Bartalos Tóth Iveta prózája

Urbantristesse felvétele

Te sem

Égve hagyja a lámpát, majd odaszól: Mehetsz. Belépek a fürdőszobába, a forró gőz arconcsap. Billenőre állítom az ablakot. Fuldokolva nyomom a fejemet az ablakkerethez, mélyeket lélegzem. A földön hagyott használt törölközőjét a szennyesbe rakom. A parfümje szaga feltapadt az orrom felső részébe. Megengedem a csapot és kimosom mindkét orrlyukamat. A tusfürdője kifolyt, a flakont felállítom, a tetejét visszazárom, a zuhanyzót kiöblítem. Csak ezután lépek be én is a kabinba. Hideg vizet engedek, annyira hideget, amilyet csak el tud viselni a bőröm. A zuhanyrózsa fejét a lábam közé irányítom. Kimosom őt magamból. Folyik ki belőlem. Habbal keveredik. Eltűnik a bal lábam nagyujja mellett a lefolyóban. Volt, nincs, nézek utána. Jobb most ezt hinni. Kilépek a zuhanyzóból a szőnyegre, pontosan a rá mintázott két talpra úgy, mintha csak oda szabadna. Leemelem a polcról a hófehér The White Company törölközőt, foltot hagy rajta a vérem. Gyorsan a hideg víz alá tartom, löttyintek rá egy kis folttisztítót és dörzsölni kezdem. Anyám egy londoni hotelben szeretett bele ebbe a márkába, az egyiptomi pamutkollekciójuk volt a legpuhább és a legdrágább is egyben. Kidobta a régi darabokat, többszáz eurónyi új törölközőt pakolt be a fürdőszobákba. Új kilépőket vett, kicsi, arcmosáshoz valóakat, normál és óriási, Jumbo méretűeket is. Mind hófehér volt. Tökéletes kontrasztban álltak a fekete márvány fürdőszobával. Tökéletes kontrasztban álltak velem. Behunyom a szemem, a falnak támaszkodom. Hirtelen eltűnik a márvány, egy ismeretlen pozsonyi albérletben vagyok, a barátnőimmel érkeztem ide néhány órával és néhány pohárral ezelőtt. A falat régi, durva tapintású tapéta borítja. Krémszínű. Egyszer talán fehér lehetett. Szúrja a bőröm. Tetszik. A mennyezeti lámpa izzója a tömeggel táncol. Aki elhalad alatta, megpörgeti. Forró, megégeti a tenyerüket, ahogy hozzáérnek, mégis mindig, újra és újra hozzáérnek, a rohadt, a kurva, kiáltják utána. Tiszta ovi. A búráját talán egy fél órája verték le, a szilánkokat mint egy lagziban, mind széttaposták. A tomboló részeg idegeneket bámulom. Nem játszom meg, hogy bármiben is különb lennék náluk. A körkörösen forgó égőt nézem, nevetni kezdek. Ha bírnék kettőt lépni, odamennék én is és megtáncoltatnám. Az én kezemet is megégetné, felkiáltanék, és azt mondanám, azt a kurva! Narancssárga fény, ismeretlen alter zene, nem baj, jó ez, ha ismerném, akkor sem ismerném fel. A ritmusára mozgok, a szemem csukva, két karommal angyalt rajzolok magam köré, mintha a hóban feküdnék.

– Helló angyal! – hallom a hangját. Még mindig rajzolok, még mindig nevetek, a zenére mozgok, lassan kinyitom a szemem.

Előttem áll, engem bámul, kevés lehetett a gin-tonic, gondolom, egyenesen állsz, nem táncolsz, ki vagy te ebben a fehér klubpólóban, apám is ilyeneket visel, újra felnevetek, folytatom a táncot, a szemébe nézek végig, tetszik, a szemébe nevetek, tetszik, nem szólok semmit, néma angyal, részeg angyal vagyok. A két karomat egy újabb szárnyrajzra lendítem, mindkettőt elkapja, a csuklómat fogja, a két csuklómat a falhoz nyomja, szorítja, idegen, cseppet sem ijesztő, izgató, közelebb hajol, a parfümje illata feltapad az orromba, a két karom a fejem mellett szárnycsapásában megfeszítve.

Kékek a falak. Idegen az ágy. A kék falak is idegenek. A szobába reflektorként világít be a nap. Reggelinek tűnik. Nem tudom, hány óra lehet. Nem tudom, hol vagyok. Az biztos, hogy nem a tegnapi lakásban, mert a mennyezetről egy ép fehér ikeás lámpa mered rám. Nem táncol. Nincs rajtam ruha. A nap megvilágítja a meztelen testem. A két csuklómon erős szorítás nyoma. A fejem fölé emelem a karjaimat, a csuklómat nézem. Kinyílik az ajtó, belép, kezében két kávésbögre. Szeretném látni az arcát, de túl erős a fény, elvakít, a fejem sem tiszta még, túl sok volt a gin-tonic. A karjaimat leeresztem a fejem mellé, ő megszólal és annyit mond:

– Táncolj, angyal!

Egy pillanatra összerezzenek, a hangja határozott és kemény, nem tudok ellenszegülni, nem akarok ellenszegülni, az ágyon fekszem, behunyom a szemem, mosolygok, odabenn szól a zene, a karjaim újra szárnyak, nevetek, a levegőben kávéillat, édes, olcsó, a nap égeti a meztelen bőröm, egy idegen test közelít, egy idegen test hajol fölém, nem, nem idegen, felismerem, az orra a fülem mellett, hallom, ahogy lélegzik, egyre mélyebben, egyre gyorsabban, a két csuklómat elkapja, a két csuklómat a fejem fölött a párnába nyomja, angyal vagyok, egy megfeszült testű, meztelen angyal.

Kinyitom a szemem. Próbálom állni a tekintetemet, nem félrenézni, nem megfordulni. Nem bírom. A hátamat éles késként szúrja a tükörsimára csiszolt fekete márvány. Hideg van, becsukom a fürdőszoba ablakát. A csuklómon egy másféle szorítás nyoma. Reggel majd hosszú ujjú felsőt veszek fel, és a karórámat is felcsatolom. A bugyimba egy vékony betétet teszek. Nem hagyunk nyomokat.

Azt mondta, élvezhetnéd is egy kicsit. NEM ILYEN VOLTÁL. Nem szóltam semmit se. Fejben bevásárlólistát írtam másnapra. A gólya, gólya, gilicét ismételgettem, képzeletben gólyát rajzoltam hozzá a lányom rajzfüzetébe. Mostanáig semmi másra nem gondoltam. Csak ezekre. A listára és a véres lábú gólyára. Mitől véres a lábad? Mitől véres a lábad? Kilépek a fürdőszobából, és hallkan, nehogy bárki meghallja rajtam kívül, annyit mondok csak: TE SEM. Te sem ilyen voltál. Már alszik. Egy pillanatig nézem, hátha újra meglátom. Nem sikerül. Halkan becsukom magam mögött a szobaajtót.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/12-es lapszámában.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

Író.