Kosztrabszky Réka: A bontott Egész tudata. A szereplői tudatábrázolás és az emlékezés narratív módozatai Szabó Magda Katalin utca című regényében

(tanulmány)

1.

Szabó Magda Katalin utca című regényének korabeli kritikusai az elbeszélés-technikai sajátosságok számbavétele során a mű narratív és temporális szerkezetének bonyolultságát regisztrálták, illetve az első, kuszaság és értelmetlenség látszatát1 keltő fejezetek olvasását követő tanácstalanságra reflektáltak. A tér és idő felbontására épülő írói technikát egyes bírálók a Szabó Magda-i regényvilág komplexebbé válásaként,2 mások pedig a regény „vézna” és „banális” történetének elfedésére szolgáló eszközként értékelték.3 Az időkezelés kérdésével az egyes történelmi események (melyek tematizálását a marxista irodalomkritika az írók egyik elsődleges feladatának tartott) ábrázolásával összefüggésben foglalkoztak, s annak ellenére sem kapcsolták azt össze elbeszélés-technikai kérdésekkel, hogy a mű narratív struktúrájának egyik legfőbb sajátosságát, a „bontott Egész” koncepcióját már rögtön az első fejezetben megelőlegezi a narrátor, mely nemcsak az elbeszélés fragmentumszerű szerkesztésmódjára utal, hanem a szereplők emlékezési nehézségeinek narratív leképezésének is tekinthető.

A most következő írásomban a regény narratív sajátosságait és funkcióit szeretném megvizsgálni. A számbavétel során a szereplői tudatok és az emlékezés narratív módozataival szeretnék foglalkozni, kitérve az időkezelés kérdésére,4 s egyúttal megválaszolva azt a kérdést is, hogy a mű egyes, mindentudó narrátor által ábrázolt alakjaival ellentétben Elekes Irén tudattartalma és gondolatai miért egy egyes szám első személyű monológ keretei között bontakoznak ki.

2.

Az Irén monológját közreadó fejezetektől eltekintve a regény többi részeiben egy mindentudó narrátor ábrázolja az egyes alakok tudatát, illetve az eseményeket a belső fokalizáció, illetve zéró fokalizáció5 narratív eszköze által, vagyis nemcsak az adott szereplők nézőpontjait veszi fel, hanem bizonyos esetekben oly módon közvetíti az eseményeket, ahogy egyik szereplő sem képes, vagy olyan összefüggéseket tár fel, melyeknek az egyes alakok nincsenek tudatában.

Az első fejezetek (Katalin utca, Helyszínek, Időpontok és epizódok) során az elbeszélő a szereplők jelenlegi, Katalin utca elhagyása után zajló életét mutatja be; az egyes alakok tudati folyamatainak ábrázolása itt a pszicho-narráció6  narratív eszközével valósul meg. Ez a minden eseményre és tudatra rálátó narrátor azért szükséges, mert a szereplők cselekvéseinek iteratív jellegére reflektál, kiemelve a mindennapjaik egyhangúságát, céltalanságát, s a régi életük utáni vágyakozásukból adódó frusztráltságukat. Emellett olyan alakokat is beemelhet a narratívába, akik a szereplők Katalin utcai életük idején még nem éltek (Kinga), vagy nem a családdal laktak (Pali, azaz Irén férje és Kinga apja), s akik nem azért bírnak jelentőséggel a történetben, mert tudattartalmuk révén kiegészíthetővé válhat a többi szereplő által rekonstruálni kívánt múlt, hanem azért, mert a kívülálló helyzetükből adódó külső viszonyítási pont szerepét töltik be, és leképezik az olvasó helyzetét, aki a rendelkezésre álló kevés információ alapján még nem képes összerakni a felbomló Egész mozaikjait. A különböző nézőpontok közti oszcilláció révén az elbeszélő egyfajta körképet adhat a pótcselekvéseknek élő szereplők lelkiállapotáról, s mivel itt még csak részlegesen ábrázolja a szereplői tudatokat, olyan történéseket és mozzanatokat is kiragadhat, melyeket csak a narratíva későbbi részében ismerhet meg az olvasó. Az egyik ilyen fontos mozzanat Elekes Blanka bűneire vonatkozik, s ez a momentum azért kelthet érdeklődést az olvasóban, mert egyfelől ezekkel kapcsolatban a szöveg itt még nem szolgál részletekkel, másfelől pedig a narrátor a kérdéses személy tudattartalma helyett csak a múlt felidézésére szolgáló

„szerepjátékait” mutatja be. Ezzel összefüggésben megemlíthető a Katalin utca egykori lakóinak emlékidézési „társasjátéka” is, melynek bemutatása során a narrátor egy homályos utalást tesz Henriett helyzetére: „Egyszer Henriett ott volt náluk ilyenkor, nem fogalmazta meg testét a számukra, de ott volt, hallgatta őket szomorúan […]” (20–21.) Ez a lány testét érintő megjegyzés tanácstalanságot idézhet elő az olvasóban, melyet csak fokoz, hogy ettől eltekintve az elbeszélő semmilyen szokatlan mozzanatot nem említ Henriett-tel kapcsolatban, és csak a későbbi fejezetek során derül fény arra, hogy a kezdőfejezetek idősíkjában valójában már halott. Erre azonban a narratívának ezen a pontján sem az elbeszélő, sem pedig a szereplő nem reflektál, hiszen előbbi egy már kialakult helyzetet ábrázol, utóbbi számára pedig ez a fajta lét „természetes”. Az ezekben a részekben elszórt történésekre és személyekre vonatkozó utalások az évszámokkal ellátott fejezetek során, s a szereplők tudattartalmainak ábrázolása során nyernek értelmet.

Az egyes szereplők közül a leglényegesebb fokális karakternek Bálintot és Henrietttet határozhatjuk meg, míg a többi alak tudatába (az Elekes házaspár, Kinga, Pali, az őrnagy, Blanka férje és anyósa stb.) az elbeszélő csak alkalmanként enged betekintést. A sorból azonban éppen az egyik leglényegesebb szereplő, Blanka hiányzik, akit mindig csak más szereplők szűrőjén keresztül ismer meg az olvasó, s ez a mozzanat jelentőséggel bír a történetben betöltött szerepét illetően.

A kevés alkalommal fokalizáló hősök a már elemzett első fejezetek során is megjelennek, ám gondolataikat és érzéseiket mindig a pszicho-narráció narratív eszköze révén ábrázolja a narrátor. Ezzel egyfelől a köztük lévő, s a múlt visszaidézésének vágyában való osztozásuk ellenére is jelen lévő idegenséget, illetve önmagukba zártságukat emeli ki, másfelől pedig nagyobb temporális ívet ábrázol vele, s ily módon még inkább kidomborítja jelenlegi életük monotonitását, céltalanságát, mely az iteratív jellegű pótcselekvésekben, illetve az örökös, hiábavaló múltidézési kísérleteikben nyilvánul meg. A szereplői tudatábrázolás az első fejezetekben nem arra szolgál, hogy már a regény elején ellássa az olvasót a megértéshez szükséges információkkal, hanem arra, hogy a cselekményben történtek szereplői sorsokra való hatását bemutassa, s egyúttal olyan fontos mozzanatokra terelje a figyelmet, melyek a későbbiekben további részletekkel egészülnek ki.7

A Katalin utca lakói között a(z) (el)hallgatás és az egymással szembeni idegenség miatt nem alakulnak ki dialógusok. Éppen ezért a mindentudó elbeszélő szerepe nemcsak a jelen helyzet exponálásában, hanem a szereplők tudattartalmának ábrázolásában is szerepet játszik.

A szereplők közül Elekes Blanka az egyetlen, akinek a tudattartalmába sem közvetlenül, sem pedig közvetetten nem enged betekintést a narrátor; ennek oka az, hogy a Katalin utcai egység – közvetetten általa előidézett felbomlásáig – nyílt, folyton beszélő, könnyen kiismerhető szereplőként viselkedik, utána azonban személyét a hallgatása („Blanka, amilyen locsogó volt, olyannyira tudott hallgatni.” – 173.8) idegeníti el a többiektől, és a benne dúló érzelmek csak a viselkedése, illetve felvett szerepei által válnak hozzáférhetővé más szereplők számára. Mivel házassága idején a Budapesten élő családtagjaival ellentétben teljesen nélkülözi a közös emlékekben osztozó emberek társaságát, így a mindentudó narrátor egyes összegző kijelentései, illetve a szellemként visszajáró Henriett reflexiói adnak támpontot a cselekvéseinek hátterét illetően.

Bálint  esetében  a emlékidézés folyamata  a színház  (az Elekes-féle színdarab) és az emlékezet vizualitásának összefonódása révén bontakozik ki,9  mivel Blanka, Irén és Henriett az Elekes-féle színdarab által megteremtett színházi térben betöltött szerepük révén vannak jelen a tudatában,10 s az ily módon rögzült képük a jelen egyes eseményeire való rávetülés következtében megvilágító erővel bír számára. Ez az oka annak, hogy Bálint az emlékeit, egykori gondolatait és a történésekkel kapcsolatos jelenlegi értelmezéseit megfogalmazó Irénnel ellentétben nem egyes szám első személyű narráció által nyilatkozik meg, hiszen a múltbeli, nem-verbális jellegű tudati tartalmak visszaidézéséhez egy narrátor szükségeltetik, továbbá az emlékek nyelvi artikulációjának, illetve nyilvánossá tételének elmaradása a szereplő jellemzéséhez is hozzájárul („Bálint például tudja az igazságot, de Bálint hallgat, nemcsak nektek nem beszél róla, nekem sem.” 68. – kiemelések tőlem.)

Henriett a másik olyan szereplő, akinek tudattartalmát a narrátor közvetíti, így csak közvetetten képes megnyilatkozni az elbeszélt és idézett monológ, illetve a pszicho-narráció narratív eszközének segítségével. Az erőteljesebb narrátori beavatkozás az ő szempontjából íródott, 1934 címet viselő fejezetben mutatkozik meg legmarkánsabban, értelemszerűen azért, mert ennek az időszaknak a felidézése temporális rugalmasságot igényel, illetve olyan eseményeket tartalmaz, melyekre a lány már nem emlékszik, ezért a visszaidézés a más szereplők, illetve az elbeszélő által felidézett emlékek összhatásában bontakozik ki.11 Ily módon egyfelől felszámolódnak az emlékezetében található fehér foltok, illetve az egyes mozaikdarabok hiánya, másfelől pedig a narrátor a pszicho-narráció temporális omniszcienciájából adódóan képes feltárni a főhősnő szellemi fejlődését, s rávilágítani a szereplői emlékezetmunka eredményére is.

„a Held és az őrnagy közti összefüggéseket jóval később értette meg” (59.);
„sokkal később tudta csak rekonstruálni, s míg nem jöttek a negyvenes évek, nem sokat törődött azzal sem, hogy az apjának milyen kitüntetése van.” (59.)
„Ezek az arcok és ruhák már teljes élességükben rögzültek.” (61.)

Az élete egyik legmeghatározóbb eseményének, a Katalin utcába költözésének felelevenítése során a mindentudó narrátor alapvetően a gyermek Henriett nézőpontját veszi fel. Ennek megfelelően a belső fokalizáció során az egyes szereplőket és történéseket úgy idézi fel, hogy azt mindvégig befolyásolja a gyermek korlátozott tudása és szemszöge, s ahogy az előbbiek során láthattuk, az elbeszélő csak időnként avatkozik bele az elbeszélésbe valamilyen összegző jellegű, vagy előreutaló megjegyzéssel. A korlátozott mértékű információadagolás, illetve az egyes prolepszisek a feszültségkeltés és sejtetés funkcióját töltik be, hiszen egyfelől olyan eseményekre is utal általuk az elbeszélő, melyeket teljes terjedelmében csak később fog kifejteni; másfelől pedig a gyermek Henriett tudatállapotának, tudásának hiteles megidézésére is szolgálnak.

A szereplői és a narrátori szólam erős összefonódása azonban bizonyos esetekben feszültséget kelt az olvasóban, hiszen nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy bizonyos emlékezésre vonatkozó reflexiók az adott szereplőnek vagy a narrátornak tulajdoníthatóak-e. Ez egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy Henriett a visszatekintő perspektíva ellenére sem képes megfogalmazni önmagát, ezért ehhez mindig szüksége van külső segítségre más szereplők perspektívájából származó információk formájában, melyeket pedig gyakran elbeszélői közlések egészítenek ki. Ez a fajta szereplői tudatábrázolás a regény poétikáját is leképezi, melynek lényege abban áll, hogy az időkre és helyszínekre bomló Egész helyreállításához elengedhetetlen a többiek közreműködése is.

A harmadik személyű narráció azonban nemcsak az emlékezési nehézségek kiküszöbölését, illetve a szereplő múltbeli tudatállapotának megjelenítését teszi lehetővé, hanem egyben Henriett hallgatag személyiségének jellemzésében is szerepet játszik (nem véletlen, hogy Elekes is olyan „szerepet” ad neki a darabban, amiben nem kell megszólalnia), illetve azáltal, hogy ideiglenesen eltávolítja az olvasót a szereplő tudatától, olyan tudattartalmakat tesz láthatatlanná, mely Henriettben csak egy sorsdöntő esemény folytán fogalmazódik meg, azonban eddig a pontig az egyes cselekedetei gyakran más szereplők szemszögén keresztül közvetítődnek. A regény egy bizonyos pontján azonban Henriett közvetlen módon is megnyilatkozik az elbeszélt, illetve idézett monológ narratív eszköze által. Ez a narratíva azon pontján történik, amikor Henriett szüleit már elfogták, őt pedig Bálint és Temesné bújtatják a házukban. Az érzelmi és térbeli elszigeteltség, illetve a fizikai és lelki halál közelsége önreflexiót indít el a lányban, ezért a korábbiak során tapasztalt erős narrátori jelenlét háttérbe szorul; például akkor, amikor Henriett személyére, és az események hatására bekövetkező metaforikus – s az őt egyedül jól ismerő szülők halálával összekapcsolt – halálára vonatkozó reflexiói egy idézett monológ12 keretei között artikulálódnak. Ebben az esetben nemcsak azért indokolt a közvetlen szereplői megnyilatkozás, mert a szereplő egzisztenciális jellegű, kívülálló által el nem beszélhető, meg nem ragadható tapasztalatát közvetíti, hanem azért is, mert ebben az önreflexív monológban egy, a többi szereplő által bizonyos okokból kifolyólag meg nem ismerhető, magát teljes mértékben felfedni képtelen személyként utal magára. Ez a műben többszörösen is hangsúlyozott kívülállás13 kapcsolatban áll a regény narrációs eljárásaival, vagyis azzal, hogy csak néhány döntő jelentőségű esemény során találja meg Henriett a saját hangját, így az ő tudatának ábrázolása erőteljesebb narrátori beavatkozást igényel, mely segít kiküszöbölni a szereplő hallgatag természetéből, valamint a verbalizálással való küszködéséből adódó narratív nehézségeket.

Elekes Irén monológ formájú megnyilatkozása egy műfaji értelemben vett autonóm belső monológnak tekinthető, hiszen az elbeszélői közbevetésekkel meg nem szakított monológ alanya és tárgya megegyezik, és úgy hat, mintha a „szöveg saját magát hozná létre”.14 A szereplő gondolatainak kibontakozásával párhuzamosan semmi olyan dolog nem történik, amely segítene beazonosítani Irén monologizáló helyzetének körülményeit, azonban az időpontja néhány – például Irén lányára, vagy a felidézett emlékek távolságára vonatkozó – megjegyzése, illetve a regény utolsó fejezetének dátuma alapján valószínűsíthetően 1968.

Irén elbeszélését többes szám második személyű megszólítások15 kísérik végig. Mivel a megszólítottak nincsenek jelen az elbeszélő-emlékidéző helyzetben, ezért ezek a megszólítások – melyek címzettje éppúgy lehet a többi szereplő, mint maguk az olvasók – aposztrophéként,16 azaz olyan retorikai alakzatokként is értelmezhetőek, melyek a történések, gondolatok elbeszélésének elősegítésére szolgálnak a másoktól elszigetelve monologizáló szereplő számára.

A múlt felidézésének egyik legfontosabb célja az Irén által is reflektált tudáshiány felszámolásának igénye, melynek kielégítéséhez az önelemzés mellett az itt csak retorikailag megszólított szereplők közreműködése is szükségesnek mutatkozik:

„Ugyan mit tudtok rólunk? És róla? Őróla?
Semmit.
Amit mégis, az felületes, lényegtelen adat, még ha igaz is, akkor sem úgy, ahogy elképzelitek. A tanúk, akik elmondhatnák a valóságot, vagy hallgatnak, vagy nem élnek. Bálint például tudja az igazságot, de Bálint hallgat, nemcsak nektek nem beszél róla, nekem sem.” (68. – kiemelés az eredetiben.)

A többi, egymással nem beszélő alakok közti feloldhatatlan, a múlthoz való teljes hozzáférést ellehetetlenítő idegensége még az egyes szám első személyben megnyilatkozó Irén emlékeinek és gondolatainak narratívába rendezési módját is meghatározza, hiszen a monológforma eleve kizárja a visszacsatolás lehetőségét, így a megfogalmazott kérdésekre a monologizáló sohasem kap választ, ami tovább hangsúlyozza saját elszigeteltségét.

Mint már említettem, Irén monológja nem a magánbeszéddel szimultán eseményekre koncentrál, s ebből adódóan az emlékezését nem az elbeszélő ént érő külső impulzusok irányítják, mert monológja egy különböző időpontok alapján tagolódó regénystruktúra részét képezi, tehát mindig az aktuális fejezet által ábrázolt időben történt eseményekre emlékezik vissza. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyes, általa elbeszélt fejezetek egyetlen idősíkra épülnének, mert bár alapvetően a negyvennégy éves Irén hangja és nézőpontja meghatározó, az eseményeket bemutató perspektíva idősíkja egy fejezeten belül is változhat, tehát nem minden esetben az elbeszélő-emlékidéző helyzet, vagy az adott nagyobb egység címében foglalt év idősíkjához tartozik. Ezek a változó perspektívák egyfelől a szereplő önelemzésében játszanak szerepet, másfelől pedig az önigazoló szándékot teljesítik ki azáltal, hogy az emlékek felidézése során a korábbi rossz döntéseinek okára is reflektálhat.17

Mivel az elbeszélő a jelen nézőpontjából problematikusnak tartja a gondolatok megfogalmazására való képtelenségét, ezért számára az autonóm belső monológ lesz az adekvát megnyilatkozási mód, hiszen ebben az önreflexív formában lesz képes felszínre hozni az elbeszélhetetlennek ítélt gondolatait. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, Irénnek különböző perspektívákat kell felvennie, s e művelet során a visszaidézés azon nehézségeire is reflektálhat,18 melyek a legtöbb esetben a számára traumatikus, s bizonyos okokból feldolgozhatatlan események felidézéséhez kapcsolódnak. Vannak azonban olyan történések is, melyeket még a mostani nézőpontjából sem képes visszaidézni; ezek a Henriett halálát követő napok eseményei, melynek során nemcsak a lány halálát, hanem a lelkileg ugyancsak összetört családtagok elzárkózásából adódó magányát, valamint a körülmények hatására teljesen megváltozó Bálint durva viselkedését is képtelen feldolgozni. Ezek ugyanis azok az események, melyek hatására végleg felszámolódik a Katalin utca közössége. Mivel ezek az emlékek egyszerre feldolgozhatatlanok és elbeszélhetetlenek – hiszen azt az állapotot idézték elő számára, melyből folyamatosan visszavágyik a múltba, és melyek olyan történésekhez kötődnek, melyeknek egy része megakadályozható lett volna –, ezért ezeket a részeket nem Irén, hanem a mindentudó narrátor mutatja be. Az általa elbeszélt részekben azonban láthatóvá válik, hogy a Katalin utcai egység felbomlása milyen hatással volt a saját identitásának alakulására. A Katalin utca életben maradt szereplőinek egymástól való elidegenedése ugyanis önvizsgálatot indított el benne, melynek során nyilvánvalóvá vált számára az egykori identitásának a hamissága:

„Míg Blanka mellettem élt, kerek voltam, egész, tökéletes. Azt hittem, így születtem, ilyennek, és azt hitte ő is. Aztán egyszer csak rájöttem, sosem voltam az, akinek gondoltak vagy magam képzeltem magam […]” (262.)

Az idézett részből jól látható, hogy a regény központi időtényezője, a bontott Egész képzete az identitás és elbeszélés viszonyában is jelen van.

Az identitás hamisságának a hátterében egy olyan szerep áll, melynek valódiságában korábban sem Irén, sem pedig a családtagjai nem kételkedtek, mi több, táplálták is benne a tökéletesség képzetét. Azonban a kötelességtudó és szüleit csak büszkeséggel eltöltő lány viselkedése mögött nézőponttól függően különböző okok húzódnak meg:

Szorgalmam, ambícióm, az a kötelességtudás és önfegyelem, amely minden utamat jellemezte, kettőjük számára csak annyit jelentett, hogy én sikerültem és tökéletes vagyok […] Íme Irén, akiben mindegyikőjük legjobb tulajdonságai egyesültek […] Minden sikeremet úgy érzékelték, hogy nekik kívántam örömet szerezni, s minden dicséretre méltó cselekedetem nekik szól […] Néha csak elbámultam […]: hát nem gondolnak ezek soha arra, hogy én szeretném sokra vinni, függetlenül attól, hogy örülnek-e neki vagy sem? […] én úgy készülök a felnőttségre és önállóságra, mintha az külön pálya volna, én egyszer a magam ízlése szerint szeretnék élni. Egész kicsi lányként tudtam már, hogy mi volna ez a „magam ízlése”, én Bálintot akartam […] Ha nagyon jó leszek és nagyon okos, az őrnagy nyilván örülni fog annak, hogy Bálint elvesz engem […] Ha mindig mindenki elégedett lesz velem, akkor az őrnagy és Temesné talán nem veszik rossz néven, hogy nálunk olyan gyakran van veszekedés […] (70–72. – kiemelés az eredetiben.)

Az idézett részben folyamatosan váltakoznak az elbeszélő és elbeszélt én nézőpontjai, s Irén gyerekkori tudatállapotának, illetve gondolatvilágának felidézése során tárul fel saját ambíciójának és a tökéletesség elérése iránti vágyának valódi oka. Ez az önnarrációs forma,19 melynek során részlegesen helyezkedik csak vissza a múltbéli tudatállapotába, nemcsak azért tekinthető adekvátnak, mert – az egyes szám harmadik személyű szövegekben használatos pszicho-narrációhoz hasonlóan – a monologizáló alaknak lehetőséget teremt a gyermekkori énje gondolatainak magyarázatára, hanem azért is, mert ez a mód olyan temporális rugalmassággal is bír, mely lehetőséget teremt számára annak hangsúlyozására is, hogy már egész kicsi kora óta pontosan tisztában van azzal, minek az elérésére vágyik.

A felidézett részben tehát jól látható az, ahogy a szereplő gyermeki énje a tökéletességre törekvő magatartását nem egy tőle elvárt szerep teljesítésének, hanem saját és önálló identitása részének tekinti. Azonban ez az identitás ironikus módon mégiscsak egy felvett szerep, hiszen a „maga ízlése” szerint élés célja valójában a más szereplőknek tulajdonított elvárásoknak való megfelelés. Azzal, hogy az ezt eláruló gondolatok közreadása során az elbeszélő én helyett az elbeszélt én által kerül előtérbe, a szöveg még inkább erre a megfelelési kényszerre irányítja a figyelmet azáltal, hogy egyszerre enged betekintést a gyermek Irén tudatába, s távolít el attól a szöveg bizonyos pontjain. Erre a legjobb példa az eljegyzési ebédet megelőző történéseket bemutató fejezet, melynek során ismét az elbeszélt én dominanciája figyelhető meg, azaz az elbeszélő egy bizonyos időre teljesen a múltba transzponálja a tudatát.20 Ebből világossá válik, mennyire zavarja a tinédzser Irént, ahogy Henriett egyszerre próbálja tapintatosan kettesben hagyni a vőlegényével, s finoman kifejezni aggodalmát és értetlenségét szülei távolmaradását illetően. Ezen részek esetében az elbeszélő és az elbeszélt én szólama közti oszcilláció figyelhető meg; a szereplő gondolatai és érzései evokatív jelenben idéződnek fel, míg az elbeszélő én a visszatekintő perspektíva nyújtotta tudására reflektálva („Ma már tudom…”) elemzi és magyarázza azokat. Ezt az elbeszélési módot erős önigazolási szándék és önvád hatja át, hiszen Irén egyszerre használja a jelen nézőpontját egyrészt annak hangsúlyozására, hogy bár Henriett jelenléte abban a pillanatban irritálta, valójában szerette és szánta őt azért, amiért származása miatt szörnyű helyzetbe került, másrészt pedig elismeri, hogy abban a helyzetben nézőpontja beszűkült, és önző módon csak saját magára gondolt.

Az elbeszélő én nézőpontja akkor válik dominánssá, amikor az őrnagy és Henriett szülei késnek az ebédről, s az ezt követő események, illetve az annak nyomán támadt szereplői gondolatok közreadásának módjában is megmutatkozik a már említett nézőpont-beszűkülés. E megoldás által két dolog válik láthatóvá; egyrészt az, hogy Irént nem a szülők késése teszi feszültté, hanem az, hogy Bálint az apja kérésére, és Irént magára hagyva hazarohan, másrészt pedig az, hogy Irén mennyire nem érti és nem látja át, mi történt Henriett szüleivel, s miért kíséri el a lányt az utánuk időközben megérkező őrnagy. Ez utóbbit hangsúlyozza továbbá az elbeszélő én közbevetése is, melyben az elbeszélő az értetlenség tényére reflektál, ám anélkül, hogy a jelenből származó tudását is közreadná.21 Ez az elbeszéléstechnika által is hangsúlyozott tudáshiány és nézőpont-beszűkülés22  továbbra is meghatározó marad, s láthatóvá válik általa, hogy Irén, bár tudatában volt annak, hogy Henriett és szülei élete mekkora veszélyben vannak, mégsem vesz észre semmit a történtekből, mert mindent abból a szempontból ítél meg, hogy milyen hatással lesz az eljegyzésére, s egy alkalommal a nézőpont beszűkülése konkrét tettben is manifesztálódik: „[E]gyszer, sokkal később meg is mondta nekem, mit gondolt rólam akkor, amikor látta, hogy csak állok, és nincs szemem másra, csak a két gyűrűre. De én nem tudtam sírni.” (118.)

A helyzet nyomán felvetődő önző gondolatokat Irén csak az emlékezés gyónásszerű helyzetében teszi nyilvánossá, azonban mégis akad egy szereplő, mégpedig Blanka, aki verbalizálja ezeket, magára vállalva és elkövetve egyúttal nővére bűnét is. Ez a tett azonban tágabb értelemben is jelentősnek tekinthető, hiszen a narrátor nemcsak erre a helyzetre vonatkoztatva beszél a gondolatban elkövetett vagy elfojtott bűneinek húga általi megvalósításáról.23

A magáról kialakított kép hamissága mellett azonban egy másik mozzanat is szerepet játszik az identitás széthullása folyamatának ábrázolásában: a Henriett halálát mint identitást befolyásoló tényezőként értékelő elbeszélői retorika.24

Az identitás megrendülése, melyre Irén csak Blanka távozását követően lesz képes reflektálni, tehát Henriett halálához köthető, hiszen a lányhoz kapcsolódó emlékek felidézése során szembesül az annak halálához vezető önző, kisszerű viselkedésével. Ugyancsak e felidézés eredménye lesz annak felismerése is, hogy Henriett és szülei halálával vette kezdetét a Katalin utca szó szerinti és átvitt értelemben vett fokozatos megsemmisülése, mely a korábban stabilnak hitt identitás széthullásával mutat párhuzamokat; ennek a széthullásnak a végpontját jelenti az őt feltétel nélkül szerető Blanka távozása, aki többé már nem követheti el helyette a saját bűneit, elfedve ezzel Irén hibáit és gyengeségeit.

A bűntudattal küszködő Irén tehát a korábban csak a tudatában lappangó, meg nem fogalmazott gondolatok elbeszélése által kívánja megteremteni a korábban stabilnak vélt, ám az előbbiek során említettek miatt darabokra hullott identitását. A felidézés során nem egyszerűen a tragikus haláleset személyére gyakorolt hatásaira derül fény; a Henriett halála által artikulált gondolatok verbalizálása során énképének hamissága mellett az annak fenntartását, igazságként való elfogadását segítő, korábban már említett tényezők is feltárulnak. Az elbeszélő és elbeszélt én közti perspektívaváltások nemcsak az önigazolási és az önvádolási szándék kiteljesítése miatt szükségesek, hanem egyúttal annak kidomborítására is szolgálnak, hogy a magát gyerekkora óta erősnek és függetlennek tartó Irén ironikus módon mindig mások elvárásai és mások számára felvett szerepei szerint élt.25  Irén monológjának tétje tehát egyfelől az, hogy szembenézzen a Henriett halálához, s ezáltal saját identitásának széthullásához vezető tetteinek, viselkedésének következményeivel, másfelől pedig az, hogy önmaga megfogalmazása során függetlenné válhasson minden elvárástól és szereptől.

*

A Katalin utca a regény egyes alakjai tudattartalmának és emlékeinek felidézésével párhuzamosan arra a tapasztalatra reflektál, hogy az emlékezés csak azokat a történéseket, személyeket képes megőrizni, melyeket az emlékező valamilyen szempontból fontosnak érez. Az egyes történések és személyek szelekciójára épülő emlékezés azonban nem azt jelenti, hogy az egyes alakok ezeket a jelentősnek ítélt történéseket pontosan képesek lennének felidézni – a regény ugyanis ennek képtelenségét bizonyítja. A szereplők nincsenek a múlt abszolút és biztos tudatában, ezért az egyes, belső fokalizáció eszköze által közvetített emlékezési kísérleteik sokszor kudarcba fulladnak vagy csak részlegesen valósulnak meg, hiszen minden szereplő a felbomlott Egész bizonyos mozaikjainak van csak a birtokában, s ezen még az időtlen térbe való távozás, illetve a szereplői emlékezést elindító szereplőként (Henriett) való tételeződés sem képes változtatni.

A Katalin utca monológ formában megnyilatkozó Irénje önmaga megfogalmazása során azzal szembesül, hogy korábban tévesen ítélte meg saját magát, illetve mindig mások elvárása szerint cselekedett, s monológját az önigazolás és a Henriett halálában játszott szerepéből adódó önvád egyaránt áthatja. A megnyugvás, és rá testált szerepből való kitörés azonban nem válhat teljessé egészen addig, amíg Bálinthoz hasonlóan Blanka is haza nem tér, hogy az egykor egy közösséget alkotó szereplők tudatukban újból megtalálhassák az egykori Katalin utcát.

 

—

1    Gáll István, Szabó Magda: Katalin utca, Magyar Hírlap, 1969. május 15., 6.

2    Szabó Magda: Katalin utca, Népszava, 1969. június 1., 8.

3    Erki Edit, Vétlen hősök. Szabó Magda: Katalin utca, Népszabadság, 1969. június 19., 7.

4    A regényben ábrázolt tér–idő kapcsolat, valamint annak az emlékezésre gyakorolt hatásával egy korábbi tanulmányomban  már foglalkoztam: Kosztrabszky Réka, Irreális színterek. A térviszonyok és  az emlékezés kapcsolata Szabó Magda Katalin utca című regényében, Irodalmi Szemle, 2020/2, 58–65.

5    Gérard Genette, Narrative Discourses. An Essay in Method, ford. Jane E. Lewin, Ithaka-New York, Cornell University Press, 1980, 189–190.

6      Dorrit Cohn, Áttetsző tudatok = Thomka Beáta (szerk.), Az irodalom elméletei 2., Pécs, Jelenkor– JPTE, 1997, 93–94.

7      Ez a történetvezetés és elbeszéléstechnika nemcsak a korabeli kritikusokat, hanem – mint ahogy az a Soltész Márton tanulmányában idézett „laikus olvasók” véleményéből is kitűnik – az akkori és a kortárs olvasókat egyaránt kihívás elé állította/állítja. (Soltész  Márton, Blanka regénye? Az újraolvasott Katalin utca, Irodalomismeret, 2016/4, 62.)

8      Szabó  Magda, Katalin utca, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973. A tanulmányban hivatkozott oldalszámok minden esetben erre a kiadásra vonatkoznak.

9      Bálint színházi helyzet, illetve a színházi tér segítségével történő múltidézési módjainak tárgyalására e  tanulmány keretei között nincs lehetőség, mivel más irányba vinné el az elemzést. Ennek részletes, s  a téma  egész  regényre kiterjedő vizsgálatát, illetve a szerepjátszás/játék mozzanatával való kapcsolódási pontjait lásd a doktori  disszertációm vonatkozó fejezetében: Kosztrabszky Réka, Az  elbeszéléstechnika sajátosságai Szabó Magda korai regényeiben [doktori disszertáció], PPKE BTK, 2019, 164–173. Elérhetőség: http://real-phd.mtak.hu/1093/2/Kosztrabszky_Reka _disszertacio.pdf

10  A fegyelmi tárgyalás során Bálint a következőket gondolja Blankával kapcsolatban: „Blanka hadart, kipirult. Bálint látta, milyen ügyes kis puskája van, különös bugyogója, tömzsi testén zeke, haján, amely kirúgta Heldné sütését, keménypapír sisak. Blanka egész tárgyalás alatt ebben a jelmezben ült előtte […] Blanka egyenesen a szemébe nézett, s míg hadart, kis puskája folyton egy vonalban volt a fejével.” (182. és 184.)

A többi szereplő pedig így él a tudatában: „[…] amikor este végre hazakerült a kórházból, és a síró Temesné odavitte a palánk mögötti székhez, hogy átnézhessen, úgy, széken állva látta meg a lányt a kavicsos úton, ott  feküdt, oldalra bicsaklott nyakkal az  erős holdfényben, akár Irén lábánál gyermekkorukban. Nem sokkal ezután újra felidéződött benne az egykori színpad képe. Akkor esett fogságba Budapest ostromakor, és mikor elindult a foglyok menetével, Irénre gondolt, aki  a menyasszonya volt,  és  akinek fogalma se lehetett róla, mi történik vele ebben a percben. Ám Irén, akire gondolt, nem önmaga volt, a vékony, komoly egyetemista lány, hanem egy fehér ruhás, csillogó öves jelenség, és ott viselte a fején a szent király koronáját.” (98.)

11  „Arra a napra, amikor a Katalin utcába került, mindig azt mondta, világosan emlékszik, ami nem volt egészen igaz, mert emlékezni, saját élményei alapján, tulajdonképpen csak a hídra tudott, a csattogásra, bizonyos izgatott lelkiállapotra, néhány, az életében később olyan fontos szerepet játszó ember arcára, pár apró képre. A többit mondták neki, Heldéktől, Elekeséktől vagy Bálinttól hallotta, aki a legidősebb volt köztük, gyerekek között, és legjobban megőrizte magában, ami történt. Mondat is csak egyetlen maradt meg benne hitelesen igaznak annak az érkezésnek a napjából, hisz Henriett csak hatéves volt, mikor felköltöztek vidékről Pestre, a többi, akkor elhangzott szót, részletet a felnőttek és a többi gyerek emlékezete tartotta fenn.” (55.)

12  „Megölik őket – gondolta, mikor az őrnagy szobájában végre egyedül maradt –, végre nem félnek többé, és nem is fáj nekik semmi már, ám velük együtt meghaltam én is, mert csak ők voltak, akik tudták, milyen vagyok igazán, mikor mégis elengedem magam. Milyen vagyok olyannak, amilyennek Irén és Blanka nem láthattak soha, mert nem mertem megmutatkozni előttük egészen, hiszen folyton azt éreztem, akármennyire hozzá is tartoznak az életemhez, ők belül vannak valami körön, amin én kívül, és amilyennek az őrnagy és Bálint se láthatott, hiszen mindig úgy összeszedtem magam, ha velük voltam, mert azt szerettem volna, ha átemelnek a maguk biztonságába, és maguknál tartanak, mint egy gazdátlan kiskutyát; egyre ott kínálkoztam a magam csöndes módján előttük, mert olyan kimondhatatlanul szerettem Bálintot.” (123–124.)

13  Ez a kívülálló helyzet tehát az oka annak, hogy Henriett időn és teren való „felülemelkedése”, s az események szemlélésére nagyobb perspektívát nyújtó pozíciója ellenére mégsem válik mindentudóvá sem mások cselekvésének, sem pedig a saját múltjának, illetve gondolatainak értelmezése során, s mivel egy önmagát megfogalmazni képtelen szereplőként tételeződik a regényszövegben, illetve a mű zárófejezetében a végleges és teljes némaságot választja.

14  Cohn, i. m., 100.

15  „Elmondtam már, milyenek voltunk, s ebből megérthetitek, hogy Bálint és az őrnagy miért csak nekem mondta meg, hol van Henriett, és miért hitte el nálunk mindenki, amit Bálinték el akartak hitetni, hogy Henriett utánament a szüleinek, és velük együtt elhagyta a várost. Anyám képtelen volt titkot tartani […] Apámat szintén nem lehetett belevonni semmibe. Azt megértette, hogy Heldéknek kivételezés jár, helyesnek és természetesnek is találta […], 133.

16  Bár Jonathan Culler a lírai beszédhelyzettel összefüggésben használja a fogalmat, véleményem szerint a mű sajátos beszélői helyzete miatt a regény narratívájának vizsgálata során is alkalmazható. Jonathan Culler, Aposztrophé, Széles Csongor (ford.), Helikon, 2000/3, 380–381.

17  „De azt is értsétek meg, hogy a gondolataim mögött ott volt egy másik gondolatsor is, azoknak a gondolatoknak a rendje, amelyek olyan mélyen éltek bennem, hogy nem láttam le odáig önmagamban, s amelyek maguk is tudták, maradjanak csak megfogalmazatlanok, sose jussanak el a tudatomig. De azért ott voltak, figyeltek és vártak.” (142.)

18  Így emlékezik vissza arra a napra, amikor a zsidó törvények értelmében marginális helyzetbe került Held-házaspárt utoljára látta: „Soha, akárhogy próbálkozom, nem látom már, milyenek a vonásaik, csak alakjukat, ahogy karonfogva lépegetnek a Katalin templom felé […]” (107.)

„[…] tizedszerre, századszorra próbáltam rekonstruálni, mi is történt azon a napon […]” (110.)

19  Cohn azokra az esetekre használja ezt a fogalma, mikor az egyes szám első személyű elbeszélésben a narrátor magyarázza saját gondolatait, érzelmeit, emlékeit. Cohn, i. m., 107.

20  Dorrit Cohn ezt disszonáns ön-narrációnak nevezi. Uo.

21  „Bálint engem nézett, senki másra nem nézett, csak rám. Valamit mondott a szemével, csakhogy nem tudtam megérteni, mit. Később már tudtam, de akkor már mindegy volt.” (115–116.)

22  „Én elhittem, miért ne hittem volna. Nem értettem, Henriett miért olyan különös, olyan mozdulatlan, és az jutott eszembe, akkor hát mégse vesz részt az eljegyzésemen.” (116.)

23  „[E]gyszerűen csak annyira szeretett valaki, megvalósította minden bűnömet helyettem, mielőtt egyáltalán megfogalmazhattam volna magamnak, mit szeretnék tenni, ha nem volnék konvenciók rabja és voltaképpen gyáva is.” (262–263.)

24  „Ám ha időnként egymás karjaiban vannak is, meg jól megférnek egymással, azért titokban mindegyik ráemlékezik első házasfelére, arra az igazira, arra a felejthetetlenre, arra a Bíró Bálintra, aki meghalt Henriett-tel, az őrnaggyal és Heldékkel együtt, és arra az Elekes Irénre, aki szintén meghalt ugyanakkor […]” (111.)

25  „[A]zt éreztem, gyűlölöm azt az erőt, amely önfegyelemre kényszerít, arra, hogy olyan legyek, amilyennek mások óhajtanak, magam szeretnék maradni végre, mert fáraszt minden és mindenki, legjobban Bálint.” (264.)