Hartay Csaba: Dérrel meszelt; Piros fényben ázik az ősz; Épületét bejárni (versek)

Dérrel meszelt

Fürdés után kiléptem a teraszra.
A szemközti épület ködbe süppedve.

Pára nehezül ránk, a házra, a tájra.
Senki. Nincsenek jelentkezők.

Nincsenek távozók. Mintha partja
sem lenne az esti gomolygásnak.

Őzek úsznak távoli, vak pusztákon.
Ott felejtett körbálák a bóják.

A mélyén vagyunk, nem létezve.
Nincsenek beköszönők.

Nincsenek búcsúzók. Senki.
Az utcák szezonon kívüli medencék.

Tompaszürke szitálás ömlik.
A jelzőtábla horpadt villantó.

Nem adnak fényt. Nem kapunk fényt.
Mi vagyunk a mélyén, szétszéledve.

Sosem találkozva újra. Sohasem.
Mégis. Látom, ahogy vonultok.

Befogad benneteket a ködfal.
Csak most, elválva találkozunk.

Mert arcok laknak láthatatlan.
Hunyt szemek a hűlő felejtésben.

Milyen fehér ez a dérrel meszelt.
Milyen fehér ez a holdpengéjű éj.

Piros fényben ázik az ősz

Ilyenkor bent vagy a házban.
Levetkőzöl, mint kint a fák.
Kivonod magad, mint az idő.
Nyirkos levél szájpadlásodon.

Meztelen mész az álomba.
Eldobott táskák, lerúgott
Cipők, el sem induló léptek.
Olyan jó lenne idő nélkül.

Mint kint a fák, fékező autók.
Piros fényben ázik az ősz.
Tükörben váró súlyok.
Hogy ne emeld feljebb.

Biztos, hogy van a sírok alatt.
Ha nem is bálterem, de szoba.
Mennyit táncoltok nélkülünk.
Eltörölve az elfáradást.

Épületét bejárni

Nem kell visszaindulni.
A múlt udvarát felsöpri
valami régen is öreg néni.
Milyen hidegek azok az ujjak.

Vissza kell indulni.
A múlt udvarát bejárni.
Örökké kamaszlány.
Milyen melegek azok a szirmok.

Nem kell visszaindulni.
A múlt udvarát szél söpri.
Valami érkezetlen áramlat.
Milyen hidegek a ruhaujjak.

Vissza kell indulni.
A múlt épületét bejárni.
Örökké elkezdetlen idő.
Parázslanak azok a levelek.