Jana Juráňová: A semmirekellő

(próza Vályi Horváth Erika fordításában)

Ľudmila

A kávégép mellett ül. Duzzadt lába kibuggyan az egyszerű, könnyű, fekete mokaszinból, aminek már letaposta a sarkát. Sötétlila cicanadrágja lábszárközépig ér, műszálas zoknija fölött kikandikál a csupasz, száraz bőre, melyen úgy tekergőzik egy visszér, akár a döglött földigiliszta. A könynyű krómszék a rendelőintézet előcsarnokában ugyanabból az anyagból készült, mint a kisasztal, kényelmetlen és kemény ugyan, de van karfája, ezért Ľudmila megkapaszkodhat benne, amikor feláll. A négykerekű kocsit a fal mellé állította, a kis üléssel felszerelt, gurulós járókeretet és a kosarát is teleaggatta műanyag táskákkal. Ha belekapaszkodna, amikor felkel a székről, a járókeret megcsúszhatna, a féke már nem jól működik. Mariena járókának hívta a járókeretet, és újat akart neki venni, de arra már nem volt ideje. A gondoskodó Mariena túl sok feladatot vett magára. És Ľudmilának most már magáról kell gondoskodnia.  Minden vagyona ott lóg a kocsira akasztva, azokban a műanyag zacskókban, a kabátját is ráhajította. Az évnek ebben a szakában elkelne egy melegebb kabát.

Az asztalon gyógyszercégek szórólapjai hevernek. Körülbelül egy méterre az asztaltól ott van egy kávéautomata. Előtte nagy papírpohárban kávé. Ľudmila arca nyugodt és sima, aminek történnie kellett, az már régen is és mostanában is megesett, de többé nem fog. És aminek jönnie kell, az már úgyis teljesen mindegy. Az arra járók könnyen azt gondolhatják, hogy éppen valamilyen fontos orvosi vizsgálaton esett át és arra vár, hogy valaki a családból hazavigye. Az előcsarnokban tartózkodó emberek ide-oda mászkálnak, ki-be járkálnak, senki nem marad tovább a szükségesnél. Ľudmila most a hátsó bejáratnál üti el az időt, a kórházat a rendelőintézettel összekötő folyosó közelében. Elöl nem járkál, mert ott az információs pultban ülő nőnek sasszeme van, inkább messziről elkerüli azt a részt. Csak néha lopakodik be a büfébe, vagy elsurran a felakasztott ruhákkal teli állványok mellett.

Senki sem veszi észre, pedig jó néhány napot eltöltött már a rendelőintézetben. Lassan gondot okoz összeszámolnia, hányadik nap már ez a mai reggel. Hétfőn engedték ki a kórházból, négy napig bent feküdt. Mióta Mariena nem gondoskodik róla, Ľudmila élete kiesett a megszokott kerékvágásból, és szükségállapotban telnek a napjai. Szívesen kiesne innen valahova, de nincs hová mennie. Így hát ül és issza a kávét. Ezeddig még a személyzet sem figyelt fel rá. Ám a kórházi betegfelvételt el kellett hagynia, mert az ablaknál ülő nőt nagyon idegesítette a műanyag táskáival. Hát jó, a betegfelvételnél nem szokás üldögélni, onnan csak szétszélednek az emberek. Szerencsére a rendelőintézetben más a helyzet.

A háta mögött egy nagy plakát, valószínűtlen fürtbe kapcsolódó felhőkarcolókkal. Madártávlatból látni rá egy világváros utcáira, talán Sanghaj, esetleg Dubai lehet, egy darabka New Yorkkal vagy más metropolisszal kombinálva – többsávos utcák, autók nélkül, kihalt járdákkal. A város azonban nem olyan, mint apokalipszis után, tiszta és egységes, semmi jel nem utal arra, hogy esetleg elhanyagolt lenne vagy összeomlás fenyegetné. A négy felhőkarcoló lapos tetején kávéscsészék trónolnak. A kis presszós csésze elfoglalja az egész háztetőt, a tejeskávés pohár magasra emelkedik, a következő tetőn egy nagyobb csésze pihen, talán dupla presszó lehet benne, és aztán a legnagyobb és legszélesebb, valószínűleg ebben van a kapucsínó. A csészék fehérek, a felhőkarcolók halvány szürkék, a kávégyártó logója pedig piros. A nagy felbontású poszter színei élénkek, különösen éles a fényereje, olyan világos, mint a legszebb napsütéses napon, de nem vetül rá árnyék, így egy kicsit ijesztő a hangulata. Teljesen kihalt minden, a tiszta üvegépületek ablakai mögött vélhetően boldog, tevékeny emberek bújnak meg, inkább fiatalok. Ígéretes jövő áll előttük, sikeres álomszakmákban versengenek, márkás ruhát viselnek, bezselézett hajjal, tökéletes sminkkel, kisuvikszolt, magas sarkú vagy puha talpú cipőben, vagy talán a legdrágább sportcipőben surrannak végig a folyosón. Miközben a tökéletes képernyők mögött ülve a szakmájukat űzik, sokféle kávét iszogatnak.

A poszter világa Ľudmilát nem érinti. Kortyolgatja a viaszos papírpohárból a meleg italt és mosolyog. Tekintete a messzeség homályába réved, de nem túl távolba, mert a szemközti fal csak néhány méterre helyezkedik el tőle. Félúton a fal felé megakad a szeme, majd ismét magába réved. Így a legbiztonságosabb.

Az előcsarnok falait egy átlagos felnőtt vállmagasságáig zöld olajfestékkel kenték le. A mesterséges fény a látszólagos tisztaság benyomását kelti. Bár reggelente itt senki nem mossa fel a padlót, talán este, amikor Ľudmila már nem jár erre, viszont most úgyis kis sárga műanyag közlekedési táblákat helyeztek el mindenütt, akkorák, mint a kerti törpék, egy épp eleső figura látható rajtuk, akinek a lábai fent vannak a levegőben.

Egy mankós, görnyedt hátú férfi lép be a klinikára, amikor észreveszi a kirakott jelzőtáblát a levegőben lévő ember piktogramjával, még jobban meggörnyed, lemerevedik, és csak pár pillanat múlva dönt úgy, hogy csoszogó léptekkel, egy sebesült csiga tempójában továbbaraszol. Odakint nedves az idő, közvetlenül karácsony után havazott, ünnepekkor csupa sár volt minden, mint a legtöbb évben ebben a városban. A tökéletes karácsony képei átvándoroltak a képeslapokról a mobilszolgáltatók hirdetéseire, onnan pedig az emberi tudatba, ahol elhintették a kétségbeesés magjait. Talán soha többé nem éli át senki a fehér, kristályosan roppanós, fagyillatú, tiszta, szép karácsonyt? A város utcái elnyűttek, a fák csupaszok, a fények, amelyekkel október óta az egész várost teleaggatták, közvetlenül az ünnepek előtt felmondják a szolgálatot. Sok puncsot kell inni, és engedékenyen összeszorítani a szemünket, hogy legalább egy kicsit karácsonyi legyen a hangulat. Mi lenne, ha műhóval szórnák be karácsony előtt a város utcáit? De csak egy kicsit, hogy ne legyen fennakadás a hó miatt. Ha a hegyekben a lejtőket hóval szórják le, miért ne lehetne díszítésként mesterséges és biztonságos hóval meghinteni a várost is, hogy örömet okozzanak, és jó legyen a hangulat?

A nedves piszok összegyűlik a lábtörlőn, összekeverik a hajszálakkal, a szőrrel és más, egész éves koszmaradványokkal,  széthordódik a frissen felmosott padlón. Egész nap érvényes az épp eleső pálcikaember piktogramja. Még jó, hogy ilyen közel az orvosi segítség.

A gyermekosztály ajtaja mellett oldalt hatalmas Mikulás áll. A könnyű műanyag figurára Mikulás-ruhát húztak, több télapós kiegészítőt is aggattak rá. Sapkája szinte nevetségesen magas, arcán vattabajusz és szakáll, bal oldalán kissé már levált a furcsa szőrpamacs. Piros ruháját fehér szőrutánzat szegélyezi. A Mikulás-figura  egy kicsit meginog a huzatban, a talapzatot, amin áll, egyik oldalról egy elszáradt, beazonosíthatatlan szobanövénnyel teleültetett virágcserép tartja. A Mikulás felnyúlik a magasba, eléggé poros, a karácsony már tavaly elmúlt, és talán mindenszentek óta itt állhat, ha nem régebben. A rendületlen, széles, félőrült mosoly mintha még mindig valamilyen sejtelmes ajándék ígéretét hordozná a gyerekek számára. Kevesen veszik észre, néha egy apróság elsírja magát ijedtében, amikor megpillantja, de egyébként úgy tűnik, hogy már azok is megszokták a látványt, akik először veszik észre. Néha enyhén meginog, attól függően, menynyire nyitják ki az ajtót, és bejön-e a huzat odakintről. Megjelenéséből arra lehet következtetni, hogy ő sem hagyta ki a szilveszteri bulit.

Egy idősebb férfi sétál be a klinikára. Enyhén előrehajolva, frissen aprózza lépteit, ám a nyaka és a dereka merev. Fáradságosan tekint jobbra, balra, szinte az egész testével fordul, és apró, nevetséges hajlongással mozog, mintha köszöntene valakit, bár Ľudmilán kívül senki sincs a hallban. Meghajol előtte, a nő szórakozottan átnéz rajta. A férfi aprópénzt halász elő a zsebéből, a kávéautomatához  lép, és halkan motyog az orra alatt.

Bólogat és megnézi a kínálatot, majd megnyom néhány gombot, és nemsokára elégedetten kiveszi a kávét. Nem ül le az üres székre az asztalhoz Ľudmila mellé, inkább a szemközti falhoz támasztott faüléseken foglal helyet. Úgy néznek ki, mintha egy régi, évekkel ezelőtt felszámolt moziból hozták volna ide őket, amikor a filmeket a nagy bevásárlóközpontok multiplexeiben kezdték vetíteni. Kopottak és kissé rozogák is már, bár azért még elég jól tartják magukat. A férfi kortyolgatja a kávét, és mereven a felhőkarcolós plakátot bámulja a csészékkel Ľudmila háta mögött. Elégedetten dudorászik és bólogat. Figyeli az embereket, lebiccenti a fejét, suttog valamit, majd hirtelen magába önti a maradék kávét, előre-hátra lendül, hogy jobban fel tudjon kelni, óvatosan kiegyenesedik, és az üres pohárral határozott lépésekkel halad a szemétkosár felé. Egy pillanatig vizsgálgatja, hogyan nyílik a kosár, végül felemeli a fedelet és beledobja a poharat. A kezét morzsolva sarkon fordul, meghajol Ľudmila előtt, és a kijárat felé veszi az irányt.

Ľudmila meredten bámul előre, elégedetten mosolyog. Nem érdekli a körülötte lévő forgatag, elringatja a lépések és a hangok zaja. Elszunyókál, feje a mellkasára biccen. Csakhamar elgémberedik a nyaka, lassan, óvatosan emeli fel a fejét, bal kézzel megtámasztja, ami nem fáj annyira. Kinyitja a szemét, és a szemközti falra néz, az üléssor fölé.

Amióta itt van, időnként a férjéről álmodik. Meg a fiáról. Bekúsznak az álmaiba, mintha valamilyen zsilip lenne ebben az épületben, ahol bejuthatnak a tudatába. Nem mintha egyáltalán nem akarná beengedni őket, nem erről van szó. De azon kapja magát, hogy nem hiányoztak. Különösen a férje. Félve gondol a fiára, mert nem tudja… nem tudja, hol van, nem tudja, hogy… fél kimondani a dolgot, még magának is.

A rendelőintézet délelőtt gyorsan megtelik. Még nyolc előtt a vérvételek, aztán a vizsgálatok. Valahol olyan sokáig kell várni, hogy az emberek reggel hat előtt már a főbejárat előtt rostokolnak, mielőtt beengednék őket. Aztán elözönlik a várótermeket, és az előcsarnok ismét kiürül. Mindenesetre amikor a sok ember már bent van, nem jelent gondot elvegyülni közöttük. Ľudmila bármelyik székre leülhet, bármelyik rendelő elé, csak az a fontos, hogy ne közvetlenül az ajtó előtt foglaljon helyet. Délutánra a folyosók és a várótermek fokozatosan kiürülnek. Kevés orvos rendel háromnál tovább, egyes járóbeteg-szakrendelések általában heti egy délután legfeljebb öt óráig tartanak nyitva, kivételes esetben egy órával tovább.

Ľudmila átmegy a hátsó bejárat hallján, és továbbsétál az oldalsó folyosó felé. Az ápolónők fontoskodva közlekednek fel és alá a folyosón, csörgetik a kulcsaikat, vagy épp ellenkezőleg, stikában lopakodnak vissza a büféből. Csak az odabent tartózkodók tudják, mi folyik a szakrendelések zárt ajtói mögött. Előfordul, hogy néha megakad egy váróterem előtt a sor, és senki sem tudja, ellátnak-e odabent valakit, vagy az orvosnő és az ápolónő túl sokáig beszélget, kávézik, ebédel vagy esetleg elaludt. Általában az ebédszünetet sem jelzik az ajtón, mégis elmennek ebédelni, vagy odahozatják a rendelőbe az ételt. Olyankor mindig feltorlódik a sor az ajtó előtt. Egyébként az ápolónők és az orvosnők életmódja valószínűleg nem sok jót ígér. Biztosan betegek ők is, néha a kórképük közvetlenül leolvasható az arcukról, kevés az olyan, aki jó reklám a szakmájának, ám egészségesen kell kinézniük. Alig találnak időt arra, hogy elszaladjanak egy kivizsgálásra.

Ľudmila már elég jól tájékozódik a földszinten, a többi emeletre viszont egyáltalán nem jár fel, mert a lift egyszer beragad, máskor pedig túlzsúfolt, miért utazgatna benne a gurulós járókerettel? Megbotolhat  vagy beragadhat. Attól függően, hogy épp mi van kiírva az információs táblára az elszánt külsejű informátor hölgy háta mögé, úgyis teljesen mindegy, hogy a földszinten vagy egy-két emelettel feljebb üti el az időt. Idelent van a kávéautomata, a büfé, a ruhaüzlet a felaggatott cuccokkal, és a székek is. Amikor ott matatott körülbelül kétszer, az eladónő azonnal éberen felpattant a helyéről, idegesen végigmérte, járkált utána, és párszor megkérdezte, mit parancsol, tud-e esetleg segíteni. Végül is mi történne, ha Ľudmila pár rongyot laza mozdulattal rádobna a járókeretre? Senki sem tudná eldönteni, hogy mindig ott voltak-e azok a göncök, vagy épp most lopta el őket. Kerüli az információs pultban ülő hölgyet. Valahányszor erre pillant, szúrást érez hastájékon. A csaj mérgesen, gyűlölettel végigméri. Ľudmila nem veszi észre, de inkább azokon a folyosókon bóklászik, ahova nem ér el ennek a hárpiának a tekintete. Nem hiányzik neki, hogy minden alkalommal, amikor az információs pultban ülő nőre néz, a mosdóba szaladgáljon.

Amikor kórházba szállították arról a hitvány hajléktalanszállóról, a geriátriai osztályon helyezték el. István-nap volt. Nem csoda, hogy karácsonykor rosszul lett. Nem mintha a karácsony Ľudmila családjában mindig is a béke, a nyugalom, a boldogság és különösen a szeretet ünnepe lett volna, de túl megterhelő volt ezt az ünnepet a hajléktalan nőkkel teli szállón túlélnie. Felszökött a vérnyomása, begyulladt a légcsöve, a kórházba szállításakor leginkább az nyomott legtöbbet a latban, hogy másokat is megfertőzhet. Fájtak az ízületei, de ez senkit sem érdekelt. Végül megszédült és elesett. A földre zuhant. Ugyan eszméleténél volt, de ezt nem árulta el senkinek, nagyon rosszul volt. Mentőt hívtak, egyáltalán nem működött együtt a mentősökkel, elhatározta, hogy meghal. Tudta, ha időben kapott volna gyógyszert a vérnyomására, és ott hagyják a hajléktalanszállón, akkor ki se kellett volna jönnie a mentőknek.

A geriátrián hosszú idő után ismét jól érezte magát. Ha nem lett volna karácsony, nem kerül oda. – Tudja, nénike – valahogy így szólították, – ez általában nem így megy, de néhányan, főleg a tartósan betegek, hazamentek az ünnepekre a családjukhoz. Szentestére hazavitték őket.

– Infúziót szúrtak be neki, nem egész négy napot és három éjszakát töltött a kórházi ágyon, és az egészségi állapota máris javulni kezdett. A vérnyomása és a testhőmérséklete is csökkent, a hörgői az erős antibiotikum hatására csodálatos módon meggyógyultak, főleg az volt a jó, hogy végre nyugodtan kialudhatta magát. Amikor jobban lett, nem volt okuk arra, hogy tovább bent tartsák a kórházban. Egy sokkal idősebb asszonnyal feküdt egy szobában, aki nem beszélt, csak ide-oda hadonászott. Ľudmila időnként rámosolygott, de ez válasz nélkül maradt. Az ágynemű tiszta volt, bár itt-ott hiányzott róla pár gomb. Az étel kissé egyhangú, de legalább meleg, és naponta háromszor elé rakták. Mindent megevett, hogy erőre kapjon, és ez hiba volt. Nincs olyan élet, hogy az ember csak ott fekszik, és közben nem kell gondolnia semmire. Amikor a negyedik napon haza akarták bocsátani, könyörgött az orvosnak, hogy legalább még hétvégére ott maradhasson, hiszen mi bajuk származhat ebből? Ám a főorvos hajthatatlan maradt. Minden értéke jelentősen javult, vigyáznia kell arra, hogy melegben legyen, és télen sem szabad megfeledkeznie a folyadékpótlásról. Amikor előhozta, hogy nincs hova mennie, a férfi összeráncolta a homlokát, és azt válaszolta: sajnálja, de biztosan van családja, hiszen nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Nem úgy néz ki, mégis az. A személyi igazolványába be van írva ugyan egy tartózkodási cím, ám az régóta nem érvényes már. Elmagyarázta neki, hogy az ünnepek után visszatérnek a krónikus betegek a geriátriára, akik a rokonoknál töltötték a karácsonyt, így nem marad szabad ágy az osztályon. Ő nem fekvőbeteg. Megveregette a karját, és szólt, hogy beküld majd hozzá egy szociális nővért. Aki be is jött, és kétféle ajánlattal állt elő. Az egyik egy városszéli munkásszálló  volt, a másik pedig pontosan az a hajléktalanszálló, ahonnan elmenekült. Büdös, hideg mindenhol, az ágyak szörnyűek, és nincs esély semmilyen magánéletre. Azt állítják, hogy nem fogadnak be sem részeg nőket, sem férfiakat, de télen megsajnálják őket, hogy ne fagyjanak halálra, hacsak nincsenek úgy berúgva, mint a csacsi. Köszönetet mondott, mert megértette, hogy ennek nincs tovább értelme.

A liftekhez lépett, lement, és leült a központi betegfelvételen. Ott legalább meleg volt. Ki se ment az épületből, mert tudta, karácsony után milyen odakint az idő. Az év egyetlen szakasza sem ilyen reménytelen. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hány napnak kell még eltelnie addig, hogy elmehessen felvenni a postára a nyugdíját. Amíg abban a kedves panzióban volt, odaküldték a nyugdíját. Mariena fizetett mindenért, amire a nyugdíjból nem tellett volna. De néhány hónappal a halála után annyi adósság halmozódott fel, hogy Ľudmila már nem tudta kifizetni. – De hiszen van családja, nem? Akkor ne lógassa az orrát. – Hiszen nem is lógatta. Csak azért dől előre ennyire, mert ferde a nyaki gerince.

A központi betegfelvétel olyan, mint a mennyország kapuja. Vagy a pokolé, attól függően, ki milyen irányból közelíti meg. Ült és várt, nem volt hova mennie. Még ha nyár is lenne, akkor sem bóklászna a városban. Az ablak mögött ülő csaj idegesen méregette, megpróbálta kerülni a tekintetét. Ľudmila ezért ült le egy kissé odébb. Az emberek fel-alá járkáltak, és kétnapos reménytelen erőfeszítés után, hogy visszakerüljön a kórházba, Ľudmila megértette, számára nincs többé itt hely. De nem volt hova mennie, ezért inkább átvonult a rendelőintézetet a kórházzal összekötő folyosóra. Ez biztonságosabb. Annak talán nem lenne jó vége, ha egész nap egy helyben üldögélne, főleg nem egy olyan forgalmas helyen, mint amilyen a központi betegfelvétel.

Vályi Horváth Erika fordítása