Kozma Szabolcs: Magamat is Megrémítem
mindig kerestem valamit amitől
érezhetem hogy élő vagyok
gyerekként elég volt
halott állatokat boncolni
ma már
a szeretőim fojtogatom
arcukra fagy a képük
mikor azt mondom kedvesek nekem
kár hogy mindegyik úgy oldódik fel a savban
mint jóságom anyám méhében
10 éves lehettem amikor
elveszett a méhlepényem
anyámnak nem mondtam el
rövid sírás közepette
a vér letörölgetése után
megláttam egy lyukat
a hasam közepén
emberek folynak le a kádamban
alvadt vért piszkálok a körmöm alól
koponyákat lakkozok és virágokat ültetek beléjük
és fotózni is szeretek
leginkább belsőszerveket
öreganyámnál lakom
megannyi halott ember fordult meg nála
míg jómaga is eggyé vált
véres végtagok látványa okozta
szívrohamát
de ehhez nincs semmi közöm
nem én
egyszer az anyósülésen utazott
egy testétől megfosztott fej
beszélt
azt mondta ezt anyámnak tudnia kell
hogy egyetlen nőhöz sem nyúlhatok
rá emlékeztet mind
és egyik sem szeretne
a köldököm miatt
mikor Madisonban, Wisconsinban
meglátogattam karácsonykor
ajtót nyitott és asztalhoz ültetett
elmeséltem neki hogy savat is
önthetek mások fejére
mohón felszippanthatom
ágyukban fekve utolsó leheletüket
és mennyire hiányzik a köldökzsinórom
végéről a placentám
nem tanított meg arra
hogy kell valakit szeretni amíg él
miatta nem hallgathatom éjszaka
az ágyban fekve senki szuszogását
miatta dugom be a fülem
amíg van aki lélegzik
csendben ültünk pár másodpercet
beleszagolt a levegőbe
meglátta véres ujjaimat
és végre megkérdezte
ki vagyok