Papp Ágnes Klára: Mi a baj a lekerekített történettel?
(tanulmány)
Szabó Magda kritikai megítélésével kapcsolatban központi, újra meg újra megfogalmazódó kérdés, hogy az írónő életműve, ahogy Kabdebó Lóránt polemizáló szándékkal megfogalmazta: ki tud-e lépni a „nemzeti lektűr” keretei közül.1 A kérdés azért is fogalmazódik meg olyan élesen az ezredelő éveiben, mert a történetelvű, alapvetően a lélektani realizmus nyelvét érvényesítő elbeszélés problematikájáról van szó, arról, hogy hogyan ítéljünk a Mészöllyel, Ottlikkal nagyjából kortárs, a prózafordulat idején pályája csúcspontján lévő, ugyanakkor a fenti kánonnal össze nem egyeztethető poétikát valló írónő életművéről. Mert az a recepciót áttekintve sem tűnik kérdésesnek, hogy Szabó Magda színvonalasan, igényesen műveli a fenti, alapvetően a hagyományos, metonimikus építkezésű, a regény 20. századi újításait csak visszafogottan érvényesítő realizmus nyelvét. A kérdés, sarkítva fogalmazva, az, hogy lehet-e ezt a nyelvet beszélni a huszadik század második felében és az ezredforduló idején, anélkül, hogy az hamis lekerekítés, idejétmúlt leegyszerűsítés, az olvasóközönség megalkuvó kiszolgálása lenne. Vagy mindez csak a kritika fanyalgása a tőle függetlenül, sőt szinte ellenében sikeres művel szemben.
A kérdés felfogható befogadásszociológiai szempontból, ahogy ezt Krusovszky Dénes, majd Szilágyi Zsófia teszi,2 akik a magyar irodalmi piacon megjelenő, de kritikai elfogadásában késlekedő, a magas és populáris kultúra közti átmeneti sávban elhelyezkedő, „közérthető, de igényes”3 ún. middlebrow irodalom magyar megjelenését látják Szabó Magda regényeiben. Gondolatmenetük minden tekintetben új és fontos szempontot nyit meg a recepcióban, azonban a besorolás még nem ad választ az alapkérdésre, csak elodázza azzal, hogy áthelyezi a hangsúlyokat. Innen nézve ugyanis az a kérdés, hogy tud-e érvényes víziót nyújtani a világról a midbrow, vagy csak „[a] kultúrafogyasztás élményét adja meg a társadalom széles rétegeinek, azonban (…) azzal fenyeget, hogy tulajdonképpen lebutítja a magaskultúrát, vagyis annak felvizezett, fogyaszthatóvá tett hamis változatát juttatja el a tömegkultúra felől érkező befogadókhoz.” – ahogy Dwight Macdonald 1962-ben megfogalmazott véleményét foglalja össze Krusovszky.4 A probléma nyilvánvalóan meghaladja a jelen tanulmány kereteit, ezért szűkítsük Szabó Magda életművére, és ezzel kapcsolatban a címben megfogalmazott kérdésre. Nézzük meg poétikai szempontból: mit jelent a „lekerekítés”, (egyáltalán baj-e), és a jól szerkesztett történet szükségszerűen leegyszerűsítés, „lebutítás”-e. Számos példát idézhetnénk arra, hogy ez mennyire kardinális kérdése a Szabó Magda-recepciónak.5 Jellemző, ahogy az utóbbi évek Szabó Magda-kritikáinak egyik meghatározó szólamát képviselő, az írónővel kapcsolatos ambivalens vélemények okaira is rákérdező Kiss Noémi fogalmaz: „… a hiány mindig betömődik, végül sima a magyarázat”.6 Vagy ahogy az írónő életművének újraértékelése kapcsán 2019-ben rendezett kerekasztal-beszélgetésen Szirák Péter rákérdez: „Ez mennyire jellemző Szabó Magda regényeire, hogy egyfajta egyensúly jelenik meg, s hogy végül is minden, jó és rossz elrendeződik?”7 A kérdés maga már – legalábbis feltevője részéről – választ látszik sugallni, és nyilván nem véletlen egy a prózafordulat befogadásában fontos szerepet betöltő irodalmár részéről. De a legbeszédesebb talán Eisemann György véleménye, aki a Mézescsók cerberusnak kapcsán egyértelműen ebbe a kontextusba helyezi bele Szabó Magda művét, és azokat a vonásokat emeli ki (mondhatni tartja értékelhetőnek), amelyek „elbizonytalanítják azt a technikát, amelyre egyébként támaszkodni látszanak”,8 vagyis a történetelvűség ellenében ható tendenciákat. Ez esetben, még ha el is fogadjuk Eisemann érveit, az a kérdés, ha ezt kiterjesztjük az egész életműre, akkor mi marad Szabó Magdából.
Ha poétikai szempontból próbáljuk újrafogalmazni a kissé körülményesen feltett kérdésünket, akkor a Szabó Magda által művelt történetalkotási stratégiákat, cselekményszerkezeteket és a mögöttük rekonstruálható értelemszerkezeteket kell vizsgálnunk. Ez esetben alapvető fontosságúnak tartom Nemes Nagy Ágnes 1978-ban, a költőnőre jellemző lényeglátással megfogalmazott véleményét arról, hogy Szabó Magda nem „stílus-író”, hanem „szerkesztő író”, „aki tisztában van vele, hogy a szerkezet írói műben elsőrendű jelentéshordozó, kifejező energia”.9 Milyen jelentést hordoz, mit fejez ki maga a szerkezet? Ehhez először is azt kell áttekintenünk, milyen regényszerkezeteket részesít előnyben a szerző. E téren szembetűnő az élettörténetek sokasága, ezen belül is a monológok fontossága. Egyrészt az olyan művek, ahol a szereplő maga meséli el, idézi fel, alkotja meg saját élettörténetét, ezzel narratív identitásként önmagát is megalkotva.10 (Ebből a szempontból mindegy, hogy önéletrajzi vagy fiktív műről van-e szó, és a kitalált szereplők mögött mennyi az autobiográfiából merített ihlet.
Ezt a fontos, de számos kitűnő tanulmányban tárgyalt kérdést most épp ezért figyelmen kívül hagyjuk.) Másrészt elbeszélt monológ formájában, ahol a főhős élettörténetének felidézéséhez egy narrátor hangját veszi kölcsön a regény,11 ugyanakkor az élet egészére visszatekintő belső nézőpont itt is azt sugallja, hogy az elbeszélő a főhős önalkotó tevékenységének ad hangot.12 Ez az identitás-teremtő elbeszélés pontosan egyik meghatározó vonása a Szabó Magda-regényeknek.13 Számunkra most az a vonás látszik meghatározónak, hogy ezek a művek – még ha „az elbeszélés nehézségeit” érzékeltetik is – mégis elbeszélhetőnek mutatják az élettörténetet, és ezen keresztül rekonstruálhatónak a selfet. Még Az őzben is, ahol mondhatni a legtovább megy a mű ennek problematizálásában, amennyiben a főhősnő, Encsy Eszter (aki a mély sebeket hagyó gyermekkor után egy súlyos trauma, szeretője elvesztése után idézi fel életét) csak gondolatban – belső monológ formájában – „meséli el” már meghalt szeretőjének élete valódi történetét, amit soha nem tudott elmondani. Helyette maszkokat alkotott és viselt, nemcsak színésznőként, hanem az életben is, mint ezt a számos, a hatalom elvárásait kielégítő hivatalos önéletrajza jelképesen is képviseli. Ugyanakkor, bár a valódi életrajz elmondhatatlannak tűnik, ezt csak Eszter kommentárjaiból érzékeljük: „Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak.”, „Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked sem bírtam igazat mondani.”, „Akkor fel kellett volna hogy költselek, és meg kellett volna mondanom neked, hogy…” és így tovább.14 Számunkra, olvasók számára azonban (ha a némileg asszociatív monológnak köszönhetően csak fokozatosan is), összeáll a történet, megismerjük Eszter valódi élettörténetét és ezzel valódi énjét.15 Hasonló kettősség figyelhető meg A Danaidában is, ahol a főhősnő harmadik személyben, de alapvetően belső nézőpontból elbeszélt (megint csak valódi, azaz a valós érzelmeiről, motivációiról árulkodó) története és az ennek fejezeteit bevezető első személyű hivatalos önéletrajz-töredékek ellenpontozzák egymást. Itt kevésbé radikális a technika, hiszen nem maga a szereplő meséli el életét, nem az ő szavaiból bontakozik ki soha el nem mesélt története, ugyanakkor az ilyen bevezetések: „A káderesek viszont sosem érdeklődtek arról, hol s milyen emberek irányítása mellett nőtt fel, csak bólintottak, ha átfutották az életrajzát: szóval felekezeti iskolába járt. Katalin nem mondta, hogy …”, „Ha valaha megkérdezték volna Katalintól, mit jelentett számára a háború, azt felelte volna…”16 egyértelművé teszik, hogy retrospektív, belső nézőpontból látjuk, értékeljük ezt az életet is. Az, hogy a valódi történet nem monológ formájában fogalmazódik meg, Szabó Magda rendkívüli pszichológiai érzékéről tanúskodik, arról, hogy ennek a háttérbe húzódó, mindig alkalmazkodó nőnek nincs és nem is lehet saját nyelve önmaga, élete megalkotására, de ez nem változtat azon, hogy az előző példához hasonlóan, az elbeszélő és ezáltal az olvasó számára tökéletesen rekonstruálható Katalin élete folyása, személyisége. Egyáltalán, nem kétséges, hogy megalkotható a valódi élettörténet és személyiség az elhallgatások, a maszkok, szerepek mögött.
Az élettörténet rekonstruálhatóságában, lezárhatóságában meghatározó szerepe van az azt kívülről megalkotó, külső nézőpontnak és az utólagosságnak, képviselje azt egy harmadik személyű narrátor vagy a retrospektív első személyű elbeszélő, aki már bizonyos időbeli távolságból szemléli és értékeli saját életének eseményeit. Az időbeli és lélektani távlat, a rálátás megteremtésének azonban csak egyik következménye a rejtőzködő, de nem kérdéses személyiség képének megalkothatósága. Másik következmény egy értékelő mozzanat megjelenése: e személyiség és élettörténete egyrészt a sikeresség, másrészt egy az egyéntől független erkölcsi értékrend szempontjából is megméretik a cselekmény során. Fontos ennek a kettőnek az elválasztása, a kettő egymáshoz való viszonyának hangsúlyozása. Nézzük először az előbbit, a siker kérdését. A kerek történetek nemcsak azért tudnak olyan szépen lekerekedni Szabó Magdánál, mert a retrospekciónak köszönhetően van egy időbeli végpontjuk, ahonnan végigtekintünk az életen, hanem azért is, mert erősen célelvűek: legtöbbször egy életcél megvalósításának a sikerességére vagy sikertelenségére fűződnek fel az események. Ez a cél a személyiség kibontakoztatása, az önmegvalósítás, az érvényesülés: ez rajzolódik ki az írónő visszatérő művész vagy értelmiségi nőalakjaiban, Annuskában (Freskó), Encsy Eszterben (Az őz), a Pilátus Izájában, aki orvos, az Ajtó önéletrajzi elbeszélőjében, a Für Elise Cilijében és Dódijában. Másrészről az ezt a kérdést a másik oldalról megjelenítő önfeladó, önmegtagadó (vagy erre kényszerülő) szereplőkben, akik ugyanezt az életcélt negatívan testesítik meg, mintegy azt a kérdés vetve fel, megéri-e az áldozat, milyen lélektani következményei vannak az önfeladásnak (mint Janka a Freskóban, Katalin A Danaidában, Jablonczay Lenke a Régimódi történetben, Emerenc Az ajtóban). Ahogy a Régimódi történet főhősnőjével kapcsolatban fogalmaz a narrátor:
„1917. október ötödikén Jablonczay Lenke befejezte önálló létét, tudomásul vette, nem juthat osztályrészéül a regényekből ismert, a gyerekkortól a sírig kísérő, gyönyörű szerelem, de nem lehet belőle zongoraművésznő, nem lehet író sem, nem lehet őbelőle semmi. Azontúl már nem várt több változást, nem is moccant: lecövekelte magát újszülött gyermeke mellé. A napon, amelyen életet adott, Jablonczay Lenke megszűnt élni, és bár csaknem ötven évig lélegzett még, attól fogva csak a lányának volt története, Jablonczay Lenkének már nem.”17
Jellemző módon ezek a figurák ritkábban kapnak saját hangot, sokszor lappangó történetüket (valódi személyiségük titkát) is úgy kell kinyomozni (nemcsak a Régimódi történetben, hanem az Ajtóban is).
Ez utóbbi esetekben különösen jól érződik a fenti regényeknek az a szándéka, hogy egyben valamiféle „igazságtételek” is legyenek, azaz nemcsak az adott élet sikeressége szempontjából mérlegeljenek, hanem egy mindentől függetlennek látszó értékrend szempontjából is. Jellemző a Szabó Magda-művek ezen vonására az, ahogy az Egy doboz fű Melindának című novella autobiografikus narrátora fogalmaz:
„csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi”.18
Itt egy harmadik személyű narrátor az, aki nemcsak rekonstruál, hanem ítélkezik is. Hasonló, csak éppen kevésbé kifejezett, igazságtételi szándék jelenik meg a Régimódi történetben is, ahol a regény megírását, a rekonstrukció folyamatát és nehézségeit érzékeltető bevezető rész végén, miután többször és hangsúlyosan idézi anyja utolsó mondatát, „Annyi titkom volt”, mégis a rekonstrukció sikerességével zárja a fejezetet:
„Aztán meglett minden, amit kerestem”.19 Jablonczay Lenke ezután elmesélt élettörténetének kereksége is ezt látszik bizonyítani. De a szintén első személyben elbeszélt Ajtó is az eltávozottnak való igazságszolgáltatás sürgető szándékából fakad, azonban itt ehhez egy másik, még sürgetőbb vágy társul: Emerenc életének elbeszélése, valódi személyiségének megidézése tulajdonképp a narrátor önigazoló monológjába illeszkedik, az Emerencnek való igazságszolgáltatás arra hívja az olvasót, hogy az igazságot szolgáltató narrátornak pedig ő legyen a bírája. (Ez az önigazoló igazságtételi szándék sokkal homályosabban, de mintha a Régimódi történetben is jelen lenne: a fent idézett rész, ahol Jablonczay Lenke életének „végét” lányának – magának az önéletrajzi elbeszélőnek – a születésével azonosítja, tulajdonképpen mintegy a feladott, feláldozott tehetség előtt való főhajtásnak is tekinthető, a tartozás lerovásának, annak részéről, aki haszonélvezője volt ennek az áldozatnak. Az olvasó itt is több, mint közönség: az igazság helyreállításának médiuma lesz.)
Ebben az összefüggésben lesznek különösen érdekesek az énelbeszélések: ezeknek az élettörténeteknek a felidézése, megalkotása mintha mindig a fent idézetthez hasonló igazságtétel jegyében történne. Mintha – akkor is, amikor van a fikción belüli megszólítottja az elbeszélésnek, mint az Az őzben –, lenne egy célközönsége, mondhatni bírája a narrátornak, aki az elmondottak alapján igazságot szolgáltat neki. Ez Az ajtóban expressis verbis megfogalmazódik:
„Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”20
Ezeket az élettörténeteket visszatérően az első személyű narrátor önigazolási szándéka hatja át, akár a saját életéről (Az őz), akár a vele kapcsolatba került másik életről van szó. Ez az önigazolás egyrészt a (legtöbbször a család által képviselt) világ felelősségére, másrészt a sikerért, érvényesülésért magányban, az érzelmek hiányában fizetett árra figyelmeztet.
Mindez a Szabó Magda-regények erős igazságszolgáltató jellegére mutat, egyáltalán: az egyértelmű igazságba vetett hitre. Ebből fakad az, amire Béládi Miklós már 1986-ban rámutat: ezeknek az írásoknak a „komolyságára”, az irónia, a humor hiányára.21 (Hozzátehetjük, hogy vannak ez alól kivételek, ezek – mint erre majd a tanulmány végén visszatérek – mindenképpen külön figyelmet érdemelnek.) Ám az egyértelmű értékrend tételezése elsősorban nem is az expressis verbis megfogalmazásokban érezteti hatását (vegyünk még egy példát: „Amit most elmondok, igaz történet, vagy majdnem igaz, ami több vagy kevesebb benne, az a sorok közt felbukkanó figurákon múlt, akik már se nem vádolhattak, se nem védekezhettek, hát rám hagyták a bírósági jegyzőség mellett a tanú, az ügyész és a védőügyvéd szerepét.”22), hanem mindenekelőtt magában a történet alakulásában, vagyis a témaválasztásban és a szerkesztésben érhető tetten. Ezekben a művekben gyakori a kimondottan drámai, sokszor tragikus végkifejlet,23 ami a bűnösség kérdését veti fel, nemcsak Az ajtóban, hanem ez Az őzben, a Disznótorban, de hasonló a Pilátus történetének befejezése is, ahol a főhősnő Pilátusként „mossa kezeit” anyja öngyilkossága után (miközben nem látja, nem akarja látni – ez csak a mindentudó narrátornak köszönhetően kívülről szemlélő, ítélő olvasó számra tudatosulhat –, hogy érzelmi ridegsége hogyan idegenít el tőle mindenkit):
„Meghaltál, anyám – gondolta Iza azzal a személytelen részvéttel, amellyel az ember húsz esztendeje porladó szerettei sírkerítésére könyököl –, mert a Balzsamárok meg Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél, amellyel szerettelek. Meghaltál, szegény szívem, pedig mindent megpróbáltam érted, amire csak ember képes, de nem tudtál mit kezdeni vele. Én ártatlan vagyok.”.24
A tragikum értékveszteség, önmagában feltételez egy a mű szereplőitől függetlenül létező abszolút értékrendet: ezek a művek mind a veszteséghez vezető utat írják le, annak okait keresik. Hogy a szerkezet kérdéséhez visszatérjünk, ezt hangsúlyozza legtöbb esetben a tragikus esemény kiemelése valamilyen ügyes szerkezeti fogással: a végkifejlet előrevetítése, mint ami számvetésre készteti a főhőst (például Az őzben, Az ajtóban), vagy az az analitikus drámára emlékeztető szerkesztés, ahol egyetlen jól felépített, a szereplőket összehozó, a konfliktus(ok) kirobbanásához vezető drámai esemény története alkotja a cselekmény jelenét, és az ehhez vezető utakat idézik meg a résztvevők gondolatai (mint a Freskó, a Disznótor vagy a Mózes egy, huszonkettő esetében). Ezek a szerkezetek nemcsak a feszültség fokozása, a drámai kulmináció hangsúlyozása szempontjából figyelemreméltók, hanem azért is, mert a főszereplő(k) önvizsgálatát kényszerítik ki. Vagyis az élet elmesélése, rekonstrukciója az énelbeszélésekben egyszersmind önigazoló, oknyomozó védőbeszéddé válik.25 De sokszor még a másik főszereplő életének felidézése is az elbeszélő én önigazolásának részévé válik: Angéla története Encsy Eszter életét „egészíti ki”, Emerencé az írónőét, de mint az előbbi, a Régimódi történetből vett idézet bizonyítja, még Jablonczay Lenke és a lánya kapcsolatából, vagy Cili és Magdolna kettőséből sem hiányzik a fentihez hasonló indíttatás. A kétféle szereplőtípus: a tehetséges, sikeres, (általában) lázadó és az önmagukat – kényszer hatására vagy önszántukból – feladó,
„történet nélküli” alakok (jellemzően nőalakok) ugyanannak a problémának, a képességek kibontakoztatásának, az önállóságnak a színét és visszáját jelenítik meg különböző variációkban. Nem véletlen, hogy Szabó Magda visszatérően ír „párhuzamos életrajzokat”, (rivális) barátnők, testvérek, anya és lánya, feleség és szerető, írónő és háztartási alkalmazott egymást kiegészítő történeteit, akár kibékíthetetlen ellenfelekként, akár egymást kiegészítő ellentétekként, akár alteregóként értelmezve a fenti kettősöket. Ezek a kettős történetek a női és/vagy művészi érvényesülés kérdését helyezik középpontba, és ezzel kapcsolatban ítélkeznek (az ítélet maga a történet végkifejlete), vagy osztják ránk, olvasókra a bíráskodás szerepét. Az ítélet azonban csak látszólagosan, másodlagosan az olvasóé, mindenekelőtt maga a történet végkifejlete hordozza. A Freskó Jankájának tönkretett élete, megfélemlítettsége szemben Annuska sikeres lázadásával, A Danaida Melindájának bátor önvállalása szemben Katalin egész életének hiábavaló erőfeszítéseivel mind a személyiség, a sorsát alakító nő ethoszát erősítik, ahogy ezt a Mózes egy, huszonkettő Hugija ki is mondja az anyjáról, Kláriról:
„– Ha téged hozzákényszerítettek apámhoz, akkor te voltál a hibás. Csak azt lehet kényszeríteni, aki engedi. (…) Azért mentél apámhoz, mert a nagymama azt mondta neked, hogy nem bírja el a sorsod miatti aggodalmat? Azért mentél férjhez, hogy a nagymamának nyugodtak legyenek az éjszakái? Hát milyen emberek voltatok ti?
Ő akarta, hogy beszéljen, hogy megszólaljon végre, most megszólalt. Úgy fog elmenni ebből a házból, hogy még utoljára megalázta, és kételyt ültetett el benne. Klári nem tudta, hogy lehetett volna másképpen, Klári sose gondolta végig, hogy szabad lett volna nem törődnie azzal, milyenek az anyja éjszakái. Nehéz napokon olyan szépen, őszintén sajnálta magát, olyan büszke volt rá, hogy mindig mindenki iránt teljesítette a kötelességét, és hogy páratlanul engedelmes, derék gyereke volt az anyjának. Most ott ült előtte Hugi, és közölte vele, hogy nem mártír volt, csak gyáva.”26
Ugyanakkor Az őz Encsy Eszterének, a Pilátus Izájának, a Katalin utca Elekes Irénjének, Az ajtó elbeszélőjének tragikus végkimenetelű történetei az önérvényesítés csapdáira mutatnak rá, már-már a tanulságosság veszélyét magában hordozó egyértelműséggel. Ezt az értékelő mozzanatot előszeretettel hangsúlyozza valamilyen intertextussal Szabó Magda: a regények cselekményéhez csak elvont szinten kapcsolódó Pilátus, Ábrahám és Izsák (Mózes egy, huszonkettő), a Danaidák története egyaránt a bűn és a felelősség kérdését veti fel.27
Mindezt összegezve pontosíthatjuk, milyen területeken merülhet fel a „lekerekítés”, a szemlélet leegyszerűsítése Szabó Magda fenti regényeiben, ami egyben természetesen ezeknek a műveknek a világát könnyebben áttekinthetővé (egyszersmind az olvasó számára egyértelműbbé, következésképp könnyebben befogadhatóvá) teszi. Először is az emberi lélek összetettségének, ellentmondásosságának ábrázolása ellenére is, magát az embert megismerhetőnek, sorsát rekostruálhatónak tételezik ezek a regények, ami
megmutatkozik a szubjektum képét külsődlegessé, egészelvűvé tevő (retrospektív vagy kívülálló) nézőpontok megtalálásában éppúgy, mint a sorsok kerek narratívaként való elbeszélésében. (Ezt sugallja a történetek elbeszélését sokszor keretező – sikeres – nyomozás is.) Másodjára az élettörténetek koherenciájának megteremtésében szerepet játszik a Szabó Magda-regények legtöbbjének az a vonása, hogy egy célra fűzik fel ezeket a történeteket (legtöbbször a tehetség önmegvalósítására28), ami alapján egyértelmű sikervagy kudarctörténetek lesznek, sőt az is pontosan artikulálódik ebben a konstrukcióban, hogy mi áldozódik fel a siker érdekében, vagy épp ellenkezőleg: mi az ára, következménye az önfeláldozásnak. Harmadszor már ez a történetszerkesztési eljárás (a siker és annak ára, az áldozat és következménye) is arról tanúskodik, hogy az egyén eredményessége vagy kudarca (a cél elérése vagy elvétése), azaz a happy end vagy az értékveszteséget érzékeltető akár tragikus, akár melankolikusan belenyugvó, akár elégikus vágyakozást sugalló befejezés mögött egy általános érvényű, stabil értékrend áll. Ezt sokszor a befogadó ítéletére apelláló elbeszélés vagy az intertextuális utalások is megerősítik. Hozzá kell tennünk, hogy Szabó Magda van annyira profi író, hogy mindez ne külsődleges tanulságként, hanem történeteinek szerkezetében, jelentéskonstrukciójában legyen jelen.
Végül tanulságos röviden arra is utalni, hogy hol látszik ez az egyértelműség megtörni, és milyen nyomai, következményei lesznek ennek az írónő poétikájában. Az egyik karakteres kivétel – a szerintem épp ezért az életmű csúcspontját jelentő – Ókút című önéletrajzi visszaemlékezés. A mű két szemszögből is ellenpontját adja a fenti történetépítkezésnek. Itt jó példáját láthatjuk annak, hogy a célelv kiiktatásával hogyan lesz egyrészről szétesőbb, másrészről összetettebb, és főleg nem egyértelmű az elbeszélt én alakja. Hiába tétje a regénynek (most a fragmentáltságból eredő műfaji kételyeket tegyük félre) az íróvá válás történetének elbeszélése, ez csak a narrátor visszaemlékező, utólagos perspektívájában artikulálódik, aki saját egykori élettörténetében, indíttatásaiban felleli az írósághoz vezető út első lépéseit. A gyermek egykori élményeinek, tapasztalatainak világában (és a tulajdonképpeni történetet ez képezi) ez csak egy öszszetevő a sok közül. A célelvűség hiánya nemcsak a koherencia csökkenéséhez vezet, hanem a törekvés megvalósításának sikerére vagy sikertelenségére épülő sikervagy kudarcnarratíva értékelő mozzanatát is megszünteti. (Ezt a hatást egyébként a befejezés
nyitottsága is fokozza.) Egy-egy részlet, emléktöredék nem kerül egyből mérlegre a későbbi cél megvalósítása szempontjából. (Azt, hogy a célképzet mennyi értékelő erővel bír, az is bizonyítja, hogy még így is megtalálhatók ennek a sikeresség szempontjából való megítélésnek a nyomai abban, ahogy az életén végigtekintő narrátor, az íróság felé mutató vagy azt akadályozó élményekként, hatásokként kommentál egyes momentumokat: „Ez a dolgozatjavítási óra jelentős alapszituációját vetítette előre későbbi felnőtt életemnek, csak persze ki sejtette volna akkor még.”; „Ha valaki megmondta volna nekem (…), hogy mindez azért olyan könynyű, mert jövendőbeli mesterségem nyersanyagával dolgozom, amely nem melódia, zenei hang, hanem a magyar nyelv harminckét betűje, s azért természetes a pici, amatőr rivaldafény vagy festék az arcomon, a játék, hogy én én vagyok, de bizonyos órákra mégsem én (…), mert egyszer színdarabokat meg hangjátékokat fogok írni, s ott nézem a próbát a rendező asztalánál, vagy az üvegen túlról figyelem a Rádióban a saját szövegemet mikrofonba olvasó színészeket, bizonyára kővé meredek”.29 Ezt azonban nem vetíti vissza egykori énjébe: nem az események elbeszélésében, hanem csak a rájuk való reflexióban jelenik meg.) Az egyértelműség elvesztéséről árulkodik az is, hogy ebben a műben sokkal nagyobb szerepet kap a humor – sokszor kimondottan az önirónia –, mint más Szabó Magda regényekben (ahol általában, ha meg is jelenik, csak egy-egy alak jellemzésére korlátozódik, épp ezért nagyon ritkán jut el a kétértelműséget érzékeltető iróniáig, pláne a saját értékítéletét kétségbevonó öniróniáig).
A másik elgondolkodtató vonása a Szabó Magda prózának a hasonmástörténetként is olvasható elbeszélések nagy száma. A kérdés kifejezetten a Für Elise kapcsán jelenik meg, ahol – azon a nem elhanyagolható tényen kívül, hogy egy önéletrajzinak beállított regényben egy bizonyíthatóan fiktív főszereplő jelenik meg –, ki is mondja az autobiografikus elbeszélő, hogy „Cili én vagyok”.30 De innen visszavetítve már nagyon jól látható az írónő által kedvelt egymást kiegészítő szereplőpárosok alteregószerűsége. A kérdés azért is érdekes (és ez magyarázza, hogy miért adott új lendületet a Szabó Magda recepciónak ez a megközelítés31), mert a hasonmás pontosan az én koherenciáját vonja kétségbe. Nem a történetelvű elbeszélés felbontásával, hanem a fantasztikum felé mutató, a realista lélektani elbeszélés eszközrendszerén túlmutató értelmezés lehetőségének felvetésével.
Végül érdekes megfigyelni, hogy a koherens személyiség rekonstruálhatóságába vetett hit mennyire kétségekbe fordul (és ezt a kudarcot maga Szabó Magda állapítja meg újra meg újra) az írónő által annyira kedvelt önéletrajzi elbeszélések önrekonstrukciójában. Ezek az autobiografikus írások láthatóan bővelkednek egyrészt a szerepjátszásra, a maszköltésre való hajlamra, mint az írói tevékenység egyik forrására való utalásokkal. Mintegy ezt alátámasztva, Szabó Magda ezekben az írásokban előszeretettel hagy nyomokat saját életrajznak és műveinek összefüggésére nézve (gondolhatunk itt az Ókútra, de a Für Elisere is). Az időskori prózában talán épp ezeknek a kísérleteknek a lehetetlensége összegződik, amikor saját valódi életrajzának, személyiségének rekonstruálhatatlanságáról nyilatkozik: „Olykor aggaszt is, hogy ami velem és köröttem valaha megesett, és amit én annak a nyersanyagából alkottam, aligha különíthető el. Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban. A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam, vagy amit teremtettem.”.32
—
1 Kabdebó Lóránt, Embermodellek életre-varázslója = Szabó Magda száz éve, szerk. Soltész Márton ‒ V. Gilbert Edit, Budapest, Széphalom Könyvműhely – Orpheusz Kiadó, 2019, 18.
2 Krusovszky Dénes, Mitől boldogtalan a magyar író?, Magyar Narancs, 2018. október 13., https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/miert-nem-boldog-senki-a-magyar-irodalomban-114075 (Utolsó letöltés: 2022. május 4.), Szilágyi Zsófia, Szabó Magda határai, Alföld, 2019/12, 136–144.
3 Krusovszky, I. m.
4 Uo. A Krusovszky által hivatkozott mű: Dwight Macdonald, Against The American Grain: Essays on the Effects of Mass Culture.
5 A kérdésről lásd Kosztrabszky Réka kimerítő összefoglalását: Kosztrabszky Réka, Az elbeszéléstechnika sajátosságai Szabó Magda korai regényeiben, 5-10., https://btk.ppke.hu/ uploads/articles/7430/file/kosztrabszky_reka_disszertacio.pdf (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
6 Kiss Noémi, „Nem tudom, mit kezdjek magammal” = Szabó Magda száz éve, szerk. Soltész Márton – V. Gilbert Edit, Budapest, Széphalom Könyvműhely – Orpheusz Kiadó, 2019, 24.
7 Szabó Magda törzsasztal. Szirák Péter, Kiss Noémi, Térey János és Juhász Anna beszélgetése, Alföld 2017/9, 57.
8 Eisemann György, Az emlékezés mint átírás, Kortárs 2000/4, http://epa.oszk.hu/00300/00381/00035/eisemann.htm (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
9 Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda köszöntése = Salve, scriptor! Tanulmányok. Esszék Szabó Magdáról, szerk. Aczél Judit, Debrecen, Griffes Grafikai Stúdió, 2002, 63.
10 Ilyet találunk Az őzben, a Mózes egy, huszonkettőben, Az ajtóban, a Für Elise-ben.
11 Például a Freskó, a Pilátus, A Danaida, a Disznótor esetében. A kétféle monológtechnikát egyes műveiben váltogatja Szabó Magda. (Például a Mózes egy, huszonkettőben vagy a Katalin utcában.)
12 Az ötvenes-hatvanas években írt Szabó Magda regények narratológiai technikáinak részletes elemzését adja disszertációjában Kosztrabszky Réka. Kosztrabszky, I. m., https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7430/file/kosztrabszky_reka_ disszertacio.pdf (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
13 Erről Szabó Magda kapcsán lásd Borbás Andrea, Az önéletrajz mint arcrongálás. Encsy Eszter kétféle önarcképe = Szabó Magda száz éve, szerk. Soltész Márton – V. Gilbert Edit, Budapest, Széphalom Könyvműhely – Orpheusz Kiadó, 2019, 253–255.
14 Szabó Magda, Az őz, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00010_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
15 A Katalin utca Irénjének monológja is ehhez hasonló, az elbeszélhetőség korlátait érzékeltető jelzések és a történet monológ formában való elbeszélése közti belső ellentmondásokat tartalmaz, mint azt a következő részlet is érzékelteti: „De azt is értsétek meg, hogy a gondolataim mögött ott volt egy másik gondolatsor is, azoknak a gondolatoknak a rendje, amelyek olyan mélyen éltek bennem, hogy nem láttam le odáig önmagamban, s amelyek maguk is tudták, maradjanak csak megfogalmazatlanok, sose jussanak el a tudatomig. De azért ott voltak, figyeltek és vártak.” Szabó Magda, Katalin utca, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00006_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.). Itt azonban Az őzzel ellentétben a regény egy mindentudó narrátorral egészíti ki a szereplő monológját, akinek köszönhetően megint csak összerakhatóvá válnak a múltban történt események.
16 Szabó Magda, A Danaida, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00008_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
17 Szabó Magda, Régimódi történet, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00001_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
18 Hasonló igazságszolgáltató szerepet oszt magára az elbeszélő a Teréz esztendeje című írásban is: „Amit most elmondok, igaz történet, vagy majdnem igaz, ami több vagy kevesebb benne, az a sorok közt felbukkanó figurákon múlt, akik már se nem vádolhattak, se nem védekezhettek, hát rám hagyták a bírósági jegyzőség mellett a tanú, az ügyész és a védőügyvéd szerepét.” Szabó Magda, Egy doboz fű Melindának, Teréz esztendeje = Szabó Magda, Mézescsók cerberusnak, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00112/szabo00118/szabo00118.html [kiemelések tőlem P.Á.K.] (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
19 Szabó Magda, Régimódi történet, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00001_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
20 Szabó Magda, Az ajtó, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00002_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
21 Béládi Miklós Szabó Magda „protestáns komolyságáról” ír, illetve arról, hogy „A tárggyal való teljes érzelmi azonosulás és az érzelmek dicsérete kizárta a regényből az iróniát”. Béládi Miklós, Szabó Magda két regénye. Az Ókút és a Régimódi történet = Salve, scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról, szerk. Aczél Judit, Debrecen, Griffes Grafikai Stúdió, 2002, 80.
22 Szabó Magda, Teréz esztendeje = Szabó Magda, Mézescsók cerberusnak, https://konyvtar. dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00112_kv.html [kiemelések tőlem P.Á.K.] (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
23 Szabó Magda több regényét (például a Disznótort, a Régimódi történetet, a Für Elise-t) előszeretettel titulálják egyes népszerűsítő ismertetések (fülszövegek) sorstragédiának. Lásd például: Fülöp Noémi, Szabó Magda sorstragédiája, https://multikult.transindex.ro/?cikk=7722, V. Detre Zsuzsa, Éjjel-nappal Szabó Magda, https://litera.hu/irodalom/netnaplo/ejjel-nappal-szabo-magda.html vagy a Disznótor fülszövegét. (Utolsó letöltés: 2022. május )
24 Szabó Magda, Pilátus, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00131_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
25 Kabdebó Lóránt meg nem írt monográfiájának egyik fontos felvetése Szabó Magda bűnfogalmához kapcsolódik. Kabdebó az általa „bosszúállónak” nevezett regények kapcsán beszél a „nyilvános bűnbevallás, magátvádolás” szerepéről, amit az írónő kálvinista alkatával hoz összefüggésbe, és szembeállít a katolikus gyónás felszabadító erejével. Soltész Márton viszont a Régimódi történet, az Ajtó és a Für Elise kapcsán egyenesen „gyónásról”, a „jobbik én kereséséről” ír. Abban viszont mindketten egyetértenek, hogy belső igazságszolgáltatásról, Kabdebó szavával „a lélek belső számonkérő erejéről” van szó. Kabdebó Lóránt, Egy monográfia címszavai = Salve, scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról, szerk. Aczél Judit, Debrecen, Griffes Grafikai Stúdió, 2002, 196. Soltész Márton, Szabó Magda „korszerűsége”, Kortárs, 2019/12, 87–88. , http://epa.oszk.hu/00300/00381/00253/pdf/ EPA00381_kortars_2019_12_083-093.pdf (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
26 Szabó Magda, Mózes egy, huszonkettő, https://konyvtar.dia.hu/xhtml/szabo_magda/Szabo_ Magda-Mozes_egy_huszonketto.xhtml (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
27 De más regények hátterében is felmerülnek hasonló párhuzamok, mint a Katalin utca Elekes Irénjének alakjában az önmaga után nyomozó és saját bűnösségével szembesülő Oidipusz király alakja. Vö. Kosztrabszky, I. m., 166.
28 Béládi Szabó Magda „antropológiájának” középpontjában a „saját sorsát alakító embert” véli látni. Béládi Miklós, Szabó Magda két regénye. Az Ókút és a Régimódi történet = Salve, scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról, szerk. Aczél Judit, Debrecen, Griffes Grafikai Stúdió, 2002, 77.
29 Szabó Magda, Ókút, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00003_kv.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
30 Szabó Magda, Für Elise, https://konyvtar.dia.hu/xhtml/szabo_magda/Szabo_Magda_Fur_Elise.xhtml (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)
31 A teljesség igénye nélkül: Vallasek Júlia, Bonviván és primadonna, Holmi, 2003/6, https://www.holmi.org/2003/06/vallasek-julia-tarjan-tamas-ket-biralat-egy-konyvrol-szabo-magda-fur-elise (Utolsó letöltés: 2022. május 4.), Soltész Márton, Szabó Magda „korszerűsége”, Kortárs, 2019/12, http://epa.oszk.hu/00300/00381/00253/pdf/EPA00381_kortars_2019_12_083-093.pdf (Utolsó letöltés: 2022. május 4.), Borbás Andrea, Az önéletrajz mint arcrongálás = Szabó Magda száz éve, szerk. Soltész Márton – V. Gilbert Edit, Budapest, Széphalom Könyvműhely – Orpheusz Kiadó, 2019, 253–261.
32 Szabó Magda, Teréz esztendeje = Szabó Magda, Mézescsók cerberusnak, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00112/szabo00118/szabo00118.html (Utolsó letöltés: 2022. május 4.)