Télffy Ármin versei

Télffy Ármin versei

Sven Beyersdorff felvétele

 

Az elbeszélhetetlenség szelleme

Apa olyan ember, akinek legfőbb létígérete
a néhaiság, aki legszívesebben elhallgatná,
hogy napestig jó hallgatni és tiszteletlenül
megnémulva durván hangot adni a csendnek.
Csendéletet élni, csendtől részegen zajongva
a semmiről, de mellékesen se elhitetve, hogy
bármely pillanat fontosabb lehet, mint akármelyik
más. Kedvenc mondása, hogy semmi sincs
sehogy, anyának kiváltképp nem tetszik. Szerinte
túl prózai, van benne valami mélyen szántó üresség,
ami idegen a mi családunktól. Ugyanis, folytatja, a költő
nem gyakorló létszaki, hanem soha nem szabaduló,
zöldfülű inas. Vagy olyan eltökélt mezei olvasó, aki
a nyelv motoros kaszáival szigorú rendet vág
a lelki élet romantikusan burjánzó regényében.
Néha egyetértünk abban, hogy apa rendíthetetlen
esetlegessége olyan, pontosan megkomponált sodródás,
melyben a sokszínű véletlen fényei és árnyai szinte
láthatóvá teszik az elbeszélhetetlenség szellemét.

 

Hívjatok Ishmaelnek!

Helyesek a szavak? Engem már annyiszor
hívtak Ishmaelnek, mondja a férfi.
Apa szerint túl olcsón adom
arroganciába csomagolt bensőségeim.
A hímek jobban szeretik a jelentést,
a szavak fájdalmas ürességét, bök felém anya
rozsdás tekintetével. Homályba úszó távoli árnyék
a gyerekkor, nem tudom kivenni, még akkor se, ha
mindent újranézek a rég lebontott gödi moziban.
Csónaknyi ember hányódik a bálnavértől piros múlt vizén.
Például a kislány, aki elé odahúznak a nagyobb fiúk,
hogy szerelmet valljak neki, de én, a horizontot
kémlelő Ahab kapitány, bátran megtagadom. Ha jól rémlik, még
abban az évben, tízévesen, örökre kirepül egy Trabant
ablakán, hogy most megint rám mosolyogjon hiányosan is
szép fogsorával. Nem koncentrálsz, mondja dühösen
apa, miközben megcsillan méretes szigonyán a jövőm.
A költő mindig költő marad, replikázik anyám évődve, mint aki
számára napnál világosabb, hogy nem lesz belőlem
semmi, és szárazföldi patkányként
kalózkodhatok életem pápai vizein. A férfi természeténél
fogva prózai, mondod. Váratlanul útra kel valamerre,
másoknak láthatatlan hófehér bálnája után. Szótlan. Hagyja, hogy
mozdulatai beszéljenek önleplező marhaságokat.
Képregény-olvasó szemével nem látja, hogy merre
sodornak érzelmeid. Kézikönyvként lapozza pókfonál-életed,
és nem tudja, hogy hol bujkálsz tested rejtelmes kulisszái mögött.
Gondolatait nem ringatják váratlanul szép ritmusok.
De én csak egy árva személy vagyok, magyarázom leginkább magamnak,
bizonytalan olvasó, aki, bár tagadja a költő útjának érdemeit,
mégis lelkesen követné titokban bárhová. Aki mellől sóvárgó
hímek üvöltenek megrészegülten az elérhetetlen Leviatán felé.
A boldogság zaja nem hatol a magányos bálnavadászat
hófehér csendjébe. Hívjatok Ishmaelnek!

 

Csatakürt és harangzúgás

Ha tiéd a dombhajlatokat vörösre festő,
akkor enyém a céltalan sötétben derengő világ.
Kapcsolatunk szemérmetlenül éles tükrében
a teljesség egy-egy embertelen vonása sejlik.
Mintha együtt írnánk, ahogy Julien áhítatának két arca,
a csatakürt és a harangzúgás, éltre kelti
Madame de Rênalt. Apa hírhedt Stendhal-óráin
végzet-sugallatú szenteltvíztartó a szerelem.
Szerintem duzzadó formák, törékeny színterek
esetlegessége, ahonnan Julien sötéten néz
a bíborderengésbe. – Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezné
apa tanáros éllel vágva a szavamba. Azt, hogy színt
kell vallania, hadarnám sejtelmesen. Aztán gyorsan
hagynánk az egészet, saját Verrières-ünk magányos útjain
menekülve egymás és a világ képtelenségétől.
Apa szerint Mathilde és Julien szerelme
a tiszta formák végtelenjébe rejtett bukás himnusza.
– Az idill vérpadja – válaszolnám hevesen –, de ezt már
mindhárman olvastuk. Szerelmük, mondanám évek múlva,
vérsötét csöndekkel idéz meg minket még meg nem
írt könyvekből, mikben életre kelünk mind, kilobbant sejtcsomók.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/3-as lapszámában.

 

Télffy Ármin (1996)

Költő, irodalomkritikus.