Murányi Sándor Olivér regényrészlete

Murányi Sándor Olivér regényrészlete

Kerosin felvétele

 

Sokk

 

Nem lehet anya. Mert megijedt. Azon az éjszakán, amikor elszöktek le a folyampartra. Sose tudjuk meg, mi történhetett. Csak később derült ki: ő maga betegesen fél a víztől, nemhogy nem mer belemenni, de valósággal irtózik a közelségétől. Többen is próbálkoztak vele, hogy meggyőzzék: a part mellett nem vészes, nem kell beúszni a sodrásba, vissza kell jönni, amíg még éri a lába az aljzatot, lényeg, hogy végrehajtsa a feladatot, amiért beküldik. Valaki vízbe erőszakolta? Bekergették? Vagy megdobálták, hogy ne fordulhasson vissza a part felé? Azon a nyári éjszakán nagyon sok pesti fiatal sátorozott a Duna partján. Mielőtt eltűnt volna, jómagam is lesétáltam, és meglepve láttam a nagy tömeget. Már sötét volt, de továbbra is bömbölt a zene a tábortüzek mellett. Egy bulizó csoporthoz közelebb merészkedtem. Olyképpen, hogy ne vegyenek észre. A fiúk ittasan ordibáltak, a lányok pedig biztatták egymást, mindenki szabaduljon meg valamennyi ruhadarabjától, és anyaszült meztelen menjenek bele a folyóba. Csak a körvonalaikat láttam, és hallottam, ahogy csobog a víz, amikor fürdenek benne. – Isteni, nem? – kérdezte egyikük. – Nagyon! – felelte egy mobillal játszó srác a tűztől, majd epésen hozzátette: – Nem megyünk hozzátok, úgyse állna fel! – A többi fiú erre rárivallt: – A magad nevében beszélj! – Egyikük talpra állt, és szótlanul elindult a lányok felé. Hozzájuk érve derékon ragadta egyiküket. A többiek sikoltva szaladtak a partra. Kézen fogva vezette kifele a térdig érő vízig, és ott a derekára kapta a lányt, aki fejét hátraszegve lovagolni kezdett. – Ó! Ó! Ó de jó! Még! – nyögte. Kéjes sóhaját éppen hozzám hozta a szél.[1]  Egy másik lány felém közeledett a sátortól, ezért visszavonulót fújtam. Óvatosan lépkedtem hátrafelé a homokban, mígnem elértem a fövenyes részt, és a Coop felé vettem az utam. Útközben még két tábortüzes társaságba is belebotlottam. Az egyik közelében fura édeskés illatot éreztem. – Füveznek! – villant át agyamon. Kikerültem őket. A másik társaság valami sámánhitű csapat lehetett, mert fura táncot jártak a tűz körül, miközben valaki verte a dobot. Ma is előttem van, ahogy dervisekként kerengenek, és szinte önkívületi állapotban számomra érthetetlen szavakat kiabálnak.

Vajon melyikük lehetett, aki vízbe parancsolta? Vagy magától menekült a Dunába, és úgy riadt meg egy életre? Meg lehet riadni egy életre? Volt egy karatemester ismerősöm, akit nekivert a ló a karámnak, és eltörte a bordáit. Soha nem lovagolt többet, pedig nagyon erősnek és bátornak ismertem. Apám gyerekkorában majdnem belefulladt a Sebes-Kőrösbe. Azóta csak derékig érő vízben hajlandó úszni. Gyerekkoromban berohantam nagyanyám fugyivásárhelyi háza és istállója közé, és ott végeztem el a pelenkámba titokban a nagydolgom. Amikor nagyanyám észrevette, rám kiabált: – Megesz a kaka! Megesz a szar! – Már negyvenöt múltam, nagyanyám jóideje a vegyes nemzetiségű temetőben pihen, de mindentől irtózom, ami ragad. Csokoládé, méz, lekvár – ki lehet engem kergetni velük a világból. A gyerekeimet tudatosan ragadékokkal traktálja az anyjuk, nehogy rám hasonlítsanak. Félő, hogy a szerzett sebeket okozta beidegződéseket az utódok is másolják. Mi lesz, ha nem lehet beküldeni a gyerekeit sem a vízbe? Elindul egy beteges generáció, félelemmel, fóbiával. És mi lesz, ha a gyerekeitől az unokái is átveszik ezt a szokást? Generációk szakadnak el az úszástól és a folyamtól.

Sokat gondolkodtam, mit tehetnék. Végül feladtam. El kellett fogadnom, hogy szüzességben éli le az életét. Az elején bele voltam betegedve, hogy az a bizonyos éjszaka végleg elvette tőle a lehetőséget, hogy gyerekei szülessenek. Egyetlen lehetőségem maradt: elviszem Csányi Vilmos etológus barátomhoz, aki csak ad valami viselkedéstani magyarázatot. Autóba ültünk, átmentünk a Tildy Zoltán, majd a Megyeri hídon, és az M0-sról az M7-esre térve a professzor balatoni háza felé vettük utunkat. Vezetés közben azon töprengtem, van-e értelme egyáltalán a látogatásunknak, miután már megszületett a döntés. Késtünk, a mobilom lemerült, Balatonvilágoson egy pizzafutár segített, hogy megtaláljuk a házat. A professzor megértően mosolyogva fogadott. Annak ellenére, hogy indulóban volt feleségéhez, akit megműtöttek a veszprémi kórházban. Láttam az arcán, amint elérzékenyül, ahogy meglátja Ankát. Szavait sose feledem:

– Szia, vizslalány! Te vagy az első weimaraner, akit otthonomban fogadok! Nem olyan nagy baj, hogy a tenyésztők úgy döntöttek: nem lehetsz anya. Ez csak a gazdádnak gond, aki rád vetíti az érzéseit.[2] Ő van elkeseredve helyetted. Pedig számodra ő a legfontosabb. Vajon fordítva is így van? Boldogan bújsz hozzám. Nem érzékeled!

 

[1] „Nagy folyamokon a hangok elszigetelten visszhangzanak, külön-külön alagútjaik vannak. A pompázatos partok mentén a levegő szertartásosan elősegíti, hogy a hang kivehető maradjon. Minden szó külön árkot vág magának a levegőben, csodálkozva, gőgösen, szívósan zengeti magját a fülbe, és miután fantommá változik át, még lebeg nedves vibrálása, és csak egy hullám zúgása vagy nekifeszülő szél ütheti el.” Fănuş NEAGU, Fehér Darumadár, Balkániába veszett – novellák, Ford. Kántor Erzsébet, Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1984, 102.

[2] „A legfontosabb megfigyelésünk az volt, hogy már néhány hetes kiskutyák, amelyeknek még alig-alig van kapcsolata az emberrel, mert saját fajtársuk, a mamájuk az igazi gondozó, előnyben részesítik az embert, egy ismeretlen embert is, a fajtárssal szemben. Ezt az állatok számára meglehetősen különös tulajdonságot megvizsgáltuk a farkasoknál is. Ha egy választási helyzetben ismeretlen ember és ismeretlen kutya között választhatnak, a kutyák az embert, a farkasok a kutyát választják. Tehát a háziasítás során az ember fontossága felülírta a fajtárs fontosságát, legalábbis a kapcsolat, a kötődés terén.” CSÁNYI Vilmos, Az emberi viselkedés, Sanoma Budapest Kiadói ZRt., Budapest, 2006, 55–56.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/6-os lapszámában.

 

Murányi Sándor Olivér (1974, Székelyudvarhely)

Író.