Szilágyi Zsófia Emma: Mint anyád; A végzet amorf asszonya

Mint anyád

– Nézd, ott ül egy fekete holló az ágon! – mondta Ildi, és kihalászott egy májat a pörköltből.

– Ez most mit jelent? – sziszegte Ákos.

– Azt, hogy ott ül egy fekete holló az ágon.

– Inkább mondd, mit akarsz.

– Semmit, Ákos, csak megjegyeztem, hogy ott ül.

– Olyan vagy, mint anyád, ő is rébuszokban beszélt.

– El ne kezd… És azért, mert valamit nem értesz, nem mindig a másik a hülye.

– Mégis, honnan kellett volna tudni, hogy a ,,Milyen szép tömötten nő a gyep!” azt jelenti, húzzuk beljebb a teraszról a székét, különben lebukfencezik a lépcsőn? Vagy hogy az ,,Olyan szívesen kipróbálnék egy új, hazai teát…” sóhaj annak felel meg, hogy a mama mezítláb szeretne végigdöcögni a tihanyi levenduláson?

– Hagyjuk ki az anyámat – torkollta le Ildi a férjét. – Halottról jót vagy semmit. Egyébként meg sosem figyeltél rá eléggé. Te, aki folyton azzal büszkélkedik, hogy félszavakból is mindent megért… Ugyan kérlek… Anyámnak volt igaza, amikor azt mondta, ne bízzak olyan férfiban, akinek a vezetékneve is keresztnév!

– Igen? Anyád a legnagyobb bölcs, már persze utólag – vakkantotta Ákos, és ingerülten tunkolni kezdte (szinte fojtogatta) zsemléjét a szaftba.

– Persze, már akkor sejthettem volna, hogy milyen szerencsétlen vagy, amikor pénzt kértél a nagybátyádéktól életed bizniszére. Mégis ki az a hülye, aki nyers húsok mellett árulna zoknit?

– Azért, mert neked semmi érzéked a pénzhez, nekem még lehet.

– Mert tényleg baromi valószínű, hogy valaki az oldalas mellé zoknit kérjen, te könyvelők gyöngye.

– Nem az oldalashoz kéri, hányszor mondjam! – fortyant fel a férfi, amiért állandóan ismételnie kell magát. – Nem véletlenül rakják a kasszákhoz a filléres, apró biszbaszokat.

Amíg a vevő sorban áll, unatkozik, ezért ami a keze ügyébe kerül, azt beteszi a kosarába.

A hentesnél pedig mindig sor van… és zokni is mindig kell. – Ákos ekkor halk, egyenletesen zümmögő hangra lett figyelmes. A hang egy bennrekedt légytől származott, amely két fáradtan megtett kör után eszméletlenül pottyant le az ebédlőasztalra. A férfi ebben a percben nagyon szeretett volna annak a légynek a helyében lenni.

– Olyan vagy, mint az anyád… – folytatta Ildi.

Ákos szája alig észrevehetően mosolyra húzódott; pontosan tudta, hogy nem az anyjára ütött. Ha valóban ilyen szerencsés lett volna, akkor már régen elüldözte volna otthonról Ildit, épp úgy, ahogyan Ákos anyja tette a férfi apjával, aki egyik nap fogta magát, átdobta a kerítésen a bőröndjét és világgá ment.

– Nem az előbb mondtad, hogy ne anyázzunk?

– De a te anyád még él.

– Neked mindenre van magyarázatod.

– Önvédelem, érted?

– Mitől kell neked tartanod? – hüledezett Ákos, és mustrálni kezdte a feleségét, aki már köszönőviszonyban sem volt fiatalkori alakjával, természetével, banki ügyintézői állását pedig végképp nem kellett féltenie.

– Tőled. Meg attól, hogy a fiunk olyan hülye lesz, mint te. Tegnap is milyen idétlen kérdéseket tett fel ebéd közben…

– Úgy érted, baj, hogy gondolkodik? – vetette oda karcosan Ákos, és zaklatottan nyelt egyet. Torka kaparni, mellkasa szorítani kezdett. Minden alkalommal, amikor a férfinek több volt kettőnél, igyekezett élete legmegnyugtatóbb perceit felidézni. Gondolatai most épp azon a pihentető, lágyan surrogó hangon jártak, amit Misike ékszerteknőse adott ki, amikor felborult a nappaliban, és égnek álló lábaival tehetetlenül kapálózott a levegőben.

– Tanulni kéne, nem filozofálni. Elég a családba egy léhűtő. Inkább legyen férfi.

– Mert akinek véleménye van, az már nem is férfi? – morogta Ákos, de már kezdte is feleleveníteni azt a meghitt pillanatot, amikor a felmelegített löncshúsba belenyomta két ujját, és ujjai mentén lassan szétnyílt a vagdalthús.

– A nőket csak idegesíti, ha egy férfi kérdéseket tesz fel. Egzisztenciát építsen, ne filozofáljon – jelentette ki Ildi ellentmondást nem tűrően, mire Ákos a lehető leggyorsabban igyekezet visszaemlékezni arra a kellemesen fájdalmas érzésre, amit a fürdővízbe frissen beleöntött nagyszemű fürdőkristály okoz, amikor megnyomja fenekének mindkét partját.

– Persze, aztán majd felcsinál valami szőke picsát, és belerokkanunk.

– A mi fiunkat nem fenyegeti az a veszély, ahhoz le kéne tegye a könyveit és el kéne járnia itthonról, élnie kellene. Mint nekem, nekem is élnem kellene!

– Miért csináltok mindig úgy, mintha én itt sem lennék? – szólt közbe Misike, és evett tovább anélkül, hogy a szüleire nézett volna.

– Misike, ne haragudj. Csak még el sem kezdjük anyáddal, az- tán már annyira benne vagyunk…

– Felesleges, nyomasztó acsarkodás. Értelmetlen, időrabló, pusztító tevékenység. Egy követ nem mozdít arrébb a világban. Bezzeg az egyikőtöket sem érdekli, hogy a Mars 141,6 millió mér- földre van naprendszerünk központi csillagától, a Naptól, míg a naprendszer legnagyobb bolygója, a Jupiter 483,8 millió mér- földre helyezkedik el tőle. Gondolom, azzal sem vagytok tisztában, hogy a Szaturnusz 886,7 millió mérföldre van a Naptól és 550,9 millió mérföldre a Földtől. Fel tudjátok fogni, hogy a Szaturnusz és  az  Uránusz közötti távolság mennyivel elképesztőbb, mint a Szaturnusz és a Nap közötti? Az Uránusz pedig 1778,0 millió mérföldre található a Naptól, tehát az Uránusz és a Szaturnusz közötti távolság 896 millió mérföldnek felel meg, míg a Neptunusz

2794,4 millió mérföldnyire van a Naptól. Tudjátok, miért érdemes ismerni ezeket az adatokat?

– Nem, fiam, de remek kérdés. Ebéd után apád át is váltja neked centiméterbe

A végzet amorf asszonya

– De hát tudod, anyám félig zaragózai parasztasszony volt – kacagott fel Consuela édesen és szívből, majd ökölnyi köldökéből kivett egy kis rántotthús-maradékot.

Juszuf már szinte elfeledte a percet, amikor tíz évvel ezelőtt hálát adott az égnek, hogy csak negyedízig zaragózai parasztlány a szerelme. El sem tudta képzelni, hova lehetett volna fokozni ezt a hullámzó, füstös bőrt és azt az elmosódott, kerek állat. De azért titkon mindig is kíváncsi volt szerelme férfi felmenőire: nagyapjára és apjára, merthogy kedvese róluk sosem beszélt, sőt, amikor kimondta szerelme teljes nevét, Consuela azonnal sírásban tört ki, szinte bömbölt.

Mindössze egyetlenegyszer szerette volna felmérni újra, tetőtől talpig Consuelát úgy, ahogy a kedvenc, fekete-fehér filmjeiben a kamera vezeti a néző tekintetét a nő bokájától a vádliján át fel egészen a feneke kerekedő vonaláig. De szerelme egy hatalmas pötty volt, egy jókora paca, Juszuf világegyetemének fekete középpontja.

Csak ránézett és egyben látta. Láb és fej összenőtt.

Olyan rég volt, hogy szerelme térdkalácsát kitapinthatta, hogy már abban sem volt biztos, megvan-e még.

Ennek ellenére annyira mégsem bánta, hogy az ő Consuelája a háromfős kanapé egyik karfájától a másikig ér, mert testének akármelyik részét megkívánta, kedvére hajtogathatott belőle valami szépet, feszeset és szorosat. Olyan volt, mintha mindig más-más nővel szeretkezne, kedvére origamizhatott.

Egy dolog felett azonban mégsem tudott nyugovóra térni:

– Van valami, amit sosem mertem megkérdezni tőled… Te tényleg lefeküdtél a testvéreddel?

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy kitől hallottad…

– Ezt nem értem.

– Szufikám, van, akinek akkor is adok a szavára, ha hazudik, és van, akinek akkor sem, ha igazat szól.

– Csak hallottam.

– Jaj, drágám, az, hogy fúj a szél, még nem jelenti, hogy hideg van.

Juszuf nem nagyon értette, kedvese mit ért ez alatt, de ettől a mondattól csak még tehetetlenebbnek és nyomorultabbnak érezte magát, mintha valaki egy újabb súlyt akasztott volna az amúgy is agyonterhelt szívére.

– Add a tenyered – kérte a nő, és Juszuf meglepődött.

Szerelme még soha nem jósolt neki. Valójában nem is akarta, kézfejét mégis odanyújtotta neki, és csendesen egy Joy Divison-számot kezdett dünnyögni. This is the room, the start of it all, No portrait so fine, only sheets on the wall, I’ve seen the nights, filled with bloodsport and pain, And the bodies obtained, the bodies obtained, Where will it end? Wherwill it end? Where will it end? Where will it end?

– Hát igen… – dünnyögte Consuela, miután mutatóujját kétszer is végighúzta a férfi tenyerén.

– Mit látsz? – kérdezte Juszuf, és csontos homlokán végigszánkázott egy izzadtságcsepp.

– Halált. Csúnya, rettenetes halált. Talán fulladás.

– Santa madre de cristo de todos los pecadores salvame llevame a tu reino! Hát miket beszélsz! – Juszuf ijedten visszarántotta a kezét, majd idegesen vizsgálni kezdte tenyerét; a vonalakat azonban nem tudta értelmezni, ezért két kezét összecsapta, és mint aki fázik, hevesen dörzsölni kezdte őket, hátha maguktól átrendeződnek. Egyre csak dörzsölte és dörzsölte, kézfeje csaknem lángra lobbant.

Szerelme felnevetett és húsos mancsával szelíden legyintett.

Consuela öblös kacaja valamelyest megnyugtatta Juszufot, de hogy kellőképpen ellazuljon, úgy döntött, iszik egy kis rumot. Amikor elindult a konyhába, szerelme kormos fodrai között, mintha a néhány napja eltűnt kristály hamutartót látta volna megcsillanni. Ám ahogy Juszuf tekintete végigsiklott a Consuela testét körbeölelő, végtelen hosszúnak tűnő hermelinszőr leplen, hirtelen égető vágyat érzett az origamizáshoz; és már bukott is alá a barna hájtengerben.

Ott, akkor, végzetesen megbűvölték a nő vaskos, olajos ráncai; szerelme pedig csak nevetett és nevetett. Juszufot aznap este látták utoljára.