Rácz Boglárka regényrészlete

Natasha Barova felvétele

Száll a holdpor

Az uszodában a lógó hasú nőt nézem. Hetente egyszer jön, mint én, tétovázik az öltözőszekrényeknél, mintha még nem döntötte volna el, hogy valóban szeretne-e úszni. Végül mindig úszik, egyenletes tempóban, megszakítás nélkül, csak az utolsó kör után pihen, a medence szélébe kapaszkodik, engedi, hogy megemelje a víz. Mire a zuhanyzóhoz indul, a hasáról megfeledkezem, csak a mozdulatait rögzítem. Kapálózás, elernyedés. Arra gondolok, hogy felhasználom majd ezeket a mozdulatokat, koncentrálok a kar és a láb ívére, a test egészére, ahogyan elterül a vízen, aztán a víz alatt. Még napokkal később is megnyugtat, hogy emlékszem rá, hogy felvázolhatnám, szinte bármikor. Pár percre elalszom, Oliver üzenete ébreszt: este várnak mindannyian. Elindulok a medence irányába, a víz hidegebb, mint amilyenre számítok, a lépcsőkön lassítok, lehunyom a szemem. Hónapok óta nem találkoztam senkivel, Oliver, mégis mit kereshetnék nálatok. Elrugaszkodom, mindössze néhány karcsapás, magammal is nehéz elhitetni, hogy emiatt jöttem. A strandtörölközőn újra rezeg a mobil, lehalkítom, az első sort így is látom, tényleg jó lenne, ha végre…. Az üzenet többi része elveszik valahol. Eszembe jut, mikor Oliver a bizalmába fogadott, nekem kellett érte mennem kocsival egy házibuliba, mert ő túl részeg volt a vezetéshez. Gusztáv túl sokáig dolgozott aznap, Kate pedig elutazott valahová. A ház előtt kisebb csoport álldogált, néha kinyílt az ajtó, hogy mások is csatlakozzanak. Oliver a kerítés mellett állt, hülye kurva, mondta, mikor megérkeztem, állával oldalra bökött, én pedig követtem a mozdulatot. A kerítés másik végében egy szőke lány támaszkodott, lábait széttárta, engedve ezzel két másik láb feszülésének. Az emlékek a szemhéjam mögé kúsznak, elrángatom Olivert, párszor hátranéz, míg az autóhoz érünk, hát ezért kellett szakítania, motyogja maga elé. Nem tudom, mit kéne mondanom, zavarba jövök, zavartan babrálok a kocsi kulcsaival. A lány pár perc múlva felvihog, majd a ház elé rohan az egyik autóhoz, kivesz egy vodkásüveget a hátsó ülésről. Oliver lesüti a szemét. Én a lányt nézem, ő nem néz, legalábbis nem nevezném nézésnek a lassú, nehézkes pislogását. Visszafelé már nem rohan, kimérten lépdel, egyszer visszanéz. A slusszkulcsommal megkarcolom az autóját, nem tudom, miért teszem. A csík hosszú, mindkét ajtaján végighúzódik, az elején egyenes, később lefelé, majd felfelé ívelő. Egy kicsit gondolkodom, nem kellett volna-e hosszabbra a felfelé ívelőt. Oliver arcán döbbenet, mi a fasz… néz felém, aztán tele szájjal röhög. Az autó felé biccentek, elnevetem magam, jó érzés, a zavartságnál egészen biztosan jobb. Kinyitom a szemem, a lógó hasú nő nincs már az uszodában. Hazafelé megnézem az üzenetet, Kate mindannyiunkat vacsorával vár. Egy pillanatra megállok, kik azok a mindannyian, kezdem pötyögni, aztán kitörlöm, semmi értelme elküldenem.

*

Valaki kiürítette a postaládát és elmosogatott, míg távol voltam. Üzenetet nem hagyott. Grétának van kulcsa a lakáshoz, talán Kate-nek kimásolt egyet. Zavar, hogy a tányérok túl szabályosan sorakoznak, kihúzok egyet, igazgatom. A redőny alól éles fények csíkozzák a konyhapultot, egy kicsit felhúzom, látom, ahogy a szomszéd kutyája gödröt ás az udvarban. Minden olyan, mint máskor, lélegzem, nyugodtan lélegzem. A mosogatószer illatába belevegyül a bőrömből áradó klórszag, elfintorodom, amikor megérzem. Grétának nem sajátja a szabályosság, senkinek sem az közülünk. A kutya gazdája a cipőjével próbálja betemetni a gödröt, hadonászik, mozog a szája, néha zavartan körbenéz. A gödrökről eszembe jutnak a kráterek, amiket néhány hónapja vázoltam fel. Szemcsék, mélyedések, sötét formák. Gréta szerint a Rorsarch-tesztek pacáira hasonlítanak, Kate szerint medúzákra. Én nem tudom, mire. Ha hónapokig nem foglalkozom a festményeimmel, többé nem az enyémek már. A krátereknek pedig jó lenne esélyt adni, mélyíteni, finomítani a technikán. Több réteg szürke, fekete, fehér, kirándulás a Holdon. Holdséta, majd nagyon lassú zuhanás. Kávét főzök, a forró bögrét sokáig tartom a kezemben, nem melegít át, csak a tenyeremet égeti. A testem többi része csak a napi gyógyszeradagom után langyosodik át.

*

Behunyom a szemem, száll a holdpor. Az ecsetvonások íve nem olyan, mint máskor, de nem tudom megfogalmazni, mitől idegen. Mire újra kinyitom, sötét van, lélegzem, nyugodtan lélegzem. Az éjjeliszekrényre készített vízért nyúlok, míg elkortyolom, próbálom kitalálni, milyen lehetett Gusztávnál a vacsora. Hat hónapja azt mondta, ne merjek számonkérni rajta semmit, neki nem volt választása, egyszerűen el kellett költöznie tőlünk. Nem kértem számon, talán csak rosszul emlékeztem a történtekre. Gusztáv nem szereti, ha a gyerekkorunkról beszélünk, rögtön témát vált, ha szóba hozom. A telefon kijelzője hajnali három óra huszonkilencet mutat, kikapcsolom az ébresztőt, túlságosan tompa lennék napközben, ha korán kelnék. Az emlékezésnek több rétege van, elbeszélhetjük másképp is, ha valamit félünk felidézni. Az elhaladó autók reflektorai bevilágítanak a szobába, ilyenkor még nincs belőlük sok. Megrándul a lábam a takaró alatt, újra kinyitom a szemem, a pizsamám átizzadt, a lepedőhöz tapad. Csöpög a csap, nem értem, hogy lehet ilyen hangos. Egy darabig figyelem a ritmusát, aztán felülök, nem csinálok semmit, még csak jelen sem vagyok igazán.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/6-os lapszámában.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.