben az Ácsban tényleg annyi tehetség van, mint abban a fogasban. Márk ránéz: „Szerinted benned több van, rendezőként?” Lídia felállítja a széket, kelletlenül visszaül, mosolyfélét erőltet magára.
– És miért gyűlölsz?
– Talán csak azért, mert elcseszted az életem.
– Ugyan, ezek nagy szavak!
– Hát, amennyiben úgy gondolod, hogy a dolgok normális rendje az, hogy a tudtom nélkül elvetetted a gyerekünket, aztán leléptél egy prérin épült német kutatólaboratóriumba, ahol nekem esélyem se lett volna fogorvosi praxist kiépíteni, nos igen, akkor ezek csak nagy szavak. Ja, és nem is nagyon hívtál magaddal.
– Ami ott folyik, a szakma csúcsa. Nem hagyhattam ki a lehetőséget.
– Inkább engem hagytál ki az életedből.
– Sehol máshol nem tanulhattam volna annyit.
– Bizonyára. Egyébként máig a fülembe cseng, ahogy odavetetted: te nem pazarolhatod el az idődet azzal, hogy családalapítással szórakozol. Igen ezt a szót használtad, elpazarolni.
– Ilyet biztos nem mondtam. Olyan nehéz megérteni, ha valakinek fontos a munkája?
– Összefutottam egy volt kollégáddal, hallom, most elég komoly veszélyben van a kutatásod. Hány éve is foglalkozol ezzel a témával? Tíz? Elgondolkodtál már azon, hogy miért szerzel egyre nehezebben pályázati pénzt a munkádhoz? Lídiát azonnal megrántja a harag, emelt hangon sorolja, hogy hozzá nem értés, lustaság meg féltékenység. – Irigyek a sikereimre a csodálatos főnökeim, és…
– Látom, önáltatásban még mindig verhetetlen vagy. Egyszer tényleg számba vehetnéd, hogy mi mindent áldoztál fel egy … miért is? Biztos megérte. A férfi váratlanul, futólag megsimítja Lídia kezét, aztán feláll, kimegy a helyiségből. Lídia meredten néz maga elé. Mariann szokatlanul szótlanul ül a helyén, máskor azonnal átvedlik civillé, most mintha benne ragadt volna a szerepben, nyomott hangulata szinte rátelepszik a környezetre. – Nagy volt a pofám – mondja –, azért belebújni a bőrébe, átélni nagyon más, mint dumálni róla. Nem volt abortuszom, soha.
Lídia a laborban a kísérleti naplót olvassa, láthatóan rosszkedvvel. A szája szélét rágja, amikor belép volt kolléganője. Márk elmagyarázta Mariannak, hogy ezzel a nővel, ha barátok nem is voltak, de jó, talán bensőséges volt a kapcsolatuk. Már régóta nem dolgozik itt, de néha eljön egy kis „libázásra”, ahogy mondja.
– Az új pasimnak van egy olyan haverja, hogy… ! Tiszta Brad Pitt. Lefoglaltam neked – zengi a kolléganő az ajtóból.
– Ez nálad most a köszönés? – nevet kesernyésen Lídia.
– Holnapra megszervezem a négyes randevút.
– Jaj, hagyjál már, pont ahhoz van kedvem.
– Már megint mitől nyomtad bele a fejed az ecetesüvegbe?
– A kísérletek eredménye… Pontosabban eredménytelensége. Totális kudarc. És
nem először.
– Hagyd már a munkát, engedj már fel egy kicsit!
– Hogy hagyhatnám! A korábbi sikertelenséget azzal magyaráztam, hogy a laboraszszisztens biztos rosszul készítette elő a kísérletet. De most már egyáltalán nem tudom.
– Hát ez szívás. Biztos vagy abban, hogy jó ez az irány, amerre trappolsz?
– Én már abban nem vagyok biztos, hogy az életem jó irányba megy-e.
– Na gyere, kell most neked valami erős – a kolléganő megragadja Lídia kezét és kivonszolja a laborból. A rendező másnap félrevonja Márkot, és azt mondja, Mariann tényleg nem volt rossz ebben a jelenetben. „Talán neki kellene megemlítened”, néz rá Márk. „Nem, nem kellene, mert még azt hinné, hogy színésznő lehet valaha is.” Tempósan erednek egymás nyomába a mennyezet felé igyekvő füstkarikák, Márk profi ebben a mutatványban, szeretkezés után különösen. Mariann félkönyékre támaszkodva fordul felé, nem is tudta, mondja, hogy Márk dohányzik.
– Nem is, csak ilyen különleges alkalmakkor – válaszolja a férfi, és átöleli Mariann
vállát.
– És minden forgatás során adódik különleges alkalom, ugye?
– Ahhoz jóképűnek kellene lennem, vagy sikeresebbnek – így Márk. – De nem azt akarod mondani, hogy te a forgatások idején erényövet viselsz?
– Eszem ágában sincs, csak eddig nem nagyon hívtak forgatni – válaszolja Mariann.
– De most ennek a parádés szerepnek köszönhetően, amit írtál, egymásba érnek majd az ajánlatok, és a forgatásokon minden férfit magamra cibálok. Mariann tréfásan Márkhoz vágja a kispárnát. Felkel az ágyból, az asztalhoz megy, Márk nézi az ablakon beáramló délelőtti napfényben Mariann meztelen testét, a vonzás ezer tűszúrását érzi a bőrén. A vágy akupunktúrája. Azon kapja magát: egy idő után a legkevésbé sem érdekli, hogy Mariann talán felszínes, olykor talán leegyszerűsíti a világot, neki ez a nő lüktetés, érzéki szenvedély, élet. Mint Miller és Monroe. Na jó, ez túlzás, ő távolról sem Miller, legalább maradjon valaki, aki nem csapja be magát. Mariann azt mondja, azért lehetett volna még parádésabb ez a szerep. Ő tényleg nem érti ezt az önmarcangolást, ezt a felesleges rágódást. Ha az ember megtett valamit, akkor megtette. Kész. Továbblép, és nem gyötri magát feleslegesen. Ő például erős és nem áltatja magát. Ezért is fejlődik. Márk megtámasztja a hátát az ágy támláján, a fürdőszobába emigrált Mariann után röpíti a választ. Lídiának volt egy nagy célja. Csak hát ő amolyan kifordított női Petőfiként a szerelmét meg az életét is feláldozta ezért a célért. Most meg azzal szembesül, lehet, az egész talán hiába volt. Ezt ő, mármint Márk nem írhatja bele nyíltan a szerepbe, mert szájbarágós lenne. Ilyenkor szokták a főhőst teátrális jelenetben szembesíteni önmagával a tükör előtt. Na, itt azért ilyen nem lesz. Jobb is, mondja Mariann a fürdőszoba ajtajában állva. Márk úgy érezte, a szépségnek ez a bódító szemérmetlensége szinte lebénítja őt. Egyébként ez az egész badarság, közli Mariann. Benne például fel sem merülne, hogy becsapja magát. Az öncsalás megakadályozná abban, hogy egyre jobb színésznővé váljon. Tudja, hogy nagyon tehetséges, de esze ágában sincs azzal áltatni magát, hogy már egy kész Julia Roberts. Majd csak lesz, mondja nevetve, de Márk tudja, hogy komolyan gondolja. Napokig a többi szereplő történetét bontják ki. Mariann és Márk néha belekukkantanak a muszterba. Egyik alkalommal azt a jelenetet nézik vissza, amelynek során a nyolc hős egyike, a háromgyerekes családanya megtudja, hogy a középső gyereke súlyos beteg. Mariann Márk füléhez hajol, könnyedén letehenezi az anyát játszó kolléganőt, „túlsúlyos, és nem beszél, hanem bőgeti a hangját”, aztán megjegyzi, ez a motívum olyan giccses.
Márk mosolyog, „ha igazi profik játszanák, akkor nem giccses volna, hanem érzelemgazdag”. Márk szinte szuggerálja Mariannt, látszik, fontosnak tartja a következő felvételt, azt magyarázza a színésznőnek, hogy a tudósok életében egy nívós konferencia amolyan tudományos casting, na jó, nem teljesen, de azért ki lehet tűnni, ha jól szerepelsz. Lídia hónapokkal ezelőtt jelentkezett a konferenciára, amit abban a városban tartanak, ahol a nő apja is él. Előadást kell tartania a kutatásairól, amihez most már nem nagyon van kedve, rossz passzban van, ugye világos a helyzet, kérdi Márk. Mariann kicsit bizonytalanul bólint. A filmben majd sokáig csak látni lehet, ahogy Lídia otthon próbálja az előadását, de a hangját nem hallani. Csak az utolsó mondatokat. „Ezért szeretném a preklinikai vizsgálatok és a humán klinikai vizsgálati fázisok koegzisztenciájának új strukturális megközelítését prezentálni”… Lídia elhallgat, leengedi a papírt, amiről olvasott, fel-alá járkál a szobában, megáll, ismét belenéz a jegyzeteibe, folytatja, „a farmakokinetikai, -dinamikai adatok alkalmazásának új módszertani”… megint csend lesz… „moduláció”… Lídia abbahagyja a járkálást, kis ideig egy helyben áll, maga elé mered. Aztán leül az íróasztalhoz, egy tollat tologat ide-oda, percekig csend tölti be a szobát, majd a mobiljáért nyúl.
– Szervusz, apa!
– …
– Nem, nincs baj.
– …
– Nem, tényleg semmi. Csak azt akartam mondani, hogy mégsem megyek hozzátok a hétvégén. Igen, tudom, de nem alszom nálatok.
– …
– Lemondom a konferenciát. Nincs miről beszélnem.
– …
– Nem. Úgy látszik, mégsem én fogom felfedezni a rák ellenszerét. Mariann és Márk moziból jönnek ki. Márk sokáig nem szól, látszik rajta, hogy a film hatása alatt áll.
– Egyszer tudnék olyan forgatókönyvet írni, mint Baumbach!
– Azért ez nem akkora szám – fanyalog Mariann –, nagyrészt ez is nyavalygás, hogy jaj, milyen nehéz megőrizni a házasságot.
Viszont a Scarlett Johansson baromi jó benne. Majdnem olyan jó, mint én. Rövid séta után leülnek egy padra.
– Na, és a miénk hogyan végződik, tudod már? Csodálom, hogy ez a majom – Mariann a rendezőre céloz – engedte, hogy nyitva
maradjon.
– Meggyőztem. Amikor a Casablancát vették, Howard Koch állandóan átírta a forgatókönyvet, és még az utolsó forgatási napon se
tudták, mi lesz a film vége, ki száll fel a repülőre.
– Szerinted hogyan legyen? – kérdezi Márk. – Keresse meg a volt pasiját?
– Legyen úgy, hogy eljössz velem Amerikába. Tanári állást kínáltak ott, ahol tanultam.
– És mit csinálnék ott? – vágja rá, Mariann. – Én itthon vagyok színésznő.
– Legyen úgy, hogy Lídia folytatja a munkáját?
– Én nem csapom be magam, ott nem lennék Scarlett, itt viszont
egyre sikeresebb vagyok. A jövő héten reklámot forgatok.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/10-es lapszámában.
Mátyás Győző (Budapest)
Író, egyetemi oktató, filmesztéta