„Remélem, hogy túljut az értelmiségi közegen” – Interjú Kállay Eszter műfordítóval

Kállay Eszter (fotó: Bokor Krisztián)

 

Bernardine Evaristo 2019-ben, a díj történetében először megosztva, Margaret Atwooddal közösen Booker-díjat kapott. A nigériai származású brit szerző könyve magyarul A lány, a nő, a többiek címmel a költőként is ismert Kállay Eszter fordításában jelent meg. Az etnikai kisebbségek nyelvhasználatának fordíthatóságáról, a feminizmuson belüli állóháborúkról is beszélgettünk, de a regény „könyvzenéjé”-t sem hagytuk szó nélkül.

 

Költőként milyen volt ezzel a szabadverses formával dolgozni?

Magamnak írok prózai szövegeket, de nem publikálom őket sosem. Ami miatt elvállaltam a fordítást, az az volt, hogy hasonlóságot véltem felfedezni a kettőnk hangja között. Én is igyekszem egyszerűen, érthetően írni, nem szoktam hosszú prózai mondatokkal dolgozni, hanem a sortöréseket nálam is egy-egy gondolat vége határozza meg. Ismerősnek éreztem a szöveget, meg tudott szólítani, mert közel áll ahhoz, ahogyan én szeretném magam kifejezni költőként. Élőbb számomra ez a stílus, mint egy klasszikus nagyregény nyelvezete.

Hogyan szólal meg ez a fekete brit nyelvezet magyarul? Ráadásul minden fejezet egy-egy szereplőre fókuszál, összesen tizenketten vonulnak így fel. Hogyan tudtál köztük nyelvileg is különbséget tenni?

Ez volt az egyik legnagyobb kihívás a fordítás során, hiszen ennek a nyelvnek nincs magyar megfelelője. Ezért sem imitálni próbáltam, hanem visszaadni a szereplők nyelvhez való viszonyát. Carole például Peckhamben él az egyedülálló, bevándorló anyjával, ő már Angliában született. Ők nyilván eleve nagyon sajátosan használják az angolt, ráadásul Carole osztályugrást hajt végre, bekerül egy posh, azaz elsőosztályú angol egyetemre. Annak a nyelvi lenyomatát nagyon érdekes volt lefordítani, hogy Carole kitanul az afrobevándorló angolból, egyidejűleg áttanul a felsőközéposztálybeli angolba. Van is egy ilyen rész a könyvben, hogy „e helyett ezt mondta, a helyett azt mondta…” Egyébként magyarul elsősorban a felső középosztálybeli elit, az értelmiség szóhasználatát próbáltam leképezni.

Reflektáltatott is a társadalmi helyzetemre az, hogy melyek azok a karakterek, akiknek könnyen megtalálom a hangját. Engem is annyira meghatároz a közegem, hogy kultúrában dolgozó emberként sokkal könnyebb volt megszólaltatni Ammát vagy a lányát, Yazzt, akik egyetemi, kulturális közegben mozognak, Penelope-val szemben, akinek az élete tőlem több szempontból távoli. Ez a fordítás tempóján is érződött. Voltak olyan szereplők, akiket a történelmi kor, a személyes történetük vagy akár a társadalmi helyzetük miatt sokkal nagyobb kihívás volt megszólaltatni és átélni. Olyan is volt, hogy ez megfordult, LaTisha szociokulturális szempontból messze van tőlem, de annyira megfogott a karaktere, hogy az ő részén is át tudtam futni.

LaTisha fejezete szerintem kifejezetten jól visszaadja a személyiségét: a szereplő óvatosan enged magához közel mindenkit, ezzel összefüggésben a fejezet is csak lassan válik átérezhetővé, ahogyan fokozatosan feltárul a szereplő sebezhető oldala. Penelope-ra pedig szerintem a magyar olvasónak is az az első reakciója, hogy: „nem azt mondták nekem, hogy a könyv csupa fekete szereplőről fog szólni?”

Penelope egészen a végéig nagyon kilóg. Számomra ő volt az egyetlen irritáló szereplő. Valamelyest sajnáltam, de az értékeivel nagyon nehezen azonosultam. Viszont az ő fejezetében szerepel Betty Friedan könyve, The Feminine Mystique, ami magyarul is megjelenik Szirmai Anna fordításában. Ez az ’50-es évekbeli amerikai háziasszonytörténet lebontása. Magyar szemszögből azért érdekes, mert a magyar családpolitikában a háziasszony idealizált szereplő és sokszor úgy jelenik meg, mint egyensúlyozó, a családi békét fenntartó, nem dolgozó, felső középosztálybeli, de tulajdonképpen az otthon terében létező alak. Magyarországról Penelope fejezete emiatt is érdekes lehet. Viszont biztos, hogy amin ő megy keresztül, ahogyan fejlődik, az sokkal később beérő történet. Ez lehet szándékos. Engem megfogott a regényben az a törekvés, hogy a szöveg más közegeket is megszólítson. Nem véletlen, hogy ennyire sokfélék a szereplői.

Ahogy beszélgetünk, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ilyen könyvet csak olyan valaki akarhat lefordítani, akinek egyenesen a szívügye ez a téma. Te hogy állsz a fekete emberi jogok, a női egyenjogúság és a társadalmi nemek kérdéseihez?

Két éve láttam meg először ezt a könyvet egy könyvesboltban. Ahogyan kinyitottam, iszonyúan tetszett az ajánlás, és a boltban állva elkezdtem olvasni az első fejezetet. A barátommal voltunk ott, neki mondtam, hogy ez pont olyan, amit szeretnék. De ez külföldön volt, negyven euróba került a könyv, úgy döntöttem akkor, hogy nem veszem meg. Ő viszont karácsonyra megrendelte nekem. Februárban írt a kiadó, hogy szeretném-e lefordítani.

Amit szívügyemnek lehet mondani, az az, hogy sok regény szól ezekről a témákról, de A lány, a nő, a többiek olyan baloldali perspektívát mutat, ami nem egyes ügyeket helyez egymás mellé, hogy van a rasszizmus és van a patriarchátus és van a szexuális kisebbségek elnyomása, hanem meg tudja mutatni, hogy ez az összeszövődés hogyan következik a mostani kapitalizmus logikájából. Én is azt gondolom, hogy ha ezek a témák nem érdekelnének, akkor nem lehetne lefordítani ezt a könyvet.

 

 

Mit tanultál a könyvből?

Rengeteget. A legegyszerűbb és egyik legszórakoztatóbb a kulináris sokféleség volt. Nagyon sok ételt, alapanyagot, gyümölcsöt meg kellett néznem. Aztán történelmi tényeket, kezdve a londoni meleg bárokkal és a körülöttük zajló mozgalmakkal, aztán a gyarmatosításhoz kapcsolódóan is. A Megan/Morgan fejezethez – amely az egyik legnagyobb kihívást jelentette – a transzneműségről olvastam, a nonbinárisságról, az egész nemcisz-szcénáról. A szcéna létezik, viszont magyarul sokkal kevesebb a rá használható megnevezés, mint angolul.

Kihez tudtál fordulni, hogy kvázi hivatalos megnevezéseket kapjál?

Néztem a Háttér Társaság tisztázó blogbejegyzését. Gaborják Ádám, a szerkesztő, kapcsolatban állt Váy Blanka transznemű aktivistával. A könyvét az Európa Kiadó adta ki, Ádám sokat konzultált vele a szerkesztés során. Olyan ismerőseimmel is beszéltem, akik otthonosabban mozognak ebben a szcénában, mert a személyes tapasztalatom szűkös. Úgy éreztem, jobban át kell látnom, hogy az egyes kifejezések mit jelentenek és mi a súlyuk.

Ez olyan téma, ami a feminista közegen belül is vita tárgya. Az is rettenetesen tetszett a könyvben, hogy a szerelmespár csetelésén keresztül végigvezet minket azon, melyik fogalom mit jelent. Morgannek, amikor még Megan, van saját tapasztalata, de nem tud a szcéna létezéséről. Miután rátalál, elkezdi értelmezni, hogy mit jelent, hogy ő nő, rányomták azt, hogy legyen lányos, de ezt nem érzi jónak. A különböző szereplők révén megjelennek a szövegben különböző vélemények, és azokat hagyja is a szöveg, hogy összecsapjanak és érzelmeket váltsanak ki. Nincsen egy dolog, amit sulykolna a könyv. E helyett megmutatja, hogy melyik szereplő hogyan tud ehhez kapcsolódni. Morgan nagymamája bizonyos szintig tudja értelmezni, azt mondja, hogy nekem mindegy, mi vagy, elfogadlak, de én ezt igazából nem tudom befogadni. Bibi nagyon megbántódik bizonyos kérdésektől, amiket Megan kívülről jött emberként tesz fel, annál is inkább, mert Megan kételyeket is megfogalmaz a nemi identitásokkal kapcsolatban.

Amikor egy afterpartin Amma és Dominique is megvitatják a transznemű/nonbináris jelenséget, az számomra egy az egyben a vitatkozó feminista irányzatok összecsapásának tűnt. A másik, amit említettél, a megbántódás. Megan/Morgan is azt mondja, hogy szabad hibáznom, szabad kérdeznem. Hasonlóan Bibihez, Yazz szintén elvágólagos álláspontot képvisel, az ő fejezetében pedig Courtney szájából hangzik el, hogy szabad kérdeznem, hogy képes vagyok tanulni. Szerinted mennyire a cancel culture jelenség kommentárja ez Evaristo részéről?

Valamennyire biztosan az, mert az Angliában a legerősebb. Rengeteg a hasonló történet, amikor angol egyetemeken ezek az elvágólagos nézőpontok megjelennek és olyan embereken kérik számon őket, hogy teljesen tisztában legyenek vele, tiszteletben tartsák és otthonosan mozogjanak a különböző, gyorsan átalakuló és nehezen követhető nemi identitások között, akiknek erre tényleg nem volt lehetőségük. Nem tudják a keretét értelmezni, mint Courtney, aki életében egyszer hagyta el a szülőfaluját. Ami érdekes Courtney-ben, hogy mivel ennyire elszigetelt volt, sokkal kevésbé befolyásolják a trendek. És amikor elkezdődik az, amit úgy is szoktak nevezni, hogy elnyomottak versenye („Én nő vagyok.”, „Én fekete vagyok, tehát nekem rosszabb, mint neked, mert te nő vagy, de te fehér vagy” stb.), akkor Courtney emlegeti fel Roxanne Gayt. Ez a furcsa verseny valahogy egymásra pakolja a különböző identitásokat, összemixeli őket, de nem rendszerben nézi. A rossz feminista című könyvében, ami tavaly jelent meg magyarul, Gay kifejti, hogy mennyire félre tud vinni ez a fajta mínuszba történő versenyzés, ami moralizáló módon táplál egy bűntudatkeltő narratívát. Azzal, hogy ez a könyv megjelenik ebben a regényben, a cancel culture és a tulajdonképpen már párbeszédre képtelen helyzet kritikáját adja Evaristo.

 

 

Amma és Dominique vitája azért fontos elem, mert két olyan szereplő vitája, akikről a személyes történetük ismeretében tudjuk, honnan mondják, amit mondanak. Dominique számára iszonyatosan nagy felismerés volt, hogy ténylegesen női közösségeket akar létrehozni, az úgymond sisterhood tereit. Ahova azt a női tapasztalatot engedi be, amit igazán akkor élsz meg, ha nőként nőttél fel a társadalomban. Ammának pedig van lánya, akin keresztül beáramlik sok számára is új impulzus, és szeretne ezekkel lépést tartani. A lány, a nő, a többiekben a személyes mindig össze van szőve az álláspontokkal, az író nem úgy mutatja be őket, mintha semmiből eredő elvek állnának önmagukban.

Itthon szerinted kik fogják elolvasni a könyvet?

Elsősorban fiatal, budapesti, alapból irodalmi érdeklődésű és társadalmilag magát érdeklődőnek tartó közeg fogja olvasni. Eszembe jut Elena Ferrante, aki szerintem izgalmas társadalomkritikus és feminista regényíró, és a borítói nem ezt az elit közönséget célozzák. Nincsenek osztálymarkereik, amik azt sugallnák, hogy ez nagy, nehéz irodalom, hanem az elérhetőség üzenetét kommunikálják: ha elmész nyaralni, megveszed és elolvasod. Ez számomra szimpatikus gesztus. Azt gondolom, hogy a magyar fordítás borítója jelzi a témát, mert rajta van egy fekete nő, de egyáltalán nem a valóságtól elemelt minimálesztétikai, értelmiségieknek kódolt könyvtárgyról van szó. E helyett színes, figyelemfelkeltő, inkább bestsellerborítós lett. Így alkalmas arra is, hogy többen kapcsolódjanak hozzá, ami azért is fontos, mert a könyv maga olvasmányos és izgalmas. Remélem, hogy túljut az értelmiségi közegen.

Egy barátnőmmel – akinek feladták olvasmányként egy Feminist theory című kurzuson a könyvet – a hetvenes évekbeli házfoglalók kollektívájáról beszélgettünk. Szétszálazza a szöveg, hogy a radikális feministák ezt akarták, a leszbikus radikális feministák azt akarták, a fekete radikális leszbikus feministák amazt akarták… Én megkönnyebbültem, hogy ezek a belső ellentétek nem újkeletűek, ő viszont azon a párton állt, hogy lehet, a mának akart üzenni ezzel a példával Evaristo.

Az a rész szerintem kifejezetten olyanoknak szól, akik baloldali aktivistaként próbálnak létezni. Ironikus tükre annak, hogy próbálod az önszerveződő közösséget és a bázisdemokráciát gyakorolni, és igazából mindenki a saját érdekeit képviselő kiscsoporttá válik, ezek között mini, drámai viták kezdődnek, ebbe fullad az egész. Olyan értelemben jó volt olvasni, hogy nekem is adott egy Aha!-élményt, hogy igen, ezt ismerem, tudom, milyen az, amikor ez történik. Az író is utalt rá, hogy Amma karaktere van leginkább róla, az ellenkultúrából érkező, mégis kanonizált szerzőről. Mivel Evaristo benne volt ezekben a mozgalmakban, saját valós megélése is lehet, saját közegének állít tükröt ezzel a résszel.

Ami változhatott azóta, hogy ezek a diskurzusok bekerültek a mainstreambe, ezáltal piacosodtak is. Már a netflixes sorozatokban is különböző nemi identitásokról meg rasszizmusról van szó, olyan profitorientált cégeknél tehát, akik egyáltalán nem a rendszer lebontásán fáradoznak, hanem a tőkefelhalmozást testesítik meg.

Az ajánlás olyan csoportjelölőket sorol, mint a ’sistahs’, amely „egy kifejezés, amit fekete nők találtak ki” – magyarázza a maga fejezetében Yazz. Szerepel az ajánlásban a ’womxn’ és a ’womyn’ is, amit pedig az interszekcionális feministák részesítenek előnyben az inkluzivitás érdekében. Ezeknek aztán tényleg nincsenek magyar megfelelői. Hogyan fordítottad le?

Nagyon nehezen. Egy csomó esetben nem volt magyar megfelelője azoknak a közösségeknek, akiknek ajánlja a könyvet a szerző. Nyilván egy szót lehet kreálni is, de ha nincs mögötte társadalmi kontextus, akkor annyira nem lesz érthető. Nem véletlenül külön-külön csoportokat is megszólítva ajánlja a könyvet, de olyan hosszú felsorolással, amiben van játékosság és ezt próbáltam visszaadni. Ott vannak a felsorolt csoportok, és aztán azt írja, hogy egyébként mindenkinek szól a mű, aki az emberiség családjához tartozik.

Hallgattad munka közben a szövegben folyamatosan említett, attól szinte elválaszthatatlan zenéket?

Igen, mindig hallgattam őket fordítás közben, mert sokat segítettek abban, hogy felvegyem a kötet hangulatát. Például van az a jelenet, amikor a koliban táncolnak a lányok. Átadják magukat ennek, jól érzik magukat. Tényleg mankókat adott, hogy közben lehetőségem volt meghallgatni azt, amire ők buliztak.

Min dolgozol jelenleg? Említed, hogy költőként is profitáltál a fordítási munkából, a Kéz a levegőben után mik az önálló szépirodalmi terveid?

Jelenleg Hannah Sullivan verseinek fordításán dolgozom Mohácsi Balázzsal közösen. Ez egy lassan érő munka, talán három éve találtuk ki, hogy fordítunk tőle. Most újra elővettük, nagyon jó megint találkozni ezzel a szöveggel, egy teljesen új élethelyzetben. És ha már az élethelyzetnél tartunk: nemrég kisbabám született, ami teljesen átrajzolta a napokat, minden elképzelhető szempontból. Az újabb verseimben ezt a tapasztalatot próbálom feldolgozni, közben igyekszem tágabb perspektívába helyezni a személyes élményeket és ránézni az anya társadalom által megalkotott képére feminista és rendszerkritikus szemszögből. Egy kedves barátnőm által megismertem Hollie McNish és Liz Berry anyaságról szóló szövegeit – távoli terveim között szerepel, hogy ezekből is fordítsak.

 

Orbán Krisztina (1993, Győr)

A Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon. Portréját Koppányi Tamás készítette.