Szászi Zoltán prózája

Jens Mattke felvétele

Télkisasszony

Soha nem tartott még ilyen sokáig. Lemenni harminchat lépcsőn, átverekedni a beléptetőn, egyensúlyozni a mozgólépcsőn. Emberszagú huzat. Magány egy másfél milliós városban. Szorongatóbb, mint egy kicsi faluban. Dermesztő. Lelassít. Megfojt mindent. Egyedül lenni. Éjjel-nappal. Álmatlanul.

Így éltem. Róla álmodtam. Télkisasszony. Magányosan, nagyvárosban, hidegben. Fázva. Állva ebédeltem, futva reggeliztem. Olcsó sört ittam vacsorára. Egyedül. De minden este meghívtam őt magamhoz. Olyankor azt képzeltem, ír sört töltök neki, és ahogy belenyel, az orrpiercingje árnyékot vet a pohárra. Soha nem jött el. Az üresség néz rám mindenhonnan. Nem félek. Néha még szerettem is azt, ami körülöttem van. Neki is volt lakása, így képzeltem, és az anyukája rendezte be  meleggé, kényelmessé. Elidegenített az állandóan munka. Az éjjel-nappal felkattintott laptop IT-mágusok által kiagyalt hideg kékje. Ha elképzeltem az arcát, ez a halott, érzelemirtó szín villogott bele a szomorkás szemébe. Acélkék szivárványhártya, koromfekete bogár. Minden nap és minden éjjel ebben pihentem. Ezt volt a menedékem. Ha tudni akartam magamról, fájt. Ha fájt, akkor már tudtam, a tél miatt van minden. Tetoválásokat írnék a testére, rejtjeleket, titkosírással megfogalmazott üzenetet. Rajzolom magamban őt. Papírja vagyok, grafitja, szépia rudacskája, szene, tusa, akvarellfestéke. Mindjárt le kell szállni. Mindjárt felszínre kell menni. Rövid az út. Emberszagú huzat. Felverekedni magam megszámolhatatlan sok lépcsőn. Meddig fog tartani? Meglátom ma? Ma is?

A magány téli erdő. Látom, ahogy didereg benne. Fiatal még. Egyedül indul mindenhová. Átlátok a ruháján. Nem a test, a megismerés vágya bontja le a határokat. Minták, vonalak, üzenetek. Egészen úgy látszik, hogy erdőt rajzolt a melle alá a tetováló. Fenyőt, tölgyet, égerfát. Leveleket, terméseket, tobozokat. Botanikai pontossággal. Állatok lábnyomát. Farkas, vaddisznó, hiúz. Széttépett zsákmányok gőzölögnek. Csontvázai egy meleg világnak, a vázak közt hollók kotorásznak. Semmi mást nem kívánni, csak a domborulatok felfedezését. Megismerni a folyóvölgy partvonalát. Vagy a has ékszerét, a féldrágaköves ezüsttel átdöfött köldökdíszt. Szétszerel a félelmetes üresség, a teltség, a mámor az oltalmába hajtana. Hideg van. Huzat. Én felfelé megyek a lépcsőn, ő lefelé.

Miért íratta a karjára, hogy áldozott a bujaság oltárán? Minden éjjel felteszed magadnak a kérdést, lesz-e ebben az életben olyan, aki megtalálja, felfedezi, megfejti ezeket a titkokat? Álmatlanság kora. Mindketten így éltek. Nappal fontos munkát végezni, fontos helyen, fontosnak látszó emberek határozzák meg a fontosnak látszó tennivalókat. A tennivalók a múlandóságról szólnak. A dolgok, melyeket sokan tennivalónak hisznek, percnyi ideig fontosak, végrehajtásuk semmilyen kihatással nincs a világ sorsának további alakulására. A világ további sorsa abban az álmatlanságtól állandóan enyhén migrénes koponyában létezik, ott dől el Isten fejében. Aki remélhetőleg tudja, hogy képes jófelé változtatni. A felismerés, hogy nem lesz találkozás. Van, aki lefelé megy, én felfelé megyek.

Szóval te bízol abban, hogy ma történni fog valami. Disztingvált ruhát vettél fel, látom, szigorú a protokoll! Ez az előírásszerűen hosszú, combközéptől kicsivel hosszabb szoknya csinos! Kockás, szinte skót mintás, de ez is jól mutat rajtad. Minden jól mutat! Rajtad igen! Vastag harisnyát húztál, az alá a legfinomabb alsóneműt? Randid lesz? Csipke és illat az egész ruhadarab. Súlytalan és vonzó, neked elmondhatom, hogy végeredményben és tulajdonképpen teljesen felesleges. Semmiség. A kulcsszerep mindig semmiségnek látszik. A felfedezők kábítására, elszédítésére, megbolondítására szolgáló kelme, ó, persze, tudod te ezt! Az élet folytatása. Nem kellett sokat tenned azért, hogy vonzó és szép légy! Elég tisztának és illatosnak lenned. Tudod te, hogy szép vagy. Mégsem fogadtad el? Ne bolondozz! Csak játszottál volna a gondolattal, hogy majd egyszer önazonos lehetsz? Megborzongtál. Valami érzékenyre tapintottam ezzel? Neked valóban randid lesz! A szemed a félig átvirrasztott éjszakától elég árnyékos, egy kevés kék mehet oda, ha már úgyis hideg van, tán jól mutat. A jég ideje van. Szép vagy. Télkisasszony kedvenc napjai ezek. Most kitalálom a meséjét, és máris indulok, csak a kulcsom keresem, mániákusan megnézem a gázbojler őrlángját, mert félek a fulladásos haláltól, a lakás felrobbantásától, attól, hogy nem lesz hová hazajönnöm. Mindig legalább háromszor visszamegyek megnézni, kihúztam-e a vasalót, kikapcsoltam-e a kávéfőzőt. Elindulok. Végre. Talán ő is most indul? Mínuszok kint, mínuszok bent. A szívem meleg helyett hideget pumpál. Pedig élek. Zubog a vérem. Forrónak kéne lennie. Fagynak érzem a dobbanásokat. Lassulok. Miért csinálom ezt? Télkisasszony, megfogod a kezem? Mit érezel? Hülye vagyok, hiszen azt se tudod, hogy létezem.  Az arcom, a te arcod, mindenki arca, álarc, maszk, eltakart világ. Az út a jég, a hó a szárnyam, érkezésem nem tudni, mikorra várható. Ha majd sötét lesz. Lényegtelen feladatok napjainak végére érek talán. Azt képzelem, te is elmenőben vagy otthonról. Már talán be is értél a munkahelyedre. A világ legszomorúbb épületei az amerikai stílusú irodaházak. Roppan a jég, csikordul a hó. Futunk kézen fogva, elesünk a nagy rohanásban. Kialszanak a gyér utcai fények. Mintha ellopnák a lámpákból a fény erejét. Ott heverünk sokáig. Míg tart a fagy. Reggel lesz egyszer. Újra reggel. Kiolvadunk-e valaha is?

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.