Tőzsér Árpád verse

Tőzsér Árpád verse

Sven Beyersdorff felvétele

 

Az öregségről

In memoriam Füst Milán

 

Kész talány, barátaim, hogy mi (poétafajunk izgága nehánya)
hogyan élhettük túl a „gyilkos huszadik századot” s értük meg
az öregkor ősi nyomorát, e fosztóképzős etapot is (lásd: fogatlan,
tökéletlen, mosolytalan, daltalan, s még vagy száz -etlen, -atlan
és -talan, -telen). Immár egymással is csak a telefon hallótülkével
értekezve, napjában próbáljuk kibogozni e Nagy Sándor kardjára
méltó egzisztenciális bogot, mondanom sem kell: sikertelenül.

 

Viszont, más oldalról közelítve itt-létünket: mi bizonyítja
nemzedéki civilizációnk egykori valós létét, hogyha néhai
lakozásunkat egyetlen műemlékszámba menő rom sem jelzi?
S ha nem léteztünk, ki és mi célból találta ki nemzedékünket,
mint ahogy anno Szilveszter pápa és a Bíborban született író
császár a kora középkor három századát kieszelte? Azaz és ergo:
mit kezdjünk magunkkal, ha az evolúció öregségnek nevezett
bizonytalansági tényezőjével az okosak sem tudnak mit kezdeni?

 

Az idős ember azért idős, mert megtapasztalta az időt, mondják
némelyek. Az idős emberek már tudják, hogy a folyó folyását
lassítja, ha közben vize hidakat tükröz, mondják mások. Mi már
éljük, amit a régi istenek intésként róttak a menhirek homlokára:
az ember léte vitássá teszi a világ létét – mondjuk mi, halkan.

 

Mert hová tegyük az isteni Teremtésben az ember teremtményeit,
a Tádzs Mahalt, a Parthenont, az Isteni Színjátékot, a brazíliai
Krisztus-szobrot? S hová a legújabbakat, a pusztító Technika-istent,
amely a társadalmi rendszerekkel még érdekházasságra sem igen
képes, s hová az urán börtönéből nyomkövető nélkül kiengedett
nem „isteni”, de „sátáni részecskéket”? Kiválásával s képzeletével
az ember valóban hiba lenne a Teremtés gépezetében? Vagy az emberi
teremtmények nézőpontjából nézve éppen az isteni Teremtés hibás?

 

Nem tudhatjuk, csak azt tudjuk (de azt tapasztalatból), hogy a kiválás
és szembefordulás „hibáját” a nemzedékek (nem látván ki a nekik
adatott idő-transzmisszióból) újból és újból elkövetik. A „hiba”
paraméterei csak a nemzedékek hosszú Möbius-szalagára róva
szemlélhetők, s a rálátás így egyedül a vének kiváltsága.

 

Mi viszont így, életünk vége felé mit kezdjünk kiváltságunkkal?
Mire mindezt elgondoljuk, akkorra éppen kioltja szellemünket,
ó, nem holmi, tettétől megilletődött, síró antik istenség, hanem az
Alzheimer nevű kőarcú poszthumán hóhér. A létezést nem tudjuk
tovább gondolni, ülünk tolókocsinkban, fejünk körül tompa derengés

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/12-es lapszámában.

 

 

Tőzsér Árpád (1935, Gömörpéterfala)

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és egyetemi oktató, érdemes művész.