Nyerges Gábor Ádám paródiái

Nyerges Gábor Ádám paródiái

Stolcz Ádám (art7.hu), Taródi Luca (SZIFONline.hu), Tarcsay Zoltán (art7.hu)

 

2015-ben indult útjára az Apokrif Könyvek című könyvsorozat, az Apokrif folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában. Az említett lap szerzőinek (zömében) első köteteit megjelentető vállalkozás eddigi öt éve alatt kilenc kiadvány látott napvilágot, hat verseskötet (Bödecs László, Csillik Kristóf, Halmi Tibor Juhász Tibor, Mizsur Dániel, Stolcz Ádám), egy regény (Szendi Nóra), egy novelláskötet (Vass Norbert) és egy műfordításkötet (Norman Jope – Tarcsay Zoltán).

A szerzőkkel ilyenkor, naná, együtt ünnepel a büszke (társ)sorozatszerkesztő is. De, mivel közben azért egy szemét tróger is, egyszersmind persze rögtön ünnepet is rontva, friss paródiáját törve bors helyett, mondván, az túl modoros retorikai fordulat, az épp csak frisskötetessé avanzsált áldozat orra alá. Ezek a kollegiális jellegű köszöntések 2015 és 2017 közt az azóta jobb sorsra szenderült, Amúgy nevű, debreceni illetőségű, valahai online folyóirattal együtt süllyedtek el az internet archiválatlan bugyraiba – ma már nem lennének elérhetők, ha (jobb híján) az Apokrif Online-ra fel nem kerülnek, ott lelve végső nyughelyükre.

Ahogy azonban a könyv-, úgy a paródiasorozat is folytatódik, utóbbi immáron ötödik éve az Irodalmi Szemle online-on berendezkedve, mégpedig ezúttal a friss Apokrif-könyves Stolcz Ádám, Taródi Luca és Tarcsay Zoltán kollegiális jellegű baszogatásával.

Ez következik alább.

 

Nyerges Gábor Ádám

 

 

 

Stolcz Ádám:

Én vagyok a költő

 

Én költő vagyok! Rettentő poéta,
kenyerem a jog, de rajta a nyálkás Kométa
sonka a vers!
Megkennélek téged is, te minősíthetetlen
olvasó, hiszen lejárt-sonkás szendvicsemben
száradó könnyeidből volt a só!
Én vagyok a költő, a feléd egyenesedő,
emberi felkiáltójel.(!) Alattam pedig te vagy a
magam alá csinált, kis pont. Babérkoszorúmra
belőled pontokba szedve hintek központozás-rizsport!

Én vagyok a költő, a kegyetlen lírikus.
Ki kikényszerített kínrímekkel kiélem kicsinyes ki…
kéjem. Harsány, tűző nyaradba én vagyok a beletűzött,
téli kuss. Magad emésztő katlan minden fekélyem.

De hisz én költő vagyok – már szinte el is felejtettem.
Vagy említettem volna már? Pedig az vagyok! Aki a fejed
nyúlós, nyálkás, nyers irodalomba mártotta. Ha nyelvemről
záporozó sziporka-sortüzet tojásdobálással oltanál,
én leszek a záptojásaimból téged kiköltő rémrím-terminátor,
s ha odaégsz izzó platnimon, lehetsz még odakozmált rántotta.

Ízlésednek fájó fájlom Magyarországról mentem,
mesterségem címere, hogy sajgó tagjai közé, izom-implantátumként
illeszteni a fűzfapoéta céh mer-e. Mert, ha még nem mondtam volna,
én vagyok az ádáz, vérben forgó szemellenzőjű költő,
ki egyből kapzavarba jön négy-öt versszak után!
S te meg, magyarból karót nyelt, önjelölt szerkesztő,
a fegyvertelen, tehetetlen stílusrendőr-porkoláb!
Mert ez csak csel volt, tréfa, s én lendületlen írom tovább!

Én vagyok a költő.
De kifogytak versstukkeremből a süvítő szinonimák.
Lapfogyatkozásban állok, én, a maszkomra álarcot öltő,
alanyi szélhámos, s utolsót szisszennek szódát habzó ajkaimról
a rátok szórt átokbuborékok és ziháló szifon-imák.

 

Taródi Luca:

Kavicsok

 

Kavicsokat gyűjtök, amíg
odaérünk a stéghez.
Annyira naivak vagyunk.
És szépek, ártatlanok.
Még adót sem fizetünk,
és nem marad utánunk hajcsomó a lefolyóban.

Nem figyelünk a felnőttekre,
végig loholunk lefelé
a dombon. Valaminek el
kell romlania, valaminek
történnie kell, tudom,
dramaturgiailag. Annyira naivak vagyunk.

Mikor érünk már oda ahhoz
a rohadt partszakaszhoz?
Nyűgös vagyok, türelmetlen.
Mint akinek fejébe szállt
a szörp egy még csak félig
kitalált jelenetben. Kavicsokat gyűjtök, amíg
nincs jobb ötletem. Az már volt, hogy milyen
szépek és ártatlanok vagyunk?

Úgy sajnálom magunkat, hogy
egyszer fel kell majd nőni.
Ha a nyaralás egy egész élet,
főzelékszagú ősz a túlvilág.
Ádáz, gonosz kölkök vagyunk
(és olyan ártatlanok közben!),
kezünkön vér tapad málnaszörpből, szemünkben
gyilkos dühként csillan a mennydörgés.

Toporzékolunk, én meg akiket
még nem találtam ki ide. Most
már nem is fogom. Sosem fogom,
csak magam. Nem akarok hazamenni,
nyafogok, csak még egy fagyit
vagy egy fantát, sírok, csapkodok.
A vers poénja az, hogy ez egy idősek otthonában
játszódik, de ezt kifejteni most nem érek rá.

Csak majd ha egyszer tényleg megöregszünk.

 

Tarcsay Zoltán:

A fonalgyár

(részlet A megírhatatlaníthatatlanságoskodásaitokkal című regényből)

 

Ronald már majdnem csinált valamit. Ennek a lehetősége elsőre megriasztotta, mégis mit csinálna (és végképp: majdnem?!), ha, persze, feltéve és nem megengedve, mondjuk, mégis. Merengéséből a közben eltelt évtized végi tüzijáték zökkentette ki.

Random Roland vagy Ronald afféle regényszereplő volt, foglalkozását és egyben származását tekintve is, beszélő nevét még egy korábbi változatától örökölte. Reggelente fáradt slattyogással vonszolta be magát munkahelyére, a regénybe, aztán hozzákezdett a – de mihez is? Itt rendre elvesztette a fonalat, mely fonal voltaképpen Ariadné (itt kihagyott egy lehetséges szójátékot Ariadné férjével, talán Ariad Alberttel kapcsolatban, aki vélhetőleg egy generikus generalisszimusz, egy gerontofób germán, egy gelsenkircheni születésű gereblyefaragó gebe volt – mert hogy eddigre Ronald vagy Roland [ezt majd döntsd el azért, Zoli, mire megjelenik a regény! – körmölte a lapszélre az ideges Szerk. Szilveszter – – vagy legyen inkább Szerk. Szabolcs? Redaktor Redzsináld?? Reaktor Ronald??? – – – ezen a ponton a szerző érezte, már lassan meg fogok, akarom mondani, fog, őrülni] szóval hogy eddigre, jó, akkor legyen Roland, fejében a ki sem talált, erőltetett szóvicc mellékszereplője, ez a bizonyos Ariad Albert már bizony lóvá nemesült, lóvá tétetett, mert hogy: gebe! – volt) szóval valami Ariadné fonalával volt, és hogy akkor most Roland vagy Ronald, mert erre már nem emlékezett, elvégre már évekkel ezelőtt született, és hát ki tudhat ennyi éven keresztül konzekvensen megjegyezni egy nevet.

Miközben ezek a dolgok zajlottak a zsigongó univerzum egy eldugott agyterületnyi, pislákoló szegletében, a cselekmény, ami tulajdonképpen nem is volt, de közben mégis, egymást követve íródtak a szavak, tehát mégis kellett, hogy legyen, de közben, ha volt is (de hát nem!), akkor is üresen leledzett és levedzett a lét levében – elég. A Random Rolandot szerepeltető mű szerzője, A Szerző itt már végleg elunta saját szellemességét, melynek nyúlós, ragadós, nyálkás ektoplazmája már végképp beteríteni látszott a szebb napokat is látszott kéziratlapot – nem, nem és nem!

Egyszerűen képtelenség így regényt írni, makacsolta meg magát Földes Máté, akinek új regényében (korábbi is volt, vonta fel kérdő szemöldökéhez csíptetve jóformán az egész arcát) kellett volna szerepelnie A Szerzőnek, aki egy regényt írt volna (talán!) Random Ronaldról vagy Rolandól (de még nem döntötte el!), akinek valami tisztázatlan köze lett volna egy végig sem gondolt szóvicc okán valami Ariad Albert nevű, gelsenkircheni születésű, az időseket nem szívelő, tábornoki rangjelzést viselő lóhoz, aki, pusztán a végig sem gondolt, gyenge szóvicc végiggondolása miatt, persze, egyből életre is kelt, és most ott fújtatott volna türelmetlenül neje, a fonalgyári dolgozó Ariadné oldalán feszítve daliásan, s e végig sem gondolt szóvicc mégis végiggondolása következtében már Máté dolgozószobájában is, ami Mátét a történetszövésnek (ide még be akart biggyeszteni valami még erőltetettebb, de mivel ezt az erőltetettséget maga jelezte is volna az olvasónak, fonák módon mégis szellemes tréfát a történet szövése és a fonalgyár, HÁHÁ!, összefüggésére utalva – de aztán nem tette), tehát a történetszövésnek ezen a pontján igencsak bosszantotta Mátét.

Elvégre mit is kezdjen most ő egy parancsnoki rangú, német lóval a dolgozószobájában.

Máté egészen el volt keseredve, mivel tudta, ha gyorsan nem talál ki valamit, összeomlik ez a végtelenné bonyolított, mégis laza szövésű (FONÁL!), komplett regénydimenzió, ami hiába kígyózik-kanyarodik mindenfele, mégis, voltaképp egy helyben áll.

Máté közben kávét főzött, kitalált három briliáns bekezdést a kávéra vonatkozólag, mely közben, a valóság oly idegenül undok közegében, alattomosan kihűlt, mi több, mire akár csak az erről szóló mondat végére ért volna, egyenesen, barnás gőzzel el is párolgott, s erről a barnás gőzről ismét a ló jutott eszébe Máténak, amely, ezek szerint tehát, továbbra is ott állt Máté dolgozószobájának közepén.

– Üdvözlöm, kedves, izé, hogy is hívják? Ariad Albert, ló úr – mondta Máté illemtudóan.

– Nein – jelentette ki a ló, és se szó, se beszéd (legfeljebb egy szolid nyerítés-fújtatás) kíséretében elhagyta Máté kedélyesen berendezett, depressziós idegösszeomlását.

Máténak még napokig hiányzott utána a német ló társasága, bár inkább ez a hiány (melyet, ha már, sokkal jobban kedvelt, mint magát a társaságot) hiányzott volna neki, ha nem feledkezik meg róla rögvest.

Később aztán, üres kéziratlapja fölött, fejfájós és a divatból nagyjából két paradigmaváltással korábban kiment, önreflexív görnyedte fölött jutott csak eszébe, mikor gondolataiba visszaidéződött a barnás párolgás, A Szerkesztő és bizonyos értelemben maga a görnyedés aktusa is, nevezetesen abbéli félelme, hogy mégis mi a lószar lesz most ebből az egész írástevékenységből.

– Egy nagyon jó kis regény, csak ezeket a részeket inkább húzd ki – nyöszörögte kezébe temetett arccal Redaktor Redzsináld, A Szerkesztő, és eldöntötte, lefőz még egy adag kávét, hogy haladjanak már végre. Hosszú örökkévalóság elébe néztek.

 

 

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Író, költő, szerkesztő (Apokrif, Art7). Legutóbbi kötete: Nincs itt semmi látnivaló (PRAE.HU, 2022).