Veres Erika tárcája

Mandy Kerr felvétele

– Hej, de kis szöveg! – mondtad. De mi lesz a vége?

Levélke, ciprusfa, çintamani, tulipán, háttérkék, penç, rózsa, szőlő, teakeksz és Kamenné námestie címmel jelzett rövid szövegek születtek e tárcasorozat részeiként, tizenkét hónapon keresztül. Ez a mostani, utolsó, legyen egyben egy összegzés is.

Fontos volt számomra, hogy közelebb hozzak néhány gyakori, kiemelt jelentőségű motívumot a török csempék világából – ezek eredetét, fejlődését, különböző korszakokban hordozott jelentéstartalmát. Fontos volt számomra, hogy a csempék bemutatása által olyan szempontokat vezessek fel, amelyek rámutatnak ugyanazon vizsgálati tárgy különböző jegyeire. Ilyen például a virágzatok különféle ábrázolása. Vagy az egyes korszakokra jellemző vonalvezetés különbségei. Ezek olyan nüanszok, amelyek első pillantásra apróságnak tűnhetnek fel, közelebbről vizsgálva azonban akár egy-egy korszak filozófiai háttere is kiolvasható belőlük.

Az olvasás, értés, látás külön területként kapott hangsúlyt e sorozatban. Szobrok megkövült tekintete általi látás, fák lombja közül előbukkanó vadállat-szemek, a çintamani motívum vagy a penç motívumba rajzolt, illetve odagondolt látás – mind-mind egyfajta életen túli érzékelés jeleiként működnek. Az emlékezet jelei is ők egyben, az emlékezeté, amelynek segítségével a múlt képei újra és újra elénk kerülnek. Egyszersmind az isteni látásra való törekvés szimbólumaiként is vizsgálhatók. A művészet kliséktől elvonatkoztató erejére utalnak. Ahogy az e sorozatban többször idézett Orhan Pamuk fogalmaz: „– Aki a festőt a kép témája alapján ítéli meg, az nem ért se engem, se a miniátoraimat. Nem a megrendelt témák határoznak meg bennünket – a témák különben is mindig ugyanazok –, hanem az a megfoghatatlan érzékenység, amellyel a témához közelítünk. Fény, amely akárha a képből sugározna, a tartózkodás vagy düh, amivel az embereket, lovakat és fákat elhelyezik a képen, a vágy vagy a szomorúság, amelyet az ég felé nyúló ciprusfa fejez ki, az alázat és türelem, a vaksághoz vezető szenvedély, amellyel a fal minden egyes csempéjét külön-külön megfestik… Ezek a titkos jeleink.”[1] Fényes, csillanó csempéken képek, s a képekben rejlő értelmezési rétegek sokasága…

A képek, technikák, stílusok és a (belső) látás, érzékelés fontosságának bemutatása mellett az idő fogalmának körüljárása, vizsgálata, szájüregünkben forgatása, rágcsálása is végbement eközben. A vizsgálódás eredménye: „nincs közös jelen”[2] Ahogy a rózsa kelyhe nem egyesülhet soha a fülemülével, úgy késsük le mi is egymás jelenlétét a mindennapokban. Nem is tehetünk másként, hiszen mindannyian különidő-egységekként működünk. Így történhet az is, hogy egy kép neked mást jelent, mint nekem, s hogy még nekem is mást jelent majd tíz perc elmúltával, mint amit az imént jelentett még. „Ma már tarthatatlannak számít az a gondolat, hogy a világmindenség most egy meghatározott elrendezésben létezik, s az idő múlásával minden együttesen, együttvéve változik.”[3] Az együtt fogalma ebből a szempontból csupán illúzió. De a kérdés, hogy közös jelen hiányában releváns-e az „egyazon saját idő” fogalma, továbbra is foglalkoztat. (Mintha megéltük volna…) Mintha minden egyes egyformának tűnő csempedarab azonos lenne a másikkal. Pedig csupán eredeti másolat. Időeltolódás.

S hogy mi a vége?

„Yâ Rab bana cism ü can gerekmez
Cânânımsız cihan gerekmez
(…)
Çün râz-ı derûnun etti takrîr
Re’yine muvâfık oldu takdîr
Gül derdi hadîka-i emelden
Mey içti sürâhi-i ecelden
Kabrini kucakladı nigârın
Can sadkası etti ol mezârın
Leylî dedi verdi cân-ı şîrin
Ol âşık-ı bî-karâr ü miskin” [4]

Istenem! Se test, se lélek nem kell immár
Kedvesem nélkül hiábavaló a világ
(…)
Legbelsőbb titkát föltárva
Sorsát beteljesítve látta
A remény kertjéből kívánt rózsát
A halál kelyhéből itta ki borát
Vágyképének sírját ölelve
Szívét ajándékként odahelyezte
Édes Leyla, mondta e zaklatott,
szegény szerelmes még
Miközben mindörökre kilehelte a lelkét [5]

Most már tudom: Mecnun megtalálja Leylát.

[1]            Pamuk, Orhan: A nevem Piros. Fordította Tasnádi Edit. Ulpius-ház Könyvkia-
dó, Budapest 2007, 384. o.

[2]            Rovelli, Carlo, Az idő rendje, fordította Balázs István, Park Könyvkiadó, Bu-
dapest 2018, 54.

[3]           Uő, 59.

[4]           Fuzuli, Leylî vü Mecnun = Kudret, Cevdet, Divan Şiirinde Üç Büyükler 1., İnkilap Kitabevi,
İstanbul 1985, 168.

[5]           A szövegrész Veres Erika fordítása.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/12-es lapszámában.

Veres Erika (1986, Érsekújvár)

Költő, műfordító.