Bartalos Tóth Iveta: Kissjózsi
Ide figyelj, Kissjózsi, lehet, hogy te titokban szerelmes vagy belém, mondom az ablakon kihajolva, miután megállok mellette az autómmal. A szemüvegemet a hatás kedvéért lejjebb tolom az orrnyergemen, a szemöldökömet teátrálisan felhúzom. Tudom, hogy rossz színész vagyok, de ez a gyenge teljesítmény is elég ahhoz, hogy zavarba hozzam pont úgy, mint gyerekkorunkban. Idegesen feljebb tolja a szemüvegét, most is ugyanolyan bénán, mint harminc éve, jobb keze két ujjával két pacát hagy a lencséken.
El ne bízd magad, válaszolja az autó hátsó ajtaját kinyitva, majd lerak egy papírzacskót a hátsó ülésre. Kakaós csiga a gyereknek. Mikorra te ideérsz, nem marad más, csak pogácsa, mondja, és beül mellém az anyósülésre.
Kissjózsi sötétkék farmert és menő barna pulóvert visel, ez utóbbit és még néhány további darabot a múlt héten választottam neki a plázában. Idegesítettek az ezeréves göncei. Lerohadnak rólad, így fogalmaztam. Nem ellenkezett, mindet felpróbálta, majd kifizette.
Bekapcsolja a biztonsági övét, a hátizsákját a kezében tartja. A májndfullnessz cédémről átvált a Bartókra. Indulhatunk, mondja. Indulunk, mondom. Kiteszem a bal indexet, Kissjózsi a jobb visszapillantó tükröt bámulva helyettem is figyel.
Kissjózsiból nem futkos manapság túl sok az utcákon. Ezt anyám mondta a vasárnapi ebédnél. Ő is lejjebb tolta a piros keretes szemüvegét az orrnyergén és felhúzta a szemöldökét. Nem érte el vele a kívánt drámai hatást, hangosan nevetni kezdtem, és annyit mondtam neki, ez az egy sem futkos, csak kiáll az út mellé, én meg a világ legnagyobb természetességével felszedem. Anyám emlékeztetett, mit is jelent a felszedni valakit. Dühös volt, amiért komolytalankodtam, pedig a vasárnapi tyúkhúslevessel sose tennék ilyet. Ő sem, így elegáns, gyöngysoros, kasmírpulóveres dühében egy csirkelábat tett a tányéromra. Undorodva kerülgettem a kanalammal a sárga pedált. Szeretettel várom jövő vasárnap ebédre, mondta. Textilszalvétát terített az ölébe, belekanalazott a levesbe, majd megállapította a saját főztjéről, hogy isteni.
A kanapéról néztem a Forma 1-et a fiammal, anyám rejtvényt fejtett. A bokszutcába érve a sosem volt holtomiglan házasságomra gondoltam. Tíz évig tartott, elégtek a kerekek. Május hetedikén ünnepelnénk az üveglakodalmunkat. Kigugliztam, ibolyalakodalomnak is hívják a tizenötödiket, nekem ez utóbbi jobban tetszik. Étterembe nem mennénk, a tizediken voltunk, az volt az utolsó, hazáig azt hallgattam, hogy véres kacsát ettél. Nem mondtam, hogy a rosé kacsamell nem a bortól rosé, megtette ezt a pincér, az az idióta, így nevezted, egy cent borravalót sem adtál neki. Az évfordulós szex az emelkedett hangulatra való tekintettel elmaradt már akkor is, most is elmaradna. Hazaérve kinyitottál egy üveg sört és megetted a maradék csülkös bablevest a hűtőből. Talán most is ezt főztem volna, most is biztosan megennéd. Én, ahogy akkor, most is megnéznék egy részt Rosamunde Pilcher sorozatából, és közben arról álmodoznék, hogy beleszeretek egy régi osztálytársamba. Te reggel kavargó gyomorral ülnél be mellém az autóba, barna pulcsit és sötétkék farmert viselnél. Késésben lennénk, a gyereknek nem jutna kakaós csiga a pékségben, kapna helyette pénzt, majd vesz valamit a büfében. Kitennélek a munkahelyed előtt, és éppen akkor jutna az eszedbe, hogy másnap továbbképzésre mész, de anyám vasárnapi ebédjén ott leszel. Sütit és virágot vegyek én, azokkal nem érkezel. Meg amúgy is az én anyám.
Jobbra indexelek, majd megállok Kissjózsi munkahelye előtt. Nevetve árulom el neki, hogy anyám meghívta vasárnap ebédre. Rám néz, és azt mondja, hoz egy kis mignont és puncsszeletet. Egy csokor fréziát anyámnak. Az jó lesz, felelem a világ legnagyobb természetességével. Elköszön, és jelzi, hogy másnap továbbképzésre megy. Elindulok. Kisüt a nap, szeretem a május reggeleket. Bekapcsolom a májndfullnessz cédét a lejátszóban. A számban érzem a puncsszelet és a mignon édes ízét. Remélni se mertem volna szebb sosem volt ibolyalakodalmat.