Tőzsér Árpád: Az irodalom láthatatlan szíve (Naplójegyzetek 2019-ből)

Pozsony, 2019. február 9.    Tegnap megünnepeltük a Magyar Intézetben az Irodalmi Szemle születésének 60. évfordulóját. 1958-ban, az indulás évében mi, akkori fiatalok a Nyugat 1908-as indulására gondoltunk úgy vissza (lélekben, titokban, a fél évszázados évforduló nyilvános megünneplésére gondolni sem lehetett), mint a mostani fiatalok a mi egykori indulásunkra: ’58-ban az ötven évvel azelőtti dolgok is valami nagyon távoli s valószerűtlen dolgoknak tűntek számunkra. Most meg a hatvan évvel ezelőttre is úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az ünnepi összejövetelen éppen az indulásunkról próbáltam ezt-azt elmondani, s végül a folyóirat nevénél kötöttem ki. Emlékszem, néhányunknak már akkor sem tetszett az ISz semmitmondó neve, de Dobosék (Dobos László volt az ISz alapító-főszerkesztője) azzal szereltek le bennünket, hogy menet közben majd lehet valami modernebb nevet adni a gyereknek, de most az a fontos, hogy egyáltalán megszülessen. Aztán elmúlt hatvan év, és a jó öreg Irodalmi Szemle még mindig Irodalmi Szemle. A névadás sosem volt irodalmunk erőssége, fűztem tovább a gondolatsort. Magának az irodalmunknak sem tudunk becsületes nevet adni. Mert az, hogy „szlovákiai magyar irodalom” természetesen nem név: az irodalom sosem volt államhatárfüggő valami. – Egy ISz-sztorit viszont elfelejtettem ott elmondani. Valamikor, 1968-ban vagy ’69 elején, Budapesten, a Fészek Klubban, a bárpultnál ülve, Nemes Nagy Ágnes azzal próbálta csitítani forradalmi hevületünket, hangoskodásunkat (egy szlovák íródelegáció tagjaként voltam ott jelen, a sarokasztalnál Vladimír Reisel, szlovák költő kiabálta részegen, hogy mi majd megmutatjuk a magyaroknak, hogyan kell demokráciát csinálni), szóval Nemes Nagy Ágnes úgy intett bennünket csendre, hogy

„Könnyű maguknak ott, a szabad nyugaton (értsd: Pozsonyban, Csehszlovákiában) és folyóiratukban, az Irodalmi Szemlében, abban a kis Nyugatban, de itt, nálunk, Budapesten még mindig füle van a falaknak!” Azaz nem akárki: egy Nemes Nagy Ágnes nevezte az Irodalmi Szemlét „kis Nyugatnak”.

Február 15.   Február 13-án meghalt Tandori Dezső, azt mondják, mondjuk, a jelenkor legnagyobb magyar költője. Csak még senki sem fogalmazta meg pontosan és hitelesen, mitől volt a legnagyobb. A mi Cselényi Lacinkról például három monográfia is íródott (s tudtommal íródik a negyedik is), Tandoriról kettő létezik: Doboss Gyuláé az egyik (Hérakleitosz Budán, 1988) s Fogarassy Miklósé a másik (Tandori-kalauz, 1996) – a magyar irodalomkritika és irodalomtudomány Tandorival tulajdonképpen nem tudott, nem tud mit kezdeni. (A Kalligram Tegnap és Ma – kortárs magyar írók sorozatából is hiányzik.) A külföld, a műfordítók érdektelenségéről (tanácstalanságáról?) már nem is beszélve. – Apropó: erről az utóbbiról nemrégen, a költő 80. születésnapja alkalmából, az ÉS-ben Bedecs László írt érdekes dolgozatot, vetett föl sok új szempontot (A leg főbb ideje, 2018. december 7.). De Tandori külföldi (s részben hazai) mostoha sorsának – szerintem – legfőbb okát Bedecs sem említi: szerintem költőnk főleg azért nem kell a mai irodalmi mainstreamnek, mert szubjektumhívő (a wittgensteini szubjektum-fogalom értelmében) és költészete a földi (az emberben létező) transzcendenciát célozza (a zen értelmében). S mint ilyen, megelőzte például a „poszthumanistákat” is: érezte, hogy az antropomorf világ már valahogyan a szereteten kívülre került, ezért a nonhumán létezők (az állatok, főleg a madarak s tárgyak) felé fordult szeretetével, költészetével. Megvalósította a lehetetlent: a XX. és XXI. században s a költészetben vált valamiféle világi szentté. Abban a korban, amely nagyon nem tud mit kezdeni a szentekkel. – Az utolsó hetekben, hónapokban állítólag már csak feküdt, élőhalottként, feladta a létküzdelmet.  „bennragadás és kívülkerülés, / nézek öngyilkos közcsatorna-nótát, / és hogy a mindennapok bármi módját / megelégeltem – szól, mint szívverés” – írta valamikor 2000 táján, egy kevésbé emlegetett/idézett versében.

Február 22.   Somorján Grendel-emlékest volt. Hárman celebráltuk: a budapesti Mészáros Sándor, a nyitrai-ipolysági N. Tóth Anikó s jómagam. Rengeteg olyan fontos ismerősömmel, barátommal találkoztam, akit hosszú évtizedek óta nem láttam (Németh Imre, Öllős László, Végh Laci, Bauer Edit, Cséfalvay Eszter), további néhánynak, sajnos, a nevére sem emlékeztem már. Míg Pozsonyban létezett magyar köz- (és irodalmi) élet, azt hittem a felsoroltakról, hogy pozsonyiak, hisz itt dolgoztak, a pozsonyi szellemi élet jelesei voltak, itt találkoztam velük szinte napjában. Erre most kiderül, hogy somorjaiak. Más „pozsonyiakról” pedig valószínűleg kiderülne, hogy ők szerdahelyiek, másokról, hogy csallóközcsütörtökiek, s megint másokról, hogy ők pedig szenciek. S ebből két dolog következik: egyrészt, úgy tűnik, végképp búcsút mondhatunk akár csak a részben magyar Pozsonynak is, másrészt viszont, ha Pozsonyban immár nincs bázisa a magyar kultúrának, akkor nekünk, maradék pozsonyiaknak kellene gyakrabban kijárnunk Pozsonyból a Pozsony környéki, magukba visszahúzódó magyar városkákba, községekbe a magyar szó, kultúra után, mert hisz szinte mindenhol található egy-egy olyan kulturális szervezet, mint a Somorjai Casino. Annak a vendégei voltunk ugyanis. S meg kell mondanom, semmivel sem volt kevésbé színvonalas a rendezvényük, mint amilyenek a pozsonyiak szoktak lenni. (S zárójelben jegyzem meg a harmadik, Somorja kapcsán támadt gondolatomat: létezik-e vajon még egy országfőváros, amely annyira más etnikumokkal van körülvéve, mint Pozsony? A közvetlen környezete ugyanis délről, keletről és északkeletről magyar, nyugatról osztrák-német és csak északnyugatról szláv. Kérdés: milyen áron, s milyen elképzelések alapján lehet akkor színszlovák? Mert mára bizony már az. – S egy végső aperçu: fekvésénél és környezeténél fogva micsoda remek fővárosa lehetne – Közép-Európának!)

Március 11.    Emberiség-viszonylatban is elképzelhető vajon a „megtérés”? Úgy tűnik, betegségük hatására egyre több magyar író „tér meg”: Esterházy Péter, Szilasi László, Grecsó Krisztián – váratlanul a szolidaritásról és a könyörületről kezdenek a sajtóban, írásaikban elmélkedni.

Március 16.    Délutáni sétáim során a TESCO előtt ácsorgó hajléktalanok, munka nélkül lebzselők mindig Tersánszky Józsi Jenő „ácsorgóit”, „piaci polgárait” juttatják eszembe. De míg azok jókedélyű, ötletes emberek, emezek ágrólszakadt nyomorultak, magukkal semmit kezdeni nem tudó szerencsétlenek, vagy agresszív bajkeverők, verekedők. S aztán hazaérek, s én is elkezdek „ácsorogni”: az íróasztalom előtt, a számítógép előtt, s én sem tudok magammal mit kezdeni. Üres a fejem, s úgy érzem, az egész 84 éves életem is kong az ürességtől. Csak az én „ácsorgásomat” senki sem látja, mi több, egyelőre magam is csak ihletettebb pillanataimban ismerem be a szomorú valót. Valahogy úgy, hogy bevillan a fejembe egy kép, egy olvasmányélmény, s valós helyzetet keresek hozzá a saját életemből. Íme, az öregség hübrisze: még most is csak a metafora („ácsorgók”), a forma kedvéért adom fel a fiatalság, az egészség dölyfét, s vallom be öregségemet és ürességemet.

Április 11.   Csomagolok, indulok Budapestre. A Széchenyi Könyvtárban Korpa Tamással és velem ünnepelik a Költészet Napját. Itt meg, az ablakom alatt, előzetesként, galambok és gerlék búgnak József Attila emlékére: teljesen elfoglalták az ablakomig nyúló fák koronáit. De: tavaly, reggelente, még fácánkakas kukorékolására ébredtem, napközben sárga- és feketerigók fütyörésztek a fáimon, ha sétáltam, verebek ugráltak a lábam körül – ma már se fácán, se rigók, csak galambok és gerlék. Mi történt?

Budapest, Nyugati pályaudvar, április 12.     Mint a régi szép időkben, amikor még minden alkalmat kihasználtam az írásra! Írtam a térdemen, vagy másnak a hátára téve a papíromat, írtam a vécén ülve, vendéglőkben ebédre várakozva, vonatban, repülőn, Budapesten, Prágában, Párizsban és Alma-Atában. Most a Nyugati pályaudvaron, az indulásra váró vonatban ülve jegyezgetek. A pályaudvar úgy föl van túrva (a pénztárakat a föld alá költöztették), hogy alig ismertem rá, csak tévelyegtem benne. A vonatom 11,40-kor indul, van időm bőven, írással töltöm ki. Az előbb vettem egy Magyar Narancsot meg egy Élet és Irodalmat, mint afféle született urbánus. Tisztességtudóan beálltam a sorba, de mikor egy tökkopasz Pestburger a lábamra lépett, s bocsánatkérés helyett leteremtett, hogy mit tolakszom!, amúgy betyárosan visszaüvöltöttem, hogy menjen az anyja kínjába, modort, együttélést tanulni. Ilyen épületesen szórakozgattunk, míg csak oda nem értünk az újságos színe elé. – Tegnap, a Széchenyi Könyvtárban megvolt az Emlékfolyamok című nyilvános beszélgetés: Korpa Tamással felvidéki folyókról és irodalmukról – főleg versekről – cseréltünk eszmét, s közben Szvorák Kati – hogy a közönség el ne aludjon – gömöri betyárnótákat énekelt. S ismerve az ízlésemet, a Vidróckival kezdte. Megismerkedtem Boka Lászlóval, a könyvtár igazgatójával, egy egészen fiatal, rokonszenves emberrel. – Borús az idő, süvölt a Mátra szele, köhécselek, tüsszögök. Egyedül vagyok a fülkében, nem zsenírozom magamat, néha ordítva tüsszentek, mint a szamár, ahogy otthon szoktam. Mikor harmadszor is elbődülök, valaki a szomszéd fülkéből kedélyesen átkiált: Egészségére! Én meg még kedélyesebben vissza: Köszönöm! – Így is lehet együttélni.

Április 21.     Tegnap megint temetésen voltunk: Reicher Gellért halt meg, a Szőttes népi együttes nagy bajuszú mindenese, Pozsonypüspöki közismert figurája. Autóbalesetben hunyt el, hetvenévesen. (A városka valamikor német volt, még ma is rengeteg itt a német név – Reicher, Fogelszingel, Wurmster, Neulinger, Koller stb. –, de a viselőik kivétel nélkül magyarok.) Elképesztő tömeg vett a temetésen részt, mintha az egész Csallóköz ott lett volna. (Valóban láttam a síron koszorút még Örsújfaluról is, ami pedig Komárom mellett van, azaz majdnem száz kilométer ide.) S ami leginkább megragadott: a temetés egész ideje alatt népi zenekar játszott, népdalokat és Dankó-nótákat. Én is ilyen szép, vidám-szomorú temetést kívánok magamnak. (Emlékszem, otthon, a szülőfalumban, Géza testvérbátyám temetésén is cigányzenekar játszott. De ő csak huszonhat éves volt, hogy meghalt.)

Április 29.   Alain Lance, francia író, költő, műfordító 2009-ben, Az irodalom láthatatlan szíve címmel terjedelmes, sőt kicsit terjengős, de rengeteg érdekes adatot és gondolatot felsoroló tanulmányt tett közzé a Lettre-ben a francia költészetről. (Én, sajnos, csak most bukkantam rá, a folyóirat magyar változatában, az interneten.) A szerző ugyan azt panaszolja, hogy „A francia kiadói iparban marginális pozícióba szorult a költészet”, de arról is beszámol, hogy „évente megjelenik 500 verskötet” és reneszánszuk van a versantológiáknak, költészeti folyóiratoknak, versfesztiváloknak. S ezekután mi, Pozsonyban, Budapesten, Kolozsvárott és Újvidéken csak annyit mondhatunk, hogy bár volna a költészet nálunk is ilyen „marginális pozícióban”. De a magyar vers „marginalitása”, sajna, ennél sokkal lehangolóbb: nem tudom, mikor volt verskötet a magyar irodalomban olyan szenzáció, meghatározó esemény, mint mondjuk egy Esterházy- vagy Nádas-próza? S adódik a kérdés: miért lett az utóbbi évtizedekben a magyar vers nemcsak a társadalomban, hanem magában az irodalomban is mostohagyerek?  Csak találgathatunk: valami hiányzik belőle; valamiből viszont esetleg túl sok van benne. Nem én mondom először, hogy a költészet az egyetlen lehetőségünk létünk (az egzisztencialisták értelmezésében vett egzisztenciánk) megérintésére, érzékelésére. De ez az axióma fordítva is érvényes: a költészet alapismérve még mindig létünk, egzisztenciánk megérintése. Ehelyett jelenkori költőink gyakran a ma divatos ideológiákból, elméletekből indulnak ki, azokból merítik ihletüket (transzhumanizmus, testiség, feminizmus, LMBTQ, antirasszizmus, stb.), s így nem esztétikai értéket, hanem valamiféle új sematizmust teremtenek. S a sematizmusnak minden fajtája esztétikaellenes és unalmas: nem a létről, hanem létidegen ideológiákról szólnak. – Költőink is lépten-nyomon idézik Heideggert: „Költőileg lakozik az ember”, de vajon tisztában vagyunk-e minden esetben az idézet jelentésével? A szinte szállóigévé lett filozofikum a fentebb elmondottakon túl azt is jelenti, hogy a költészet a létünkkel adott, hogy a líra előbb volt, mint az epika, hogy a széppróza tkp. csak a líra felhígítása, elemeire bontása. Pontosan úgy, ahogy Alain Lance írja, költőkollégáját (Jean-Michel Maulpoix-t) idézve: „A költészet az irodalom láthatatlan szíve, rejtetten dobog, ám a szervezet egésze neki köszönheti létezését”. – S mindebből az következik, hogy kicsit a magyar prózaírók is többet törődhetnének szívük egészségével. Magukról a költőkről már nem is beszélve.

Május 5.     Az ember testsúlyát a Teremtő (vagy az Evolúció vagy a Bármi) négy lábra tervezte, s nem kettőre. Persze az idő s a körülmények együttesen megváltoztathatják (és megváltoztatják) az emberi anatómiát is (a madarak ősei, a hüllők például kb. 50 millió év alatt szárnyat növesztettek a mellső lábaikból), de az ember 300 ezer éve még túlságosan kevés ahhoz, hogy az elvesztett (kézzé vált) mellső lábakat valamiképpen kompenzálja. Főleg a gerincünknek kellene alkalmazkodnia a megváltozott súlyviszonyokhoz, de 50 millió év múlva már sem ember, sem gerinc, sőt esetleg már Föld sem lesz. Reménytelen hát a helyzetünk: örök derékfájásra (és tolószékre) vagyunk ítélve. – Ha leülök a számítógéphez, már csak hétszentségelve tudok felállni. Úgy érzem, közben kettétörik a gerincem. S egyáltalán nem vigasztal, hogy az ember 50 millió év múlva már rotorlégcsavart növeszt mondjuk a feje tetejére, így mentesítve gerincét az ülés terhétől.

Május 15.    Pontosan második emeleti ablakom magasságában hajlik az utca fölé az utcai lámpa felső, dobozszerű része, amelyben az égők vannak. A doboz lapos teteje mintha egyenesen madarak számára lenne kiképezve. Főleg egy öreg gerle jár oda megpihenni, nézelődni. Onnan tudom, hogy öreg, mert mindig egyedül van, nincs párja, nehézkesen, tépett tollal röpdös. Nem vesz részt a madarak perlekedésében, csak nézelődik, forgatja a fejét: pontosan, mint én: hogy a jobbik, a jól látó szemével nézze, amit látni akar.

Május 24.    Alföld-est a Magyar Intézetben, az Irodalmi Szemle szervezésében. Az Alföld szerkesztősége részéről jelen vannak: Szirák Péter, Áfra János, Herczeg Ákos, Lapis József – azaz majdnem a teljes szerkesztőség. Új gárda, az Aczél-féle Alföldhöz csak Szirák Péter kapcsolja őket. Őt régebbről ismerem. Most a költő Áfra Jánossal beszélek a legtöbbet. Felolvassa a Szét, ami szól című versét. Az anyja haláláról íródott a vers, de számomra azt példázza, hogy ha a gondolatot nem a logika, hanem az érzelem szervezi, akkor a gondolati vers is lehet torokszorító esztétikum: „Mint egy hasonlat, amely nem / azt mondja, amit akar”. – Itthon bekapcsolom a rádiót: meghalt Dušan Mitana, a kitűnő prózaíró, mondja a bemondó, „enfant terrible slovenskej literatúry” (a szlovák irodalom fenegyereke). Neki volt hozzá bátorsága.

Május 28.   Európa a Föld laboratóriuma, de inkább az ördög konyhája. A 19–20. században három pokolrecept született e konyhában: Marx, Nietzsche és Freud. Sztálin Marxot járatta le, Hitler Nietzschét, ki bizonyítja be Freudról, hogy a mélylélektan receptje szerint sem lehet ehető ételt főzni? A 21. század a lélektani háborúk százada: a kommunizmus és a fasizmus az életét vette el az embernek, a jelenkori diktatúrák a lelkünket célozzák. A háború már folyik, a cél: a korlátlanul manipulálható, szubjektum és identitás nélküli tömegember. – Apropó: az „ördög konyhája”!   A Mándy-novellát  először  cseh  fordításban  olvastam,  valamikor  a hatvanas  évek  végén, s emlékszem, hogyan drukkoltam Verának (a pasija által elhagyott lánynak, a novella főszereplőjének), hogy csak történne már vele valami, s hogyan szégyelltem magamat az elképzelt cseh olvasó előtt, hogy Mándy Iván a „legnagyobb magyar novellista”. Ha egy szöveg semmitmondását le akarod leplezni, fordítsd le idegen nyelvre.

Május 29.    Holnap temetik Dušan Mitanát: egy hete, hogy kiugrott hetedik emeleti lakásuk ablakán. (Valahol itt lakott a közelben, a feleségét néha itt látom a Tescóban bevásárolni: megviselt, zavaros tekintetű, öreg Jane Fonda. Hányadik emeletről kell vajon kiugrani ahhoz, hogy az ember meg is haljon? Mitana meghalt. A szomszédasszonyunk, négy-öt éve innen, a második emeletről ugrott ki, túlélte.) Azt viszont nemigen tudnám megmondani, hogy D. M. mitől volt „kitűnő író” és „fenegyerek”. Úgy ismertem, mint összeférhetetlen, kötekedő alakot (érdekes módon Grendellel nagyon megértették egymást, mondhatnám: jóbarátok voltak), de az írásai nem tetszenek. Éppen a napokban olvastam egy novelláját, az volt a címe, hogy V električke (Villamosban). Egy férfi a tömött villamosban megkeféli a hozzá szoruló idegen nőt. Állva és hátulról. Ahogy a pornófilmekben szokták. S az írás egy betűvel sem több, mint egy pornófilm librettója.

Június 2.   Megjártam Komáromot, érettségi találkozónk volt: 65 éve érettségiztünk, 1954-ben. Az egykori nyolcvan érettségizőből mindössze kilencen voltunk jelen, azaz mintegy hetvenen már néhaiak. Korosztályunk, a megmaradottak, menthetetlenül benne vagyunk a testi és szellemi romlás stádiumában, „halottjaink élére” kerültünk. Felkértek, mondjak valami biztatót a jelenlevőknek. Mit mondhattam mást, mint hogy az éppen átvett vasdiplománkhoz, ha nem is vasegészséget, de legalább ép észt, ép kezet és ép lábat kívántam. Vastapsot kaptam. – Most pedig, immár itthon, felváltva emlékezem Komáromra, s fordítom Balassi Bálintot – szlovákra. A Perfekt Kiadó „szlovák Balassit” készül kiadni, ahhoz készítek nyersfordításokat. Végleges formába Ľubomír Feldek, a kitűnő szlovák költő önti majd őket.

Június 11.     Egy hete, hogy meghalt Térey János, a fiatalabb magyar írónemzedékek nagy tehetsége. Megérdemli részemről is a fokozott figyelmet és gyászt, mert ő is figyelte, olvasta az én dolgaimat. Háromszor találkoztam vele, s mind a három találkozásunk emlékezetes marad számomra. Először valamikor 2007-ben, még Dubovszky Laci Tornaljájában léptünk föl együtt egy író-olvasó találkozón (D. L. a gömöri városka irodalomszerető, fiatal polgármestere volt, öngyilkos lett), akkoriban jelent meg Térey Ultra c. verskötete, arról beszélgettünk sokat; aztán 2013-ban Pozsonyban volt fellépése a költőnek, s a fellépés után elvittem városnézésre; s végül, valóban csak néhány éve, az Írók Boltjában futottunk össze, véletlenül, s ott az öregség stílusáról elmélkedtünk. Külsőre is, belsőre is Móricz-típusú cívis volt, borzasztó nagy kár, hogy ilyen hamar elment. A Káli holtakkal jelezte, hogy a liberális demokráciáról is volt mondanivalója. 49 éves volt, szívinfarktus vitte el.

Június 14.   Ülök itthon, az íróasztalomnál, de gondolatban a pályaudvaron vágtázom a 7,53-as pesti gyorsra. (Már ahogy én vágtázni tudok!) Tegnap este még úgy terveztem, hogy elmegyek a Könyvhétre, de a rádió korai híradásában azt hallom, hogy ma 37 fok lesz, árnyékban, s erre meggondoltam magamat. Mészáros Sanyi azt írja a Litera kiadói netnaplójában, hogy ő már annyi könyvheti ünnepségen részt vett, hogy előre megírhatná, „milyen volt” az idei. Valahogy én is így vagyok vele. Tudom, hogy most, reggel is az utolsó pillanatban szállnék föl a gyorsra (egyszer még a kerekei alatt találom magamat), lézengenék  (ezúttal  a Duna-korzón)  a pokoli  hőségben, a sátrak között, hol ezzel, hol azzal az ismerőssel találkozva és váltva közhelyeket, üldögélnék először a Kalligram, aztán a Napkút sátra előtt (az Időcsapdák c. legújabb naplókönyvemet, illetve a Lélekvándor c. verskötetemet árulva), szégyenkezve, mint Reviczky perditája az utcasarkon, amiért tkp. magamat árulom, és senkinek sem kellek. A nap viszont könyörtelenül pörkölne, pillanatonként rosszulléttel küzdenék… – El sem megyek hát inkább. Illetve elmegyek, ott vagyok, hazajövök anélkül, hogy felkelnék az íróasztalomtól. – Látom a tévében, hogy ezúttal egy fiatal költő, Simon Márton nyitja meg a Könyvhetet. Nem tudom, ki az a Simon Márton. Utánanézek a verseinek: kicsit mintha Mittel úr negyven évvel ezelőtti verseit olvasnám. Azaz az ún. slam (Tandori szerint „slamp”) az én egykori, öniróniára hangolt prózavers-retorikámat hozta divatba. Hogy is mondta Akiba rabbi? Alles ist schon da gewesen. Azaz a 84 éves vén szivar már feleslegesen strapálja magát az utazással: mindenhol azt látja, amit egyszer, valahol már látott.