Tőzsér Árpád versei

Mandy Kerr felvétele

A Mindenség nyálkás törzsén

                                         Fiatal barátaimnak

Valamiről menthetetlenül lemaradtam –
Mindent megéltem, amit egy hosszú életen át
az Isten haszonállata, az ember megélhet,
mégis hiányérzettel távozom a Teremtésből.
A mindeddig kutyahűségű érzékeim
vert állatokként oldalognak vissza
a materia primának is nevezett ősállapotba.
Immár úgysem aktuális lehetőségekként
(de minek voltak kihagyott lehetőségei?!)
értetlenkedő szomorúsággal tekintgetnek
hátra reám. – Felfoghatnám mindezt így is:
csaknem száz évig, háborúk, jó és rossz ízű
forradalmak véres lápjában gázolva
megúsztam azt a valamit, amibe mások
fiatalon belehaltak. De megélték-e vajon
a szánandó test tapogatóinak, a látásnak,
hallásnak és értelemnek mint létformáknak
a szomorú elvonulását? Tapasztalták-e, milyen
ambivalens ezen önállósodott vehiculumok
mozgása: nem tudják, előre mozduljanak vagy
hátra. Ambivalenciájuk oka: akaratlan viszik
magukkal az én, és csak az én teremtett világát,
saját Napját, Holdját, csillagködeit s a Földjét
– jaj, a Földemet, tengereimmel, szigeteimmel,
morénáimmal, hangyabolynyi városokkal,
falvakkal, melyekben oly sokáig futkostam,
fontoskodtam én is, aztán most, szenzoraim
csápjai nélkül (mint a meztelen csiga a
Mindenség nyálkás törzsén) nem tudom,
merre van a fölfelé és a lefelé…
Minek látszom vajon, ha képzeteim
az űrből visszanéznek reám?
Először talán bekötött szájú zsák-csillagnak,
aztán már csak zsákféregnek, végül
annak sem – keringnek képzelőjüket
elfeledve közönyösen a Tejút
valamely csillaggyűrűjén.
Valamit elmulasztottam,
valami megértetlenül elmúlt…

Europé földje

(Nem-versek Európa múltjáról-jelenéről)Elöljá ró beszéd
Elvénült Európánkról szólok, immár magam is vénen,
néha helyette, többször róla – fiataljainknak. Afféle síron
túli emlékiratszerzőként déd-Európánk néhány jeles
eszméjét-téveszméjét, életének jeles s kevésbé jeles tetteit,
pillanatképeit, képtelen pillanatait kívánom összefogni,
most nem sejtelmes poétikai deklinációkban, hanem
világos prózában. Pszeudoemlékiratot írok hát, néha
az Európát megszemélyesítő mitológiai Europé nevében.
Szövegeim mindezen túl csak annyiban adnak
teret a szabadon szárnyaló költészetnek, amennyiben
grafikájuk a mandala négyzeteire (a világ négy égtája
felé való teljes nyitottságra) kívánnak utalni, tizennégy
sorai pedig a szonett-tér teherbírását mérik. A mégis
„költésbe” futó néhány rész – szabályt erősítő kivétel.

* * *

Nagy Sándor, az istenfáraó

Az európai utókor feltűnően kevés uralkodót tüntetett ki a „Nagy” jelzővel:
Nagy Sándor, Nagy Constantinus, Nagy Károly, Nagy Lajos. Miért nem
„Nagy” viszont Iulius Caesar, Marcus Aurelius vagy Napoleon? De maradjunk
Nagy Sándornál: ő tulajdonképpen miért „Nagy”? Ugyanis azt leszámítva,
hogy tanítómestere, Arisztotelész sok nemes eszmét oltott bele (így
például közismert, hogy mikor Thébait fölégette s földig romboltatta, a költő
Pindarosz házának megkegyelmezett), valamint hogy megalapította kora
műveltségének máig álló központját, Alexandriát, kevés pozitív tett fűzhető
nevéhez. Viszont az ő fejében születik meg először a globális világhatalom
(később még majd annyi torz főben kísértő) eszméje, továbbá legyilkoltatja
Kalliszthenészt (Arisztotelész unokaöccsét), kivégezteti Filotaszt (leghűségesebb
tábornokát) és saját kezűleg szúrja le mostohatestvérét, Klitoszt. S
mindezt abban a hiszemben, hogy ő az egyiptomi Ámon-Ré isten fia. Meghódította
Egyiptomot, de az egyiptomi istenfáraók meg őt hódították meg!

Neandervölgyi köztársaságok

A görög világhatalom megszűntével s a Római Birodalom megalakulásával
nem csak egy új nép jelenik meg világhatalmi szereplőként
Európa színpadán, hanem egy új rendező, egy új állameszme
is: Tarquinius Superbus, az utolsó római király bukásával létrejön
a világ első államönkormányzat-féléje, a res publica. Fél ezer
évig tart, hogy aztán a bukásával másfél ezer évre (Cromwell köztársaságáig)
még a nevét is elfelejtsék. Persze a megszületése sem
igen emlékeztetett az újkori republikák születésére! Tarquinius Superbust
(valami ősi jogra hivatkozva) száműzték, míg modern utódainak
néha koronáikkal együtt a fejüket is leütötték. E korai res
publicák vívmányait nem tizennégy sorban, de tizennégy oldalon
sem igen tudnánk összefogni (egyet azért említsünk meg: a törvénybe
fogott jog!), mégis igaza lehet H. G. Wellsnek: a római első
köztársaságok csak neandervölgyei a mai köztársaságainknak.

Iulius Caesar és Nagy Károly Európája

A római köztársaságok kora a kor legnagyobb hadvezérének,
államférfijának, Iulius Caesarnak meggyilkolásával
ért véget. E gyilkosság különös, ellentmondásos drámáját
(amelyben nem a Bűn és az Erény, hanem két, hasonlóan
nemes szándék csapott össze) Shakespeare után újrafogalmazni
bűnös hiúság volna. Jegyezzük föl inkább azt a – témánk
szempontjából fontosabbnak is tűnő – tényt, hogy a
művelt Európa területe éppen Caesar hódításainak köszönhetően
kezd kicsit először a mai önmagára hasonlítani, bár
földrészünknek ezt az ősképét még sokáig inkább Romanának
hívják. Mai nevét Hellász után csak a keresztény Európát
megteremtő frank Károly idejében kezdik megint emlegetni.
Nagy Károlyt viszont éppen Caesar epiteton constansának
(Haza Atyja) mintájára nevezték el Európa Atyjának.

Róma első császára, az „isteni Augustu s”

Iulius Caesar, mikor „királynak” szólították, tiltakozott: ő
nem király, ő Caesar. Ezzel mintegy fogalommá tette saját
nevét, s ezt a fogalmat egyben fölé is emelte a hagyományos
királyi tisztségnek. A fogalmat aztán utódja, az
„isteni Augustus” olyan értelemben töltötte meg tartalommal,
hogy a császár hatalma nagyobb lett, mint a királyé
volt, s lett ő (Augustus) hivatalosan is Róma első (s tetteinek
fontosságát tekintve az őt követő mintegy száz caesar
között az egyik legnagyobb) császárává. Jelentőségét a világ
számára mi sem érzékelteti jobban, mint egy sajátos
tény: a szakemberek (s nem csak ők) a mai napig vitatják,
Vergilius híres IV. eklógájában ki a megjövendölt „új
sarj”, akit az ég küld a földre békét és „aranykort” teremteni:
Jézus, vagy Augustus utóda, vagy maga Augustus?

A cél és az eszköz

Az utókor köztudatában (főleg irodalmában) elevenebben
él Caesar, az előd, mint Augustus, az utód. A reneszánsz
Niccolò Machiavelli „öt jó császárt” nevez meg a száz közül:
Augustus nincs az „öt” között. Mért nem volt „jó császár”
Augustus? C. Suetonius, a császári levéltáros, mintegy
200 évvel a mi caesárunk után megírja a tizenkét első
caesar életrajzát, köztük természetesen Augustusét is: írásában
csaknem több szó esik az uralomra törő fiatal triumvir
erőszakos tetteiről, esetenként akár gyilkosságairól,
becstelenségeiről, mint a későbbi uralkodó erényeiről. S
mindezek után azt is hihetnénk, hogy a fiatal Augustus is
a Nero-féle szörnyuralkodók közé tartozott. Szerintem az
ifjú Augustus csak jó tanítványa lett volna a fentebb említett
Machiavellinek: nála is szentesítette a cél az eszközt.

Képzeljük el: Jézus a Gecsemáné-kertben felváltva imádkozik
és Szókratész védőbeszédét olvassa (olvashatta: folyékonyan
beszélt görögül): „Úgy vélem, azért rendelt az isten közétek,
hogy egész nap korholjalak benneteket”. Jézusnak s Szókratésznek
ugyanaz a bűne: Mammont, a tulajdont kárhoztatják,
s hitéért mindkettő önként vállalja a méregpoharat. Bár Jézus
csak jelképesen s kicsit vacillálva: „Múljon el tőlem, de ne az
én akaratomból…”, aztán végül mégis fenékig issza a halált.
Nem én vagyok az első, aki párhuzamot von Szókratész és Jézus
között. A harmadik pohárról, amely pedig alig különbözik
a két elsőtől, kevés szó esik: „Ha nem vagy elégedett azzal, amid
van, nyomorult vagy, legyen bár tiéd az egész világ”. Ezt
a sztoikus Seneca mondta, aki Jézussal egy évben született, de
35 évvel később itta ki a sorstól neki rendelt méregpoharat.

Vissza Jézushoz

Képzeljük el: Jézus a Gecsemáné-kertben felváltva imádkozik
és Szókratész védőbeszédét olvassa (olvashatta: folyékonyan
beszélt görögül): „Úgy vélem, azért rendelt az isten közétek,
hogy egész nap korholjalak benneteket”. Jézusnak s Szókratésznek
ugyanaz a bűne: Mammont, a tulajdont kárhoztatják,
s hitéért mindkettő önként vállalja a méregpoharat. Bár Jézus
csak jelképesen s kicsit vacillálva: „Múljon el tőlem, de ne az
én akaratomból…”, aztán végül mégis fenékig issza a halált.
Nem én vagyok az első, aki párhuzamot von Szókratész és Jézus
között. A harmadik pohárról, amely pedig alig különbözik
a két elsőtől, kevés szó esik: „Ha nem vagy elégedett azzal, amid
van, nyomorult vagy, legyen bár tiéd az egész világ”. Ezt
a sztoikus Seneca mondta, aki Jézussal egy évben született, de
35 évvel később itta ki a sorstól neki rendelt méregpoharat.

Még egyszer Szókrat észről és Jézusról

De miért halt Jézus kereszthalált? Soha, sehol
egy szóval nem mondta, hogy halálával a bűnös
emberiséget akarja megváltani. A megváltás
gondolatát az emausziak szőtték a mítoszba,
akik mindenáron hinni akartak Jézus feltámadásában.
A Grál mondája is Emauszból eredeztethető:
a szegény emausziak asztalán kehely
nem volt, csak kenyér, de képzelték, hát
volt, s benne a feltámadott Jézus vére. Ez a teremtő
hit a csodában hiányzott Szókratész cinikusainak
korából, ezért nem lett a Mesterük
tanításaiból vallás. Diogenész például inni is
csak tenyere csanakjából ivott, bármely edény
„magánvalósága” zavarta volna függetlenségét.

Részletek egy készülő történelmi „képeskönyvből”, amely csak annyiban „képes”, hogy az általában képekben beszélő költő megpróbál prózában szólni a történelemről , de nem
mindig sikerül neki

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/10-es lapszámában.

Tőzsér Árpád (1935, Gömörpéterfala)

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és egyetemi oktató, érdemes művész.