Borcsa Imola prózája / Születésnap

Borcsa Imola prózája / Születésnap

Julija Svetlova felvétele

Adél karcoló hangjára ébredt. Enyhe viszolygással figyelte néha ezt a csontos, sápadt arcot, a szemei alatt duzzadó táskákat, és főként az izzást a tekintetében, ami könnyen ébredő türelmetlensége első jele volt. Emma most csak résnyire nyitotta ki szemét, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a felszólítás nem neki szólt, Adél a szemközti ágy fölé hajolva folytatta.
– Keljen fel, Teri néni, megyünk a vécére!
A túlsó ágyon a paplan alól csak egy mazsolányira töpörödött arc látszott ki. Kinyitotta szemét, felpillantott, aztán ismét lecsukta.
– Kell induljunk, mindjárt érkeznek az újságtól – rántotta le róla a paplant Adél.
– Új zsákok? – igazgatta a mazsola nyöszörögve a hálóingét.
– Újságírók Teri néni, újságírók.
Az acélkék tekintet még mindig álmosan, kevés érdeklődéssel követte az ápolónőt, aki az ágy elé készítette a papucsot.
– Hát azt mire fel?
– Jönnek a születésnapra.
– Mire?
– Születésnapra – kiabálta Adél erősen artikulálva, közben gyors mozdulatokkal húzott gyapjúzoknit a vékony lábakra.
– Ma száz éve tetszett születni.
– Volna annyi? – mosolyodott el Teri néni huncutul.
Egy kis segítséggel feltápászkodott. A háta nem volt görbe, inkább vízszintes. Egyik kezével Adélt karolta meg, a másikkal a botjára támaszkodott. Olyan elképzelhetetlenül lassan csoszogott, hogy Emma úgy érezte, az ő mozgása ehhez képest szinte fürgeségnek hatna, persze ha nem jött volna közbe a lábtörés. Már nem is tudta pontosan, hány hónapja nem kelt fel.
– Nem is éppen ma születtem, csak édesapám nem ért el aznap az anyakönvvezetőhöz – magyarázta Teri néni, miközben becsukódott mögöttük az ajtó. Behozták a reggelit, pólis volt. Emma felfedezte már a hét napjai és az – egyébként mindig sivár – menü között fennálló szabályszerűséget, mégis minden kedden azzal áltatta magát, hogy talán aznap lesz a kivétel. Nem szerette a pólist, undorodott ezektől az irdatlanul elhízott virsliktől. Mikor ezt a bekerülése utáni első hetekben közölte Adéllal, látta a szemében a nem is olyan enyhe megvetést, ahogy végigfut az agyán a mondat, miszerint ne nyissunk vitát arról, hogy ki van irdatlanul elhízva, és meg is bánta, hogy elmondta az aggályait, ahelyett, hogy szó nélkül hagyja ott az ételt. Idővel arra is rájött, hogy otthagyni pazarlás, inkább elrejtette, hogy Fritznek, az öregotthon idős, sárga kandúrjának adja, mikor sikerül belógnia a szobájába.

 

Az utóbbi időben ezek az alkalmak megcsappantak, miután egyszer a kemény fagyok beálltát követően lámpaoltáskor a paplan alá bújtatta. Ez lenyűgöző teljesítmény volt, hiszen az egyszemélyes paplan őt is alig érte át, nemhogy valamit még alája rejtsen. Büszke is volt magára, reggelre viszont a macska bepisilt. Az ügyeletes ápolónő cifra szitkok és azon ígéret sűrű ismételgetése közepette takarított fel, hogy legközelebb a macskával együtt Emma is repülni fog. Azóta árgus figyelem követi mindkettejük ténykedését, és jóval ritkábban engedik be a macskát az épületbe. Reggeli után Teri néni Adél karján tért vissza a szobába.
– Tegyük be a fogait – ültette le az ápolónő.
– Minek?
– Hogy legyen szép, mire érkeznek a vendégek.
– Hogy?
Adél csak legyintett, az éjjeliszekrény fiókjában matatott, majd előhúzott egy margarinos dobozt, aminek a teteje poros lehetett, mert előbb megtörölte az ágyterítő sarkával, aztán vette ki belőle a műfogsort.
– Tátsa ki a száját! Á – mutatott példát Teri néninek, majd egy kis igazgatás után elégedetten pofozgatta őt, hogy, na, így már más.
– Maradjon így, mindjárt jövünk – indult kifelé.
A sorvadt állkapocshoz túl nagy volt a régi műfogsor, Teri néni álla és felső ajka természetellenesen ugrott előre, leginkább egy megszeppent orángutánra emlékeztetett. Pár pillanatig az ajtót leste, majd néhány öklendező mozdulatot követően tanácstalanul nézett körül. Az éjjeliszekrény távol volt, így végül a párnája alá rejtette a félig nyitott műfogsort. Emma nem tudta, mennyi idő telhetett el, de semmiképp nem sok, mert Teri néni még éberen figyelt, pedig általában ülve is hamar lekoppant a szeme, mikor a folyosóról felhangzott a Boldog szülinapot. Nyílt az ajtó, toporgó lábak jelentek meg a küszöbnél, fejek nem látszottak, mert eltakarta őket a tortán gyújtott csillagszóró. Ahogy fénye alacsonyabb lett, Emma meglátta a szörnyülködő pillantásokat.

 

Hozzászokott már a méretei által keltett reakciókhoz, mégis bántotta az elképedés, az undor, vagy a legtapintatosabbak esetében a szigorúan az arcára szegezett tekintet, és az erőlködés kínja, hogy nehogy lennebb pillantsanak. Az éneklést befejezve beözönlött a vendégsereg a szűk szobába, ruháikon a hideg és friss hó illatát hozták. Az ünnepelt irányába próbáltak helyezkedni félkörben, így Emma csak hátakat és fenekeket látott, vállakon olvadó hópelyheket, és egy-egy rándulást, ahogy egyesek nem bírják ki, feléje néznek, aztán máris elkapják a tekintetüket. A téblábolók harsányan kívántak további hosszú életet az ünnepeltnek.
– Még az újságtól is jöttek, hogy beszélgessenek magával – tette le Adél a tortát az éjjeliszekrényre. Tejszínhabos volt, Emma azt már korábban is látta, a tetején pedig élénkszínű bogyók, de nem tudta kisilabizálni, hogy mik, mert mire megfelelő helyzetbe került volna, egy nagykabátos alak, aki kalapot tartott a hasa előtt összefogott kezében, éppen kitakarta. Hiába fészkelődött, sehogy sem nyílt jobb rálátása a tortára. Egy alacsony, rézvörös hajú lépett ki a csoportból, és leguggolt a vénasszony elé.
– Teri néni, mi a hosszú élet titka?
Rövid csend következett.
– A rádiónak készítek interjút, ugye nem zavarja?
– Tessék szépen válaszolni! – biztatta Adél.
– Szóval mi a hosszú élet titka? – ismételte el a rádiós.
– Nem értem – motyogta Teri néni.
– Hogyan lesz az ember száz éves? – kérdezte a nő hangosabban, artikulálva.
– Lassan.
– És keveset beszélve – hajolt oda kuncogva egy köpcös pasas, tarkóján kráterszerű kopasz folttal a nagykabátoshoz. Az végre megmozdult, a kalapot leengedte, és feltűnt a torta. Most már ki lehetett venni, málnaszemek piroslottak hívogatón a tetején. Persze tél van, gondolta Emma, az is lehet, hogy ízetlen, fagyasztott málnák. De mi van, ha nem? A nagyüzletben kis műanyag dobozban ilyenkor is árulnak frisset, egyszer vitt neki az unokája. Öszszefutott a nyál a szájában.
– Milyen tapasztalatát osztaná meg a mai fiatalokkal?
– Hogy?
– Mit üzenne a fiataloknak?
Teri néni nem szólt.
– Nem baj, majd kitaláljuk – sziszegte maga elé a rádiós, majd kis szünetet tartott újabb elmés kérdésen gondolkozva.
– Nagyon más volt a világ most és régen? – szólalt meg végül.
– Más volt, más – ismételte Teri néni készségesen.
– Miben más?
– Arra nemigen emlékszem.
– És a háborúra emlékszik-e?
– Nem nagyon éreztük, hogy háború van – mondta némi gondolkodás után Teri néni. – Tudtuk, de nem éreztük. Csak édesanyám jött határbeszélgetésre. Torockó, ugye, román maradt, Kolozsváron viszont magyar világ volt. S akkor csak így lehetett. Vagy átszökni, ha muszáj volt. De végig jártunk órákra. Adél közben a tortát kezdte szeletelni, figyelmesen méricskélve. Emma próbálta kilesni, vajon van-e gyümölcs a töltelékben is, vagy csupán a vélhetően mészízű tejszínhab, de fehérnek tűntek a szeletek, csupán a tetejükön piroslott málna. Az sem mindenik szeleten, csak a szerencséseknek fog jutni, gondolta rémülten.
– Vagyis negyvennégyig, a bombázásig, akkor halt meg Kustos Gyuszinak a leánya. Velük egy vagonban voltunk, mikor menekítettek a németekhez. Bécsnél bombáztak. A mozdonyunkat is eltalálták, de nem akkor, hanem Halleből Ulm felé. Ekkor Adél is abbahagyta a szeletelést, érdeklődve fordult Teri néni felé. Emma azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy málnás szeletet kapjon. Elég a szerencsére bízni, vagy tenni is kellene valamit az ügy érdekében?

 

– Nem is tudom, hogy maradtunk meg. Az uram meg én. Már házasok voltunk, Pesten esküdtünk. Közeledett a front, mondták, hogy aki magyarul akar tanulni, ott folytathatja az orvosit. Gyorsan kellett dönteni, napok alatt, édesanyámékkal sem tudtam találkozni. Egy erdőnél lőtték a szerelvényt, a fák közé menekültünk. Lipcsében meg egy bank pincéjébe, lehetett vagy kilenc emelet mélyen. Azóta is álmodok lépcsővel, sosem érek az aljára.
– S mi történt utána? – lelkesedett fel a rádiós.
– Mi után?
– Hát, minden után – nyögte kis szünet után.
– Egyszer vége lett.
– Minek?
– Hogy?
– Minek lett vége? – kiabálta újból a vörös.
– Nem értem – nyöszörgött segélykérőn az ünnepelt.
– Jól van, Teri néni, egyen inkább egy szelet tortát – nyújtott oda Adél egy tányért, aztán egy másikkal elindult Emma felé.
A tányéron egy hófehér tortaszelet közeledett. Emma átvette, és a legkedvesebb mosolya kíséretében köszönte meg. Közben cikáztak a fejében a gondolatok, az esélyeit latolgatta. Ha ízetlen, ami nem kizárható eshetőség, akkor minden fölösleges. De ha nem, mekkora lehetőséget hagy ki? Mit fognak gondolni róla ezek az emberek? Hiszen az nem számít! És lesz megtorlás? Vajon megér egy próbálkozást?
A csörömpölésre mindenki feléje fordult.
– Elnézést, néha olyan kétbalkezes vagyok! – kapta kezét a szája elé szégyenlősen.
A kráterfejű lehajolt, felszedegette a tányérdarabokat a földről, és egy papírzsebkendővel feltörölte a tejszínhabot. Adél nyájasan csitítgatta, nehogy rosszul érezze magát, mindenkivel megesik néha, és máris érkezett az utánpótlással. Lédús, hatalmas málnaszem piroslott rajta.
A vendégek toporogni, forgolódni kezdtek, aztán lassan elszivárogtak a szobából, a lakók magukra maradtak. Emmának már csak azt kellett eldöntenie, hogy egybe falja be a szem málnát, hogy igazán intenzíven érezze az aromás, enyhén savanykás ízt, vagy kisebb falatokra aprózza, hogy bár tompítva, de nyújtva legyen része az élvezetben.
– Minek, minek? Hát mindennek – motyogta maga elé Teri néni, miközben bekapott egy kiskanál tejszínhabot.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/3-as lapszámában.

 

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

Prózaíró.