Szalay Zoltán: Ufók; Vadkan (próza)

Ufók

A kommunisták legalább nem engedték be az ufókat. Ezt anyám mondta, amikor meghallotta a bicikliszerelő Ernő bát kiabálni az utcán, hogy a szomszéd faluban elraboltak valakiket az ufók. Kérdően nézhettem, mert anyám úgy folytatta, amíg itt voltak a kommunisták, senkinek nem jutott eszébe ufókról beszélni. Most meg másról sincs szó. Nem részletezte, vajon hogyan tartották tőlünk távol a kommunisták az ufókat, voltak-e különleges űrfegyvereik, lézerpajzsaik vagy olyan zavaróberendezéseik, amelyek megbolondították az idegen űrhajók navigációját, és miután azok lezuhantak a végeláthatatlan orosz tundrán, a kommunista tudósok kiszedték a roncsok közül a vézna kis ufonautákat, és kiszívták az agyukból a földönkívüli tudást.

Csak így történhetett. Ennek viszont vége szakadt, mert a kommunisták eltűntek – valójában soha nem sikerült megpillantanom egyiküket sem. Pedig még sokáig beszéltek róluk, mintha továbbra is itt lennének, de hogy hogyan lehet őket felismerni, az nem derült ki.

Egy ufót azért könnyebb lehet kiszúrni, gondoltam, és amikor Gergő haverom felvetette, hogy menjünk át a szomszéd faluba ufólesre, azonnal rábólintottam.

Először a hagyományos gabonakörök jelentek meg, amelyekről állítólag több felvétel is készült, ám a nyáron a földekre kipöfögő kombájnok felszámolták a jeleket. Mire Gergő haverommal észbe kaptunk, már csak a learatott pusztaságon keresgélhettük a földönkívüli behatolás nyomait, de csak a vádlinkat nyúzta véresre a tarló. Nem maradt más hátra, meg kellett keresnünk a tanúkat.

Az egyik traktorista tűnt el először, akinek a felesége és a fia is traktorista volt, és mindannyian elég sokat ittak. A fia fűnek-fának mesélt róla a kocsmában, hogy egy kedd este jelentek meg náluk az idegenek. Mindhárman a tévé előtt ültek, amikor egy kis fiúcska felbukkant a sarokban. Olyan volt, mint egy kerti törpe, tarkabarka ruhát viselt, furcsa, széles mosolyra húzódott a szája, és halovány, rózsaszín fénykör ölelte körül.

Ezt Gergő haverom mesélte nálunk a fészerben, ahol a megbeszéléseinket tartottuk. Azzal a göcsörtös nyelű baltával szemeztem közben, amelyet még Nandi hagyott itt nálunk, miután megépítette a tengeralattjáróját, majd felszívódott. A tengeralattjáróra már nem emlékeztetett semmi, a legutolsó darabkájáig elhordták az ócskás cigányok.

Én biztosítottam a szakirodalmat a küldetés előkészítéséhez. Két fő forrásból merítettünk, A világ legnagyobb rejtélyei és A világ legnagyobb ufórejtélyei című könyvekből. Habár ez utóbbi vizsgálta a szűkebb szakterületet, én mégis az előbbit kedveltem jobban, mert több volt benne a színes illusztráció, márpedig nekünk a látványra is fel kellett készülnünk. Én az ufóknál is jobban bírtam a virginiai molyember sztoriját, aki egy szárnyas fickó, mintha angyal lenne, csak éppen sokkal alattomosabb, embereket rabol el és rémít halálra. Most viszont az ufókra kellett koncentrálnunk. Az amerikai 51-es körzetről szóló részeket többször is felolvastam Gergőnek, aki kételyeinek adott hangot, hogy a földönkívüliek miért mindig épp Amerikát akarják megtámadni. Talán mert Amerikát látják a legfényesebben világítani a világűrből, vontam vállat, mire Gergő csak elégedetlenül hümmögött, hogy ugorjunk inkább a Tunguz-meteor rejtélyére, mert azt meggyőzőbbnek érzi. Nem volt túl biztató, amit a szakirodalomban találtunk, mert az ufók minden jel szerint képesek ráhangolódni az agyhullámainkra, olvasni a gondolatainkban, és akár befolyásolni a cselekedeteinket. Így nehéz lesz befogni akár egyet is, mondta Gergő.

Befogni, kérdeztem vissza. Azt hittem, ufólesről beszéltünk.

Az egésznek semmi értelme, ha nem tudjuk őket befogni, mondta Gergő.

Az 51-es körzetben elfogtak egyet, és Gergő szerint valószínűleg Amerika szolgálatába állították. Talán így győzték le a kommunistákat is, ennek az ufónak a segítségével. Szóval nem lenne hülyeség nekünk is beszerezni egyet, akár egy kicsit selejtesebbet is, ha már itt rajzanak a szomszédban.

Nemcsak nálunk jelentek meg, mindenhol túlkínálat mutatkozott ufókból. Anyám rátapadt a tévére, amikor a Nulladik típusú találkozások ment, engem viszont ilyenkor valami olcsó ürüggyel a szobámba küldött. Persze mindig visszalopakodtam, és az ajtórésben kucorogva néztem, ahogy a kopasz, csontos kezű emberkéket mutogatják. Anyám minimumra vette a hangerőt, hogy ő is alig hallja, mert teljesen kész volt azoktól a hátborzongató sztoriktól, melyekben a rózsaszínen világító nagyszemű fiúcskák belemásztak az addig teljesen normális életet élő állampolgárok agyába.

Gergő azt mondta, a szomszéd faluban az egyik tanárnőnek a férjét fényes nappal vitték magukkal. Épp ebédeltek odabent kettesben, a férfi délelőtt füvet nyírt, szabadnap volt, a fűnyíró odakint állt még a pázsiton, és egyszeriben beindult a motorja. A férj kiment, hogy megnézze, mi az, és amikor hosszabb idő után sem bukkant fel újra, a felesége utánaindult. Az aprócska, henger alakú űrhajó ott állt az udvarukban, nyitva volt az oldala, és egy meztelen, csecsemőforma ufonauta a férjének integetett odabentről. A férje csak álldogált az űrhajóval szemben, mint aki megkukult, és a felesége hiába szólongatta, nem nézett vissza rá, hanem lassú léptekkel elindult az űrhajó felé. Az ufonauta eltűnt az űrhajóban, felszabadítva a nyílást a férfinak, aki belépett, és ahogy egy pillanatra elfordította a fejét, a nő átszellemült mosolyt látott az arcán. Az űrhajó felszállt, és a nő hiába ordított utána, a férje még csak nem is integetett neki odafentről. Úgy találták meg a nőt teljesen összeroskadva az udvaron, és hetekig tartott, amíg összeszedte magát annyira, hogy az egész történetet kiszedhették belőle.

Többen voltak viszont, akiket rendszeresen látogattak az idegenek, beszélgettek, étkeztek, iszogattak velük. Gergő azt állította, egyesekkel keféltek is, főleg negyven körüli nők meséltek ilyesmiről, de olyan is volt, hogy egy házaspár mindkét tagjával összevissza szexeltek. Az egyik fiú, Patasi Ferike, aki a szövetkezetben dolgozott, állítólag teljesen elfelejtett szlovákul, miután megjelent nála egy űrlény. Talán kiszívta a fejéből a nyelvtudást. Ferike azelőtt sem volt kifejezetten penge szlovákból, de újabban egy buszjegyet sem tudott kérni. Persze az űrlények nem beszélnek rendes nyelveken, mondta Gergő, hanem gondolatátvitellel, így elvileg a világ minden nyelvén tudnak kommunikálni. Akkor minek kellhetett nekik éppen a Patasi Ferike szlováktudása, gondolkodtam hangosan, mire Gergő azonnal rávágta, hogy ez valamiféle kísérlet lehet az agyműködés manipulációjára. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe ez a kézenfekvő magyarázat.

Akkor lett csak baj, amikor anyám megtudta, mire készülünk. Kihallgathatott minket, mert pontosan elém tárta az egész tervünket: el akarom vinni azt a nehéz baltát a fészerből, meg néhány búzazsákot, hogy a baltával sarokba szorítsuk és a zsákba kényszerítsük az ufókat. Augusztus végére időzítettük az akciót, hogy jó alaposan felkészülhessünk elméletből, és még a sulikezdés előtt a magunk oldalára állíthassuk a foglyul ejtett űrlényeket. Anyám először higgadtnak tűnt, amikor közölte, hogy tud a tervünkről, de miután elmondta ezeket a részleteket, és egy kis szünetet tartott, láttam, hogy az orrcimpái remegnek a dühtől, és az arca egyre csak pirosodik. Nem akarok hallani semmiféle ufóvadászatról, mondta fojtott hangon. Azt már nem tette hozzá, hogy ebbe a házba egyetlen földönkívülit se hozhatok, de talán felesleges is lett volna.

Még aznap összehívtam a válságstábot. Gergő felkészültnek tűnt, mintha előre számolt volna ezzel az eshetőséggel. De amit elém tárt, arra igazán nem számítottam.

Az anyád velük van, mondta. Ez a napnál világosabb. Minden összeáll: az apád eltűnése, Nandi felbukkanása és távozása, a tengeralattjáró, és most ez. Az anyád pontosan ismeri a tervünk legapróbb részleteit is, amire semmilyen más értelmes magyarázat nem adható. Minden egyes megbeszélésünket a fészerben tartottuk szigorú biztonsági feltételek mellett. Az anyád csak tőlük tudhatja, mire készülünk, és ebből nyilvánvaló, hogy telepatikus kapcsolatban állnak. Csak úgy állíthatjuk meg őket, ha elfogunk legalább egyet, aki segít nekünk. Ezzel az anyádat is megszabadíthatjuk.

Logikus okfejtésnek tűnt, de nekem kiszáradt tőle a szám, és émelyegni kezdett a fejem. Mi van, ha az anyám éjjelente kommunikál velük, sőt akár még szexelnek is? Mi van, ha az anyám világra fogja hozni a féltestvéremet, akinek olyan csontos, hosszú ujjai és hatalmas gömbölyű feje lesz, mint az 51-es körzetben foglyul ejtett idegennek? Csak idő kérdése, hogy belemásszanak a te fejedbe is, mondta Gergő tekintete.

El kell kezdenünk a felderítő utakat, közölte Gergő, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, akcióba léphessünk.

A presszótól néhány háznyira, a holtág felé volt Patasi Tóni háza, aki nagybátyja volt annak a Ferikének, aki az ufók miatt elfelejtett szlovákul. Gergő úgy tudta, Patasi Tónit keddenként és csütörtökönként látogatják az idegenek, és ilyenkor meghívja magához egy-egy haverját is, akivel aznap este épp együtt iszik a presszóban. Tóni agglegény volt, és azelőtt a szövetkezetben dolgozott, de néhány hónapja elküldték, és azóta csak ivott. Bődületes rumli volt az udvarán, talán egy ósdi cséplőgép lehetett, ami mögé Gergővel elrejtőztünk, hogy megvárjuk, amíg hazaér. Volt egy öreg, vak és süket korcsa, amelyik észre sem vette, hogy bemásztunk, ott vakarózott egyfolytában a félig leszakadt szúnyoghálós ajtó előtt, és messzire terjengett a bűze, mintha éltében rothadni kezdett volna. A rozsdás gépet hatalmas lapulevelek nőtték körbe, amelyek között biztos fedezékre lelhettünk Gergővel. Már sötétedett, amikor Tóni és a haverja megérkeztek, egymást támogatva, és kivehetetlenül gügyögve bele egymás képébe. Félrerúgták a kutyát az ajtóból, és betántorogtak, majd ismét csend telepedett a házra. Minden hülye neszre összerezzentem, de Gergőn is láttam, hogy egyáltalán nem mindegy neki, vajon belemásznak-e ma este a fejünkbe az ufók. Kiabálás támadt odabent, és csörömpölni kezdtek, majd Tóni mintha sírva fakadt volna, a másik pedig hörgött és nyögött, és furcsa csattogást is hallottunk, egyre hangosabban. Patakokban folyt a hátamon az izzadság, és nem akartam tudomásul venni, hogy Gergő azt suttogja mellettem, be kell mennünk, be kell mennünk, mert ezek már odabent vannak. Az ufók, valahogy már bejutottak.

És Gergő már fel is pattant, és ott állt az ajtó mellett, hallgatózva, pedig nem kellett nagyon hallgatózni, mert messzire elhangzott Tóni jajveszékelése és a másik férfi sűrű lihegése. Gergő felém fordult, és intett, hogy kövessem, és már nyitotta volna ki az ajtót, amikor felbukkant a kutya, és mintha hirtelen teljesen megfiatalodott volna, úgy rontott nekünk.

Vicsorgott, morgott és belekapott Gergő nadrágszárába, és én hiába rugdaltam felé, elugrott, majd felém közeledett torkaszakadtából csaholva. Gergőnek egyszer csak két féltégla volt a kezében, és egymás után a kutya felé hajította őket – az első mellé ment, a második telibe talált, és a dög kurta vonyítással elterült a földön.

Csatakosra izzadva rohantunk a holtág felé, a fák közé, és meg sem álltunk, amíg be nem jutottunk a sűrűbe. Nem kellett kimondani, egyértelmű volt, hogy a kutya velük van: egyszerűen aktiválták, amikor szükségük volt rá. Meg kell őket állítanunk, bár némileg kérdésessé vált, képesek lehetünk-e rá.

Hazaérve rendbeszedtem magam, amennyire tudtam, és előrehoztam a nagy baltát a fészerből. Elrejtettem a gázpalack mögé a tornácon, csak így tudtam nyugodtan lefeküdni, de persze nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, az ágyban is egyfolytában remegtem.

Másnap Gergő egy órával a tervezett megbeszélésünk előtt érkezett, és egyszerre volt rémült és beletörődő. Többször is kilesett a fészerből, mielőtt belekezdett volna. Aztán kimondta: meglátogatták őt tegnap este.

Mikor hazaért, még nem vett észre semmit, és rendesen lefeküdt, ám miután kikapcsolta az éjjeli lámpáját, furcsa kis fényforrásra lett figyelmes, amelynek sehogy sem tudta meghatározni a helyét, mert azonnal odébbugrott. Mint azok az amőbaszerű foltocskák, amelyeket akkor látunk, ha belenézünk a napba. A fényforrás egyre erősebb lett, de Gergő még mindig nem tudta kivenni sem a helyét, sem a színét. Nem látott konkrét alakot, és nem hallott semmiféle hangot, mégis egyszeriben tudta, hogy kapcsolatba léptek vele. Közölték vele, hogy hiába kajtatunk utánuk, semmi esélyünk velük szemben, és soha semmit nem fogunk megtudni róluk. Nincs velünk semmiféle olyan céljuk, amelyet a mi tudatunk képes lenne dekódolni, sugározták bele Gergő agyába. Bármit meg tudnak tenni velünk, mert gyengék vagyunk, mint egy hajlékony virágszál, vagy valami ilyesmit akartak mondani, amit Gergő nem érzett félelmetesnek, sokkal inkább magától értetődőnek. Nem fog soká tartani, közölték, hamarosan eltűnnek, és soha többé nem találkozunk velük. El fogjuk felejteni őket, és később nevetségesnek fog tűnni a gondolat is, hogy egykor komolyan vettük a jelenlétüket. Lesznek még néhányan, akik letapossák a gabonát, hogy szenzációt keltsenek, de ezek csak pitiáner csalók lesznek. Már nincs mit keresniük közöttünk. Azzal a fényforrás egyszeriben kihunyt, és Gergőt szokatlan, bénító nyugalom járta át, amitől azonnal álomba zuhant.

Hülye kérdés lett volna, hogy nem álmodta-e az egészet. Azok után, amit Patasi Tóninál átéltünk, ez szóba sem jöhetett. Gergő azt mondta, ez egy kicsit a mi győzelmünket is jelenti, mert az ufók mintha tűzszünetet ajánlottak volna. Talán mégiscsak rájuk ijesztettünk. Ez borzongató gondolat volt, majdnem olyan, mint belemászni valaki koponyájába.

Azért még egy trófeát begyűjtöttek a rohadékok: Patasi Tóni néhány napon belül szőrén-szálán eltűnt, és habár valamiért senki nem merte kimondani, nyilvánvaló volt, hogy mi történhetett vele. Csak azt nem értettem, miért pont őt választották, de ezzel is igazolódott, amit Gergőnek mondtak: nem érthetjük meg a céljaikat.

A nyár végén még annyi történt, hogy megint feltörte valaki a tyúktojásokat a szomszéd faluban és nálunk is. Korábban állítólag az Öcsike nevű fura fazon csinálta ezt, de őt közben lecsukták, mert felszegezte a szüleit a füstölőjük falára vasvillával. Most, ugyanúgy, mint korábban, valaki vagy valami feltörte a tojásokat, és kiitta a tartalmukat, majd krétával egy girbegurba kört rajzolt a tyúkól falára. Bóna Béla bácsi halálosan megbízható görénycsapdái mindvégig üresek maradtak. Aztán valahogy ennek is vége szakadt, bár az öreg baltánknak attól kezdve ott volt a helye a tornácon.

 

Vadkan

A férfi néhány nappal azelőtt érkezett, hogy vészhelyzetet hirdettek. Anyám nem készített fel semmire, csak fél órával az érkezése előtt szólt, hogy vendégünk lesz. Még a nevét sem árulta el, és én később szándékosan úgy tettem, mintha nem tudnám a nevét, mintha nem jegyeztem volna meg, amikor bemutatkozott. Nem volt zavarban, és sokkal több cucca volt, mint egykor Nandinak: két hatalmas bőrönddel, egy jókora hátizsákkal és egy tömött utazótáskával állított be, mintha egy nagyon hosszú nyaralásra jött volna. Soha nem láttam még senkit ennyire felmálházva, és nem értettem, vajon mit zsúfolt abba a sok csomagba. Persze nem kérdeztem meg, mert nyilvánvaló volt, hogy tőle nem lehet csak úgy kérdezni; már ahogy kinézett: a mozdulatait mintha jó előre egyesével megtervezte volna, mindent, a szemöldökráncolásával bezárólag. Mindjárt feltűnt, hogy képtelen mosolyogni, vagyis amit mosolynak szán, az is csak egy megtervezett fintor, amiből mérhetetlen hűvösség áradt. A kézfogása olyan volt, mintha satuba szorították volna a kezemet, és nem akarta elengedni, hiába néztem rá kérlelően; azt akarta, alázkodjak meg, mindjárt a legelső percben.

Azt mondta, a fészert, ami üresen áll, átalakítjuk garázzsá, és ott fog állni az ő hőn szeretett BMW-je, ami mellé hamarosan szeretne beszerezni egy jó kis motort is; az anyámnak majdnem kipotyogtak a könnyei, összecsapta a kezét, és átölelte a vaskos testű robotot.

Sápadt volt, és soha nem vörösödött el, a haja világosszőke, inkább már fehér; egészében olyan volt, mint egy félig életre kelt márványszobor.

Több év telt már el Nandi eltűnése óta, és nekem mintha hiányzott volna, pedig igazából nem ismertem, és valószínűleg egy komplett őrült volt, hiszen a nálunk töltött ideje nagy részét annak szentelte, hogy felépítsen egy tengeralattjárót a fészerben mindenféle kacatokból. De legalább némi megértés volt benne: egyszer elmeséltem neki, hogy néhány évvel korábban Gergő haverommal le akartunk ásni a pokolig. Gergőék homokozójában láttunk neki a munkának, elvégre ott volt a legpuhább a talaj, és úgy gondoltuk, estére simán elérhetjük a Föld középpontját, ahol ott tátong a vörösen lángoló pokol. Megnézzük, aztán betemetjük, ez volt a terv, és már nagyon jól álltunk, majdnem elbuktunk a lyukban, amikor Gergő anyja, Iveta néni kiabálni kezdett, hogy vacsora, és nem tudtuk befejezni a munkát, másnapra pedig valaki betemette a gödröt. Nandi figyelmesen végighallgatott, és azt mondta, a Marianna-árok mélyére kellene lejutnunk, ha be akarnánk kukkantani a pokol kapuján, mert az a legmélyebb hasadék a földkérgen. Ahhoz pedig egy igazán masszív tengeralattjáróra lesz szükségünk, de nem tartja lehetetlennek a dolgot.

Ez a fehérhajú férfi biztosan leszarta a Marianna-árkot.

Ernő bácsi, a bicikliszerelő kiabálta szét, hogy itt a nagyvíz, csak pár nappal a férfi érkezése után, mintha ő hozta volna ránk a katasztrófát. Anyám megrémült, és már pakolászni is kezdett, mert biztosra vette, hogy ki fognak bennünket telepíteni. A hatvanötös árvizet emlegette mindenki, amikor a Duna áttörte a gátakat, és elmosott néhány falut. A miénket megkímélte, de azóta már a bősi erőművel alaposan megbolygatták a jó öreg ökoszisztémát. Már a töltés alját nyaldossa a Duna, mondta a kapuban Ernő bácsi, aki mintha hirtelen jócskán megöregedett volna. Az ajtóban megjelent a férfi, és Ernő bácsi elhallgatott, meghökkenten nézett fel rá, mint egy antik istenségre.

Napokig töprengtem rajta, minek az istene, és valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy a bosszúé, bár nem tudtam megnevezni, miféle bosszúról van itt szó.

Mintha már éreztem volna a Duna vizének a szagát, amikor beleszagoltam a levegőbe az udvarunkon, és amikor becsuktam a szemem, az ár tomboló kavargását láttam magam előtt: úgy fog minket elmosni, mint egy töppedt kis galambszart. Nem kell szeptemberben visszamennünk a suliba, kitelepítenek bennünket, idegen városok tornatermeiben fogunk lakni, minden héten másikban, és földönfutók leszünk, mint a hatvanötös történetek szereplői, sőt még annál is inkább, mert akkor még állítólag több emberség volt a világban. Vajon hova tűnt az az emberség, elhasználták, és nem lett helyette utánpótlás, elfelejtettek rendelni a plébánosok? A Duna legalább nem változott, most is csak ugyanúgy el akar mosni bennünket, ahogy mindig. Úgyhogy a legjobb lesz, ha tényleg elhúzunk, gondoltam, és már tervezgetni kezdtem, mit pakolok a hátizsákomba.

A férfi ekkor kijelentette, hogy nem megyünk sehova.

Nyugodtan mondta, és amikor beszélt, csak a szája mozgott, egyébként az egész arca tökéletesen mozdulatlan maradt. Azt mondta, semmi ok az aggodalomra, ő megvéd minket, mert tudja, mit csinál, és egy percig sem kell attól tartanunk, hogy el leszünk sodorva, látott ő ennél százszor súlyosabb katasztrófát is.

Mivelhogy ő egykor idegenlégiós volt, kommandós, katona és vadász.

Az anyám majd elalélt, és azt mondta, nem pakolunk, és átölelte a szobrot.

Még aznap délután kihirdették, hogy autóbuszok szállítják el a nőket és a gyerekeket a legközelebbi városokba, mert pár napon belül katasztrófahelyzet várható. Július közepe volt, és szürke viharfelhők gyülekeztek az égbolton, mintha nem lett volna már elég víz a környéken. Mindenféle számítás szerint gyereknek számítottam még, az anyám pedig régen nem érezte magát ennyire nőnek, mint ezekben a napokban, mégis azt mondta, miránk ez a felhívás nem vonatkozik. Elmentek a buszok, és zuhogni kezdett, a férfi pedig valahonnan homokzsákokat kerített, és körbebástyázta velük a házunkat, mintha egy egész frontvonalat építene ki. A szobám ablakából néztem, ahogy pakolja a zsákokat, levetette a felsőjét, és majd szétdurrant a karja, ahogy dagadtak az izmai – kicsit szorítottam is, hogy durranjon szét, mint egy túlfőtt hurka. Amikor felpillantott az ablakom felé, inkább hátraléptem. Hidegen égetett a kék szeme.

Mindenki elhúzott a faluból, kivéve néhány agyalágyultat, mint például Ernő bácsit, aki másnap azt mondta, a Duna már a töltés kétharmadánál jár. Önkéntes gátőröket toboroztak éjszakára, akik felügyelték, hogy nem csordul-e túl a Duna a töltésen, bár ezt alighanem egyébként is észrevettük volna. A férfi is jelentkezett, de kikötötte, hogy előbb felfegyverkezik.

A tömött utazótáskájából került elő a tarisznya, amiben a vadászpuskáját tartotta. Ernő bácsi inkább óvatosan elsompolygott, amikor meglátta őt a vállára akasztott mordállyal.

Valami olyasmit mondott, hogy semmitől sem kell félnünk, és elindult a gátra.

A vadkan aznap este mutatkozott először. Ott ültem az ablakomban, és vártam, hogy a Duna hullámai felbukkanjanak az éjszakában. Az udvarunk egy kis darabkájára és az utca egy szeletére volt kilátásom, és miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, különös látványban volt részem. Az utcát elárasztották a vadak, mintha felvonulást tartanának. Csak épp nem voltak túl felszabadultak, nem is annyira rettegés volt a mozdulataikban, mint inkább mély szomorúság. Először őzek jöttek, kettesével-hármasával, utánuk borzok, rókák, szarvasok, minden méltóságtól megfosztva, hülyén tévelyegve a házak között. A magányos vadkan volt az utolsó, lassan közeledett, és épp előttünk állt meg, vagy húszlépésnyire a kaputól. Lecövekelt, és bámult, nem tudhattam, merre bámul egy vadkan, amikor így áll, de nekem olyan volt, mintha egyenesen rám bámulna. Csatakos, gubancos volt a bundája, mintha úgy úszott volna ki a megáradt Dunából, és nyilvánvalóan fogalma sem volt, hol van.

Vagy mégis. Órákig állt ott, a kapunkkal szemben, mintha várna valamire.

Másnap a férfin a fáradtság legkisebb jelét sem lehetett látni, pedig hajnalban ért haza az őrségből, amikor én már aludtam. Nagyon szívesen megkérdeztem volna tőle, akkor is ott állt-e még az a gubancos bundájú vadkan a kerítésünkkel szemben, amikor hazaért, de akkor meg kellett volna szólítanom. Anyám tekintetét kerestem inkább, mert zavartnak láttam őt. Mintha megint egy közös burokba szorultunk volna, mint amikor egyszer tűzőgéppel kapcsolta össze a kezünket meg a lábunkat. A férfi azt mondta, a Duna nyugodt volt az éjszaka, csak a vadak hangoskodtak, és attól tart, ahogy duzzad az ár, ez csak egyre rosszabb lesz. Még szerencse, hogy az ő kicsikéjére számíthatunk, és a falnak állított ágyúja felé kacsintott.

Anyám nevetett, és furcsa fájdalom bugyogott elő a szájából.

Ernő bácsi azt mondta, vasárnap tetőzhet a Duna; aznap péntek volt, és még mindig permetezett az eső.

A férfi nem aludt: rakosgatta a homokzsákokat, tisztogatta a fegyverét, és fütyörészett. Ebéd után megkérdezte, nem akarom-e kipróbálni, és megint a puska felé kacsintott. Megmerevedtem, mire ő felállt, odahozta a fegyvert, és a combjaira fektette. Azt mondta, neki ez a puska a legjobb barátja, ezért aztán most már az én legjobb barátom is, szóval semmi okom tartani tőle. Azt mondta, nekünk meg kell tudnunk védeni magunkat, mert minden oldalról szorongatnak bennünket, hiszen mi a világ legnagyszerűbb szabadságharcos nemzetébe születtünk. Körülöttünk mindenki hazugságokat terjeszt rólunk, mert el akarják venni a dicső múltunkat, a birodalmunkat, a királyainkat. Nem fog nekik sikerülni. A mi birodalmunk ugyanakkora, mint ezer évvel ezelőtt, és ősi fejedelmeink szelleme lebeg felette. Ezt nem szabad szégyellenünk kimondani, és ezt mindenkivel szemben meg kell védenünk.

Majd ő megtanít rá.

Anyám ott állt mellettünk, zavartan mosolygott, és hozzásimult a szoborhoz.

Pénteken megint őrségbe ment, ezúttal éjféltől reggelig. Amikor elindult, én már ott álltam a szobám ablakában, és figyeltem, ahogy elhagyja a látómezőmet; a hátán lógó puska csöve a feje fölött meredt bele a sűrű éjszakába. Olyan csend telepedett a környékre, amilyet talán még sosem hallottam: nem kiabáltak hazafelé támolygó részegek, nem duruzsoltak a tévék a házakban, nem fingtak az öregasszonyok a pottyantós budi felé botorkálva. Csak a vadak neszezése törte meg a csendet, mert ők menetrendszerűen megérkeztek, amint a csend leple leborult ránk. Most többen és gyorsabban jöttek, nyulak, őzek, szarvasok. Később, már jócskán benne járva a hajnalban, kiürült az utca, és majdnem lecsukódott a szemem, amikor egy sötét folt bukkant fel az úton.

A vadkan most talán még elcsigázottabb volt, mint az előző éjszaka. Ugyanoda állt ki, a kerítésünkkel szemben, mintha csak kiszámolta volna a húszlépésnyi távolságot. Hirtelen minden álmosság kiürült belőlem, úgy lüktetett az egész testem, mint egyetlen lázas szívcsomó.

Ez a házunkat bámulja, ez egyenesen engem bámul.

Úgy várt ott, mint aki nagyon is tisztában van az ítéletével, és önmaga jelentkezett, hogy végrehajtsák rajta.

Megint ő bírta tovább. Miután már végtelen sokáig néztem, elsötétült előttem minden, és zuhanni kezdtem.

A férfi ott ült a reggelinél, amikor kitámolyogtam a konyhába, és anyám pakolta elé a virslit, a sonkát, a főtt tojást, mintha egy egész hadosztályt etetne. Jó reggelt, mondta, hogy aludtunk, és már folytatta is, hogy egészen őrült éjszaka volt, mert a vadak dübörögve menekültek az erdőből, ahogy kiűzte őket a rejtekeikből a Duna. A víz már a töltés tetejénél hullámzik, és bármikor átcsordulhat. De azért annyira nem vészes a helyzet.

Ernő bácsi dél körül beszólt, hogy ő akkor elugrik az anyja egyik testvéréhez látogatóba, mert már régen járt arrafelé, de hamarosan visszajön. Fél háromkor fordult meg a busz a Jednota előtt, és ez volt az utolsó járat, amivel még el lehetett hagyni a falut. A kapunkban állva néztem az üres utcát, a kihalt házakat, mintha csak hatalmas, megavasodott szalonnakockákkal szórták volna végig a tájat.

A férfi aznap délután nekilátott, hogy lebontsa a régi fészert, mert még a nyáron le akarta rakni az új garázs alapjait.

Már nem maradt senki, aki őrködhetett volna a gáton, csak a mi emberünk. Anyám izgatottan kérdezgette tőle, mikor a délutáni kávéjukat szürcsölgették a konyhában, hogy biztosan ki kell-e mennie ma is.

Már nem maradt más, aki őrködjön, mondta boldogan.

Talán, mondta az anyám, és mindketten ránéztünk. Én kértem a szememmel, hogy mondja ki végre. Mondjon ki bármit. Vagy hogy legalább nézzen rám, és bólintson egy icipicit, csak a szemével. De ő nem folytatta, csak ez az egy szó maradt ott a levegőben lógva.

Amikor sötétedés után a férfi távozott, benyitottam a nappaliba anyámhoz, aki a tévé villogó fényében sütkérezett. Futó mosollyal pillantott rám, mint aki egy kicsit meghülyült, de inkább nem beszélne róla. Álltam vele szemben, és nem tudtam megszólalni. Pedig csak annyit kellett volna kérdeznem, ő is látta-e. És hogy pont ugyanazt látta-e, amit én. Úgy álltam ott vele szemben, éppen úgy, mint a vadkan, ugyanolyan ziláltan és kérlelőn, és ő egy elnyúlt, lemondó pillantást küldött felém.

Elfogytak a vadak. Talán mind elmenekültek már, akik nem, azokat pedig elragadta az ár. Vártam, hogy jöjjön a csüggedt öreg vadkan, miközben a fáradtság sűrű masszaként áradt szét bennem. Akkora volt a csend, hogy hallani véltem, ahogy a Duna hullámai átszivárognak a töltésen, és egyre nagyobb és nagyobb iramban áradnak be, a házak közé.

Ebbe a feneketlen csendbe hasított bele a durranás. Felriadtam, és kiszaladtam a szobámból, egyenesen nekirohanva az anyámnak. Olyan kicsinek tűnt, mintha csak a húgom lett volna, és olyan feldúltnak, mint egy kétségbeesett őzsuta. Hallottad, kérdezte, megragadta a vállamat, egymás szemébe néztünk, és az anyám könnyei egyszeriben záporozni kezdtek.

Mire felkeltem, már túl voltunk a tetőzésen. A rádióban azt mondták, gyorsan le fog vonulni az árhullám, és a kitelepített lakosok már a következő hét első napjain visszatérhetnek otthonaikba. Nem találtam odabent senkit, és úgy, ahogy voltam, gyűrött pizsamában botorkáltam ki az udvarra. Mindketten hátul voltak, a régi fészer romjai között. A férfi már lebontotta az egészet, az anyám pedig úgy nézte őt, mint egy olimpiai bajnokot.

Vége van, mondta a férfi, amikor megpillantott. Tudtam, hogy ide jár, mert amikor hazafelé jöttem hajnalonta, láttam eliramodni. Öreg vadkan volt, mégis úgy spurizott, mint egy kismalac, és mire megcélozhattam volna, eltűnt a házak között. Az anyád mondta, hogy ti is láttátok, ahogy a kerítéssel szemben álldogált éjszakánként, mintha be akarna jutni. Na, most már nem fog itt ólálkodni. A töltés mellett pillantottam meg tegnap éjjel, és most végre sikerült beleeresztenem egyet. A rohadék disznaja még így is meglógott, de most már nem fog visszajönni. Szerintem már ott lebeg a felpuffadt teteme a Duna vizén.

Felpillantottam. Olyan vakítóan kék volt az ég fölöttünk, mintha soha többé nem esne belőle egyetlen csepp eső sem.

Anyám félrenézett, és egy titkos mozdulattal megtörölte a szemét.