Bereti Gábor: Az önmagára ismerő parafrázis. Fellinger Károly Ujjnyomat című könyvéről

(kritika)

Egy mégoly sokrétű és színes költészet is csak akkor emelkedhet az önértékű művészet rangjára, ha fényeit az alkotó egyéniség innovatív erejéből nyeri. Ha enigmatikus hatást keltő asszociációival képes új értelmezői dimenziókat nyitni, és ha ezt főleg a saját nyelvhasználatára jellemző erővel éri el. Ahogy azt Fellinger Károly Ujjnyomat című verseskötetében is láthatjuk.

Jelen gyűjtemény az 1963-as születésű szerző már eddig is gazdag, jó harminc kötetet kóstáló munkásságának a szerves folytatása. Egy korai, 1991-es interjúja szerint érdeklődését a szabadság és a függetlenség, a törvényesség és a tisztesség témái kötik le. Ám az akkori mozgalmas politikai hatások mellett a költői szándékot egyéb, a verselés korábbi gyakorlatát érintő impulzusok is érik. Akkoriban, a későmodernitást követő időkben alakul át a költészet közéleti irálya, amit a felerősödő individualizáció, az irónia, s az epikus hangvételű stíl vált fel. Eredendő szándékai, hajlamai ellenére a kibontakozó Fellinger-oeuvre is ezt a nyomvonalat követi. Mára munkáinak gerincét primer verseskötetei adják, amit tekintélyes gyermekirodalom is kiegészít. Ahogy azt jelen kötetének versanyaga is mutatja, az eddigi kísérletező, ám mégis végig összefogott és következetes költői építkezés mára immár egy érett, színes és sokrétű poézist eredményezett. Szövegei legyenek bár az önkeresés, az én és a te viszonyhálóját föltáró, a narrációt előnyben részesítő, vagy akár az istenkeresésig eljutó próbálkozások, mindenütt a nyelvvel való küzdelem jegyeit mutatják.

Az Ujjnyomat négy ciklusból (Falak, Horizont, Ahonnét jöttem, Alfa és Omega) és három alfejezetből (Repedések, Saját nevünket főleg nem, Nem várt üzenet) áll. Az első két ciklusban a kísérletező, a saját hangját alakító, megújító költővel találkozhatunk, mígnem a későbbiekben az epikus jellegű, a hétköznapi beszéd lejtéséhez igazodó, a maga költészetében is a hagyományokat követő verseket olvashatjuk. Itt korábbi motívumok és továbbszőtt tematikák bukkannak fel újra, s őrzik a folytonosságot, mint ahogy már hagyományosan a fellingeri motivációs hálóhoz tartozó János és az anya figurája stb. S egy harmadik, bár önálló fejezetet nem kapott szereplő, Isten alakja, aki ugyan szétszórtan, de a kötet lapjain mindenütt jelen van. Az első két rész számos meghökkentő, friss, szinte virtuóz nyelvi megoldással ragadja magával az olvasó figyelmét, míg a továbbiak a nyelv megszokott fordulataira apellálva a szituációteremtésben jeleskednek. Ám találunk olyan verseket is, melyek a posztmodern alakzatokon túli kísérleti, deklaratív verselés jegyeit mutatják. Ezek egyik legdirektebb változata a Próbababa című opus.

„Egyenként halok meg, / a fölolvasásnál még maradhatok, / hétfejű sárkány vagyok, / az utolsó élőlény nem létezik, / ki kell találnia Istennek, / mielőtt felébredne benne, / mielőtt magából kifakadna, / ahogy az égig érő fa rügyei, / az ugródeszkához nőtt angyalok / a tapéta sóhajú mondanivalóval, / amikor az örökkévalóság egylábazik, / s utána magzati pózban lebeg, / elélvez, mint a rúzs / a gazdátlan ridikülben”. Próbababa. Mint látjuk, itt a deklaratív mondatok szöveggé szövésének posztmodern utáni verseléstechnikájával szembesülünk. Itt tehát nem hagyatkozhatunk a mondatok csupán didaktikus, értelemközlő funkciójára, sem a lineáris történetképzés hagyományára, s mivel a vers több autonóm narratíva összegződése, a vers hangjához is csak a mondatok hordozta auraképző kódokon keresztül férhetünk hozzá. Feltételezzük továbbá, hogy az a techné, amely a maga kísérletező nyelvi megoldásaival az őt implikáló világra így reflektál, az egy ehhez hasonló világmodellbe írható vissza. Ha a műben az olvasó s a vers énje együtt, ahogy látjuk, minduntalan több cselekményszál kereszteződésébe kerül, s végül egy labirintusban érzi magát, akkor a mű mindenekelőtt a magánéletben és a közállapotokban átélt válsághelyzetek egybeesését, a kiszámíthatatlanságnak az én feletti uralmát demonstrálja. Mindemellett a helyzet fonák voltára utalva a vers kódoltan szerepeltetett konnotatív tartalmú motívumai a költői beszéd ironikus hatását is felidézik, Egyenként halok meg, / a fölolvasásnál még maradhatok, ami azonban nem menti fel az ént a szembenézés felelőssége, az utolsó élőlény nem létezik, vagy áthárítása ki kell találnia Istennek, alól. A költői beszéd ironikus hatást keltő retorikájának a kelléke az azonos és az eltérő logikát hordozó mondatok ütköztetése, s az így generált allúziók. Az olvasó ennek ellenére sem engedheti meg magának, hogy a szövegvilág trambulinján az ugródeszkához nőtt angyalok világán, a tapéta sóhajú mondanivalón túl ne a valóságig lásson. Ha nem ezt tenné, vagy ha a vers nem ebben segítené, akkor a Próbababa szövege is csupán deklarációk sorozata lenne.

De a közérzeti líra egyéb változataival is találkozhatunk a kötetben. Ezekben szerzőnk a váratlan egymásra vonatkoztatások hatását szinte a virtuozitás szintjén használja ki. Ahogy azt a Kártyából című opusban láthatjuk. „Kártyából jósoltatsz magadnak, / de előtte elolvasod / a napi horoszkópot” „Karókkal jelölöd,/ körülkeríted a szomszédos ürességet,/ majd elszántasz belőle egy darabot”. A vers elégikus hangulatú nyitó sorai a maliciózus egymásra vonatkoztatásukkal nemcsak a jövőbe fürkésző szem kíváncsiságára, de humort sem nélkülöző eleganciával a magára pillantó én gyarlóságaira, önkorlátozó hajlamaira is fényt vetnek. Hogy aztán a vers zárlatában az itt felvillantott hétköznapi, kisszerű életvitel egy allúziókból fakasztott új dimenzió, a szomszédos ürességből eltulajdonított birtokdarab metaforikus valóságában csúcsosodjon ki. Egy olyan groteszk, csupán a nyelv világában elképzelhető fiktív következményben, amely mégis egy az ént jellemző, valóságos helyzetet tár elénk. Az újdonságot eredményező poénlelemény, túl az egyén, akár a versbeli Én fiktív, akár az olvasó valós tulajdonságaira apellálva, itt tehát virtuóz módon a szöveg paradoxonokat tömörítő új paradoxonában összegződik.

Egy intermezzo arról, hogy a kötet lapjain, ha nem is egy egymást fedő szövegköziséggel, de egy egybeeső, bizarr témaköziséggel találkoztam. Például ahogy az én felismerheti magában az idegent, az olvasó úgy ismerheti fel a másikat, esetünkben Szép Ernő verstémájában, Fellinger Károlyét. Szép Ernőnél: „Oh élsz te is? Hogy hívnak, mondd? Mit gondolsz magadba? / Tudod hogy egyszer élünk? Néked szól.” Itt: „Egyszer élünk, / mondta a lélekvándorlásban / hívő útitársának a szabadságra / szomjazó költő. / Mindig csak egyszer, / felelte rá barátja”. Felfeslik.

Feltűnt továbbá, hogy a kötet kezdő két ciklusának szövegei jócskán elütnek a következő, kevésbé deklaratív zsánerű, az értelmezés számára kevesebb feladatot adó, mert a líra elbeszélő stílusában íródott ciklusainak szövegeitől. Míg a korábbi ciklusokban a szó szoros értelemben vett kísérletezés, a nyelvvel való küzdelem, az énszóródás, a deklarációs hatás termékennyé tétele, a fikción kívül eső mozzanatok lírai adaptációja stb. válik a versírás tétjévé, addig a következő ciklusokban a személyesség, és az önreflexivitás lépnek elő versszervező elemmé. Az elkülönülő technikák ellenére az Ujjnyomat verseit egyként jellemző egybefogó jegy, hogy egyik változat sem ismeri a kötött formák nyűgét. A versek szabadversek abban a metrikai értelemben, hogy a rímtelen sorokon belül sem a szótagok, szavak hangzása, sem pedig a gondolatritmus nem teremt szerkezeti összefüggést.

A következő ciklusok témáit a korábbi kötetekből már ismert János és anyamotívum továbbírása adja. „János azon vette észre magát, / hogy feltámadt”. „Egyetlen tervet dédelgetett, / eljutni

/ a falujába, a házába” …  „Mire megérkezett a házat / már ismeretlenek lakták, / a nyelvét sem beszélték” … „A házigazdát kereste, / mert csak az ő kíséretében / juthat vissza a sírjához. / Neki kell vele együtt / elmenni a temetőbe, / amit az nem ismer, / ahol még sohasem járt.” Aposztázia. Fellinger Károly a felvidéken honos szerző. A már idézett 1991-es vallomás egy közérzületi költő indulását ígérte, amit egyébként a költői habitus is megtámogat, ám a költészet akkori fejlődésiránya a tehetség ez irányú kibontakozását nem preferálta. A közérzületiség hiányára érzékeny olvasóként szívesen idézem a felvidéki magyarság gondjaira, állapotára hajazó sorait, üdvözölve a szabadság és a tisztesség témái iránt megerősödő érdeklődését. Persze a talányos, pikareszk hangulatú megoldásoknak ebben a ciklusban sem fordít hátat. „Hátrafelé szalad János, / háttal a buszmegállónak, / a nyakkendőjét / igazgatja, / amikor hirtelen megfordul, / látja magát felszállni / az autóbuszra, / a busz viszont elindul, / sikerül lekésnie”. Öröklakás.

Ami pedig az anyáról szóló ciklust illeti elmondhatjuk, hogy ami az anyáról szól az kivédhetetlenül a múltról szól. Az anyáról szóló ciklus ugyan nem a kötet legígéretesebb, a jövő kísérleti fényeiből a legtöbbet merítő fejezete, de kétségtelenül a legszemélyesebb, s a józan távolságtartással együtt is a legmélyebb érzelmekkel átélt része. „Anyám / a színtiszta valóság / megint félrebeszél / bekeveri a napokat az éveket / olyanokat lát együtt / akik / sose találkoztak / nem is éltek egyazon időben / ráadásul halottak már / amikor kérdőre vonom / amikor arról tudakozódom nála / hogy miről motyog / mit akar ezzel mondani / rám förmed / kérdő tekintettel odaszól / az időt visszaforgatva válaszol / miért vagy író / ha ilyen hülyeségeket mondasz”. Arcpirító. S hogy kötetében a beteg, a demencia démonaival küzdő anya figurája válik a ciklus kizárólagos tárgyává, gyanítom, hogy ez a magyar költészet egyik unikális, páratlan megnyilvánulása. „Bosszantó, hogy anyám, / akivel együtt lakom, / bármikor, bárhol, bárkit megismer, / csak engem nem. / Másokkal egész normálisan / elbeszélget, így hát hiába / panaszkodom a demenciájáról, / engem néznek hülyének / a rokonok és ismerősök, / pedig legbelül tudom, / ez az utolsó esélye / a bizonyításra, / hogy másokkal még / megérteti magát, / hogy képes kiizzadni / magából a napot”. Határ. Ez a poétikai teljesítmény csak úgy képzelhető el, ha a szerző átvitt dependenciáját egy képzelt, idealizált fiúszerep táplálja.

Végül Istenről szólva nem feledkezhetünk meg arról, hogy hit és érzelmek a poézisben sem tévesztendők össze. Tudniillik Isten a műben (is) esztétikai lény. „Minden ajtót ki kell / zárni a házból, / a lakásból, / meggyónom a fészbukon, / feláldozom magam, / a falra virágot és napot / rajzolok, meg madarakat, / úgyis hamarosan / le kell dönteni. // Akár a trójai falóba, / jár belém a lélek. / Hogy állsz a terveddel Istenem?” Faló 2. Kérdés, hogy jelenléte a fikcióban felfüggeszti-e az ontológiai megalapozottsága körüli kétségeket. S hogy ebből adódóan e kettős arculatú motívum milyen szerepet játszhat a vers hermeneutikai minőségének megképzésében. Tudniillik nem kizárt, hogy a lírai én a vallásosságot nemcsak patetikus, szemantikai értelmében, de fogalmi szintjén is legitimálja. Így a szemantika feltételein túlmutató motívumhasználat felveti a kérdést, egy versben alkalmazott istenkép mikor, s mennyiben lehet az esztétikai érték hitelesítő feltétele. S hogy Isten, mint Janus arcú esztétikai lény e kétségek megválaszolása során vajon melyik irányba tekint?

Végső összegzésként elmondható, hogy ha az Úr Fellinger Károly költészetére pillant, a maga okozta kétségeken túl elégedettség töltheti el, mint ahogy az Ujjnyomat önértékű, színes költészetet kínáló kötetének versei olvastán minket, halandó olvasókat is.

(Dunaszerdahely, Kalligram, 2021)