Tóth László: megKÖZELÍTÉS. Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz (1980–1985) II.

korbács

Tegnap a Naptár-honoráriumból  végre megvehettem, s ma olvasni kezdtem a Mozart és a kaméleonokat. Az Előszóban írja Capote a tehetségről: „Ha valakinek tehetséget ad az Isten, korbácsot is ad hozzá; és a korbácsot kizárólag önostorozásra szánja.” Alább pedig: „Rettenetesen élveztem [mármint az írást

– T. L. megj.] – az elején. Sokkal kevésbé élveztem, amikor rájöttem, hogy különbség van jó írás és rossz között, s azután felfedeztem egy még ijesztőbb dolgot: hogy különbség van a nagyon jó írás és az igazi művészet között is; ez a különbség bonyolult, de kíméletlen. Ekkor sújtott le először a korbács!” S mi más magyarázhatná, hogy írás közben s után úgy érzem magam, mint akit (félig?) agyonvertek, és hogy tele vagyok láthatatlan kék, zöld foltokkal, véraláfutásokkal, nyílt sebekkel? Még akkor is, ha a jó (nagyon jó) írásnak – hát még az „igazi művészetnek”! – még csak a közelébe se jutottam…(1982. november 2., kedd)

Mitől  hiteles  a hiteles  beszámoló?

Faragott koporsók. Hiteles beszámoló egy amerikai gyilkosságsorozatról. Az „elbeszélést” szinte fölfaltam. Még hajnalban nekiálltam, miután 4-kor fölébredtem, s kb. 6-ig olvashattam, míg újra el nem aludtam. Aztán amikor megint nem ment semmi, újra ezt vettem elő. Jelszavak hozzá: pontosság, ökonómia, tényszerűség és emelkedettség egyszerre; szenvtelenséggel álcázott szenvedély és indulat. Sokan sokat és szívesen beszélnek mifelénk valóságirodalomról, valóság és irodalom viszonyáról, a valóság irodalmizálódásáról – nos, elmehetnének ezek mind valóságirodalmat, tényirodalmat, s még mit tudom én, mi mindenfélét tanulni Capote-tól. Vagy, teszem azt, N. Mailertől, K. Vonneguttól és a többi amerikaitól… esetleg J. Rulfótól, Márqueztől… tehát a latin-amerikaiaktól. (A Hiteles beszámoló… egyébként sok tekintetben az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának a rokona.) Az alapvető probléma: nálunk a valóság nevében engedményeket teszünk az irodalom rovására, míg emitt, náluk, a valóság valóban irodalomként jelenik meg. Érvényes irodalomként; s mivel érvényes irodalomként, a magába fogott valóság is ezért válhat számomra érvényes valósággá. Sokkal érvényesebb valósággá, mint teszem azt a teljes csehszlov. magy. prózairodalom nagy részében jelenlevő. Grendel kísérlete éppen itt izgalmas, s itt van szinkronban az érvényes irodalommal, és két vékony könyve komolyabb, okosabb és eredményesebb kísérlet, mint az összes többi prózaírónk életműve együttvéve. (1982. november 4., csütörtök)

törvény

Hír a tévéből. Romániában törvénybe iktatták (még október 22-én, de csak ma tették közzé), hogy aki véglegesen elhagyja az országot, annak valutában vissza kell fizetnie az iskoláztatásának, gyógykezeltetéseinek, üdültetéseinek stb. a költségeit. Ami azt jelenti, hogy a törvényt leginkább a Magyarországra áttelepülők sínylik meg (noha persze érinti a Németországba kitelepülőket is), gyakorlatilag lehetetlenné téve számukra az áttelepülést, már csak azért is, mert melyik befogadó ország adna Romániának elegendő valutát a már említett kötelezettségek kifizetésére. (Talán ha Németország…) Ugyanekkor ellenőrizni fogják a külföldre utazásokat is…

Hát igen, ez a „demokrácia”, ez az egy-országba-zártság, egy-vezérhez-láncoltság. Ne menj sehova, ne láss, ne hallj semmit, s ha nem lesz összehasonlítási alapod, boldog leszel ott is, ahol vagy. Esetleg belebolondulsz. Lehet, jobb volna mielőbb elhatároznom magam a Magyarországra való áttelepülésemet illetően, még mielőtt hasonló állatságot iktatnának törvénybe nálunk is.

Ezzel szemben – tágasság, máshol: „…augusztus elején elrepültem a Swissairral Svájcba, több hetet egy alpesi faluban lógtam el, napfürdőztem az örök hó birodalmában. …de a hosszú nyaralás a hegyek közt klausztrofóbiát, megmagyarázhatatlan depressziót okozhat. Szó, ami szó, amikor ilyen komor hangulat tört rám, kocsit béreltem, a hatalmas Szent Bernát-hágón áthajtottam Olaszországba és meg sem álltam Velencéig. …délután ötkor megérkeztem Velencébe és éjfél előtt felszálltam az isztambuli vonatra. […] Két nap, két éjjel tartott az út, Jugoszlávián és Bulgárián döcögött át velünk a vonat… […] Isztambulban találkoztam egy régi barátommal, egy régésszel, aki Dél-Törökországban, az anatóliai tengerparton végzett ásatásokat, meghívott magához, azt mondta, élvezni fogom. […] Két hétig maradtam. Aztán hajóval utaztam vissza Athénba, onnan Londonba repültem, ahol kivettem egy szobát. Október volt már, ősz, mikor elfordítottam a kulcsot New York-i lakásom ajtajában” (T. Capote: Faragott koporsók – a Mozart és a kaméleonokban, 127–129.). Hát igen, így megy ez… másutt… Nálunk legfeljebb a színműve és bemutatója körüli hercehurca miatt szerencséltetik az ember egy kezdődő tériszonnyal vegyített, mély depresszióba zuhanni… (1982. november 7., vasárnap)

Újabb közelítés

Újságselejtezés; az egyik tavalyi, 1981. november 14-i ÉS-ben Valachi Anna Magyar írók a szomszédban című írása – annak idején elkerülte a figyelmemet. A Műhelyről tudósít benne (az 1980-asról), amit szerinte „Felvidéki Látóhatárnak is nevezhetnénk”. Ha-ha-ha(sznosabb, ha nevén nevezzük a gyereket, s nem becézgetünk folyton mindent)! Kendi Mari, Kövesdi Karcsi, valamint Somos Péter1 és Soóky Laci Műhely-beli közleményei kapcsán szót ejt a Megközlítésről is, külön kiemelve belőle Somost, Soókyt és a szobrász Lipcsey Gyurit, mivel ők hárman „már huszonévesen annyi gerincpróbáló élménnyel egyéníthették verseiket, mint más élete derekán”. S a következő – erre bizonyításokat soroló – mondat elején egy érdekes tétel: „Somos a fiát veszítette el…” Nos: Somosnak – tudtommal – soha nem is volt fia. Igaz, hogy a Pióka alcíme szerint a fia halálára írt „vázlatokból” épül, ám az egész fikció. (Legalábbis ezt állította nekem Péter, amikor az antológia megjelenése előtt magam is rákérdeztem ugyanerre.) Na már most, Valachi – tehát a recenzens, vagyis az olvasó – olvasata és a valóság közti ellentmondásból egy tanulságot mindenképp le lehet vonni: azt, hogy a költő mély beleéléssel, hitelesen írta meg az általa fölállított fikciót, azaz a Pióka szerep és forma szerencsés találkozása. Tehát: az olvasó a versben, szépprózában, drámában nem (mindig) a megélt vagy megtörtént valósággal találkozik, hanem a vers (széppróza, dráma) „valóságával”, ami viszont eltünteti, vagy legalábbis másodlagossá teszi az eredetileg elsődleges, tehát megélt és megtörtént valóságot is. Ebből pedig az is nyilvánvaló, hogy a költő (prózav. drámaíró) által fölállított fikció megélt vagy megtörtént valóságként jelenik meg a műben, azaz az író a fikciót is megélheti, megszenvedheti, vagyis a fikció is megtörténhet.

Van azután Valachi Annának még egy – közvetlenül rám vonatkozó – megjegyzése is: „TL […] az antológia bevezető jegyzetsoraiban úgy mutatja be a hét, »késve induló és megkésve érkező« költőt, mint akik – összetartó műhely, inspiráló feltételek, bátorító figyelem hiányában – csak egy lehetséges nemzedék magányos, különutas képviselői.” Ez utóbbi megjegyzéséért viszont végtelenül hálás vagyok neki. Szövegértelmezése, megfogalmazása, lényegérzékelése ui. pontos. Pontossága pedig arról árulkodik, hogy egy másfajta, nyitottabb, felkészültebb és pontosságra kötelezőbb közegben él, ír, ahol nem lehet sokáig leplezetlenül kóklerkodni. Ezzel szemben prekoncepciók irodalma – nálunk. Az egyik vád, amit az antológia kapcsán fölhoztak ellenem, éppen az volt, hogy én tkp. fából vaskarikát, azaz magányos futókból nemzedéket akartam csinálni. Egy frászt! Hiszen éppen az vitt rá az antológiára, hogy 1977–1978 táján ezek az indulók – többen közülük már öt-hat-hét-nyolc éve – reménytelenül magányosan, elhagyatottan botorkáltak útjukon. Amire utaltam is az előszómban, ti. hogy nem tekintem nemzedéknek őket. Ennek ellenére az Irodalmi Szemle velük készített ankétjában – Kövesdi Karcsitól, Csáky Karcsitól (s talán Kiss Péntek Jóskától is?) – mégis ilyen hülye utalásokat, válaszokat kellett olvasnom, amit aztán átvett Vajkai Miki is. Utána kellene néznem, de valószínűleg Dubától és Laczától indult el ez a prekoncepció. Közben Laczát meg is néztem, és valóban szerepel nála, így: „…jószerével még nemzedékvoltuk is megkérdőjelezhető.” Igaz, ezt én is írtam a bevezetőmben: „…ők aligha nevezhetők nemzedéknek. Csoportnak, csoportosulásnak sem…”, csakhogy Lacza saját fölfedezéseként adja el ezt a következtetést, ami által az rögtön kritikai élt kap és bumerángként szembefordul velem. Lacza kritikusi módszere egyébként is az, hogy – általában, a legtöbb tételében – a bevezető szöveg egyes passzusait, ténymegállapításait, helyzetelemző kitételeit átvéve és átfogalmazva saját véleményként, elemzésként tálalja azokat. Jó módszer, mondhatom. Vagyis ugyanazt mondjuk, amit a kötet összeállítója, mégis ellene fordíthatunk mindent… (1982. november 9., kedd)

Nyomorúság

Az Új Szóban, a kulturális rovatban senki, igaz, nem is hozzájuk mentem, mert Száraz Józsi bácsinál akadt utánanézni-valóm néhány 1950-es évekbeli lapszámukban az archívumban. Viszont az öreg spanyolos és hithű kommunista – nagyanyám szavával: kominista – szolgálatkészsége, precizitása egyenesen megkapó. Valahol olvastam egy önvallomását, hogy abban az átkozott burzsoá köztársaságban, munkanélküliként, a munkanélküli-segélyből milyen nyomorúságban kényszerültek élni, s mindössze ennyi és ennyi pár cipőre, csupán enynyi és ennyi öltönyre, ennyi és ennyi váltás ingre stb.-re futotta neki… Amiből az derült ki, hogy mindenből többje volt, mint nekem, tízévnyi kemény szerkesztői és írói munka után…. Hát… nem is tudom…

Elképesztő egyébként a lap 1950-es évekbeli cikkeinek gondolati és nyelvi nyomorúsága, szegénysége. És újságíróik közül jó néhányan azóta sem mozdultak el arról a szintről, ráadásul még ma is elég szépen megélnek büszke igénytelenségükből. Na meg persze az erkölcsi nyomorúságukból is. Magyarán, ők is bizonyítékai annak, milyen mélyrenyúlóak és alapvetők a csehszlov. magy. szellemi élet gondjai, minek következtében a helyzetünk lassan-lassan teljesen kilátástalanná válik. Ott pedig, ahol sorvad a szellem, veszélybe kerül az egzisztencia, az emberi lét is. Ami persze a közösségre is érvényes… (1982. november 10., szerda)

Biztos,  ami  biztos

Bodnár Gyuszi kérdezi Pozsonyból hazafelé az autóbuszban: Hallottam-e már, hogy meghalt Brezsnyev? Én: Nem. Ez vicc? Bodnár: Nem. Tényleg meghalt. Én: Elég öreg volt már hozzá, mondaná erre öreganyám, s talán még azt is hozzátenné: Isten nyugosztalja. Bodnár: Állítólag még tegnap reggel, de csak ma tették közzé. Én: Nem akarták elsietni a dolgot. Biztosan arra vártak, hátha feltámad…(1982. november 11., csütörtök)

Bármi

Pozsonyban, Grendel Lajos adja a Galerit „Tóth pajtásnak baráti szeretettel”. „Bármi megtörténhet velünk” – olvasom, belelapozva, a könyv 207. oldalán. Valóban? Bezony, bezony… akár még az is, hogy bármi megtörténhet velünk… S egyre többen körülöttünk, akik keményen munkálkodnak is rajta… S hát igazából, mi magunk is úgy vagyunk „teremtve” barátaimmal, hogy – főleg ezekben az egyre sötétülő (Soóky Laci szavával: setétülő) időkben – bármi megtörténhet velünk…  (1983. január 3., hétfő)

Vissza

Levél Jankovics Jóskának: ismét itthon, az Átkelés megtörtént, a határátlépést túléltem… Mindenesetre, néhány napos budapesti feloldódás és -szabadulás után visszavedleni újból nemzetiségivé… nem valami szívderítő dolog. Na mindegy… bár az ilyen napok után valahogy mégis szebbek az önáltatás órái, s bamba gyönyörűséggel motyogom magam elé: hazánk: Európa. (Vagy nem.) (1983. február 3., csütörtök)

Az áldozat  áldozata,  avagy  mennyi  az annyi

A múlt héten a kassai Thália jött Az áldozattal Dunaszerdahelyre. Magam egész nap izgultam, hogy viselem majd az estét. Úgy-e, mint a bemutatón Kassán, ahol miután a függöny felgördült, a darabom színrevitelének pártelvtársi akadályoztatása és a személyemet ért méltánytalanságok generálta infarktusgyanús tüneteim miatt már nem sokkal a függöny felgördülte után el kellett hagynom a színháztermet, azaz drámaírói tűzkeresztségem majdnem végzetesnek bizonyult a számomra, s még az előadás végén sem tudtam felmenni a színpadra? Vagy mint Komáromban, ahol egészen jól tűrtem a gyűrődést, s a végén valahogy még a rivaldára is sikerült felbotorkálnom? Ahol ráadásul még a szüleim is ott ültek a nézőtéren, aminek tudata külön is megizzasztott. Ezer szerencse, hogy a darab dunaszerdahelyi előadásának napján teljesen lekötöttek a különböző teendők, amelyek miatt nem maradt sok időm tökölődni az estén, ráadásul dél körül befutottak Filep Tamás szülei is – Ibi és Pista – Budapestről, másik fiuk: István meg Bécsből, akiknek a társaságában végül sikerült majdnem teljesen feloldódnom. (Tamás nem jöhetett, a hazát védi odahaza, így most a kisebbik gondja is nagyobb volt annál, hogy mi történik velem, körülöttem idehaza, Szerdahelyen.)

A mai Csallóközben Mészáros Karcsi jegyzetelte meg Az áldozat múlt heti itteni előadását, kifogásolva, hogy a helybeli közönség bizony „a hazai és a magyarországi folyóiratok dicsérő kritikái” ellenére is elég gyér érdeklődést mutatott – „a szerző lakhelyén és működési körzetében” – a kassaiak előadása iránt. Ebben azonban szerinte a „tájékoztatás” is ludas – igaz, nem lehet tudni, hogy ez alatt mit értett, hiszen tőlünk is sokan Komáromban nézték meg Az áldozatot, nem tudván, hogy a Thália azt Dunaszerdahelyen is előadja majd. Ám pont ez az, amiben én kételkedem, mivel tapasztalatom szerint a komáromi előadáson sem tolongtak a dunaszerdahelyiek, s ha egyen-ketten elő is fordultak rajta, semmiképp sem annyian, hogy megtelhetett volna velük a dunaszerdahelyi városi művelődési ház nézőtere. Szerintem inkább arról lehet szó, hogy a Karcsi barátom kifogásolta nézőszám pontosan mutatja: mekkora próféta is lehetek én a hazámban, városomban (hiszen, akik el is jöttek az előadásra, azok zöme sem rám, hanem inkább a kassaiakra lehetett kíváncsi). Magyarán, most is pontosan beigazolódott, hogy az annyi épp annyi, amennyi… (1983. február 5., szombat)

Parmenio  vs.  szidalisz

A televízióban Bessenyei György zenés tévékomédiává áttranszponált A filozófusa. Jóravaló testőr-írónk 1777-ben írta ezt a francia mintákat követő, mindmáig színpadképesnek tűnő vígjátékát, középpontjában a szerelmet és a női nemet megvető filozófus, Parmenió (ó, a szerencsétlen!) és a férfi nemet lenéző, a férfiak közeledésére fittyet hányó Szidalisz (ő, ha lehet, még szerencsétlenebb!) egymásra találásával. Persze, a háttérben szinte kötelezően ott – a felvilágosodás nemes eszméinek prizmáján át – a franciás társalgási modor hazai meghonosodásától várt műveltség vágyképe és az elmaradott, félművelt, ám becsületes érzelmű vidéki magyar nemes, Pontyi megjelenítette valóság ütköztetésével látott (láttatott) kor is. Kőváry Katalin televízióra alkalmazásában – a dolgok természetéből következően – azonban eltompultak az eredeti mű azon utalásai, melyek közvetlenül is a felvilágosodás eszméinek hazai terjedését voltak hivatottak szolgálni, s erős hangsúlyokat kapott benne a félműveltség, az idegenés divatmajmolás, valamint a képmutatás bírálata. A játék középpontjában pedig természetesen – itt nagyon is helyénvalóan, annak rendje s módja szerint – megmaradt a szerelem, s az egyszerű történet ürügyén kibontakozó könnyed és felszabadult (féktelen) komédiázás.

S míg televíziónk szórakoztató műsorairól nem mindig szólhatunk a maradéktalan dicséret hangján, ez a mostani zenés tévékomédia arra is jó példát adott, hogyan kell a televízió biztosította lehetőségek maradéktalan kihasználásával, a mesterség fortélyainak tökéletes ismeretével, s a legnemesebb anyagból is a néző felüdülését (felszabadítását?) szolgáló egyórás műsort készíteni (Vargha Balázs pompázatos dalszövegeivel, a Kaláka örömzenéjével, Lukács Lóránt leleményes operatőri munkájával, Zsurzs Éva hajlékony s módfelett invenciózus rendezésében). És tökéletes jutalomjátékra kínált lehetőséget ez a műsor a Hernádi Judit (Szidelisz, itt: Sára) – Bánfaly Ágnes (Berenisz, itt: Angelika) – Benedek Miklós (Párménió, itt: Péter) komédiás triásznak is, akik valósággal lubickoltak szerepükben (külön élmény volt élvezni arcjátékukat, és elnézni, mi minden sűrűsödött össze egyetlen szemvillanásukban is), s akikben a mai magyar színészet három kimagasló csúcsát is láthattam (láthattuk) egyben. (1983. július 31., vasárnap)

Sértődékenység

Csütörtök: Ľuboš Jurík cikke a Nové slovo mai számának mellékletében, a Nedeľában a sértődékenységről. Pontosabban az írói sértődékenységről, különösen azokéról, akik – ilyen-olyan pozícióiknál, összeköttetéseiknél, esetleg múltbéli sikereiknél fogva – megengedhetik (és meg is engedik maguknak), hogy figyelmen kívül hagyják a kritika elvárásait, illetve, ellenkezőleg, nekik vannak elvárásaik a kritikával szemben. S ha valamelyikük rossz kritikát kap vagy valahol visszautasítják egy-egy írásukat, művüket, kitör a vihar, és lesújtó haragjuk villámaihoz képest Zeusz menynykövei csak gyerekrajzok ártatlan krikszkrakszai az égen… Csupán egy a kérdésem Juríkhoz: honnan ismeri ilyen tökéletesen csehszlovákiai magyar íróink egyikét-másikát… illetve viszonyainkat kicsi-kis nemzetiségi szemétdombunkon? (1984. május 12., szombat)

Terra  incognita

Meghozta a posta Szombathelyről az Életünk új, novemberi számát, benne kis, a kortárs szlovák költészetben tallózó, Varga Imrével közös blokkunkkal, melyhez Imre Ivan Štrpka, Kamil Peteraj és Štefan Moravčík verseit fordította, én pedig Ján Štrassert és František Lipkát prezentáltam. Kisantológiánkat rövidke előszavammal vezettem fel, melyhez a második világháború utáni szlovák költészet sietős mozdulatokkal felvázolt, röpke rajzát követően az öt úriemberről festettem gyors kisportrékat. Ebben, valamint a célkeresztbe került költők kiválasztásával Imrével azt igyekeztünk bizonyítani, hogy napjaink szlovák költészete – tekintettel e lassan középkorúvá érő fiataljaira is – a jelenleginél feltétlenül nagyobb odafigyelést érdemelne mind a magyar könyvkiadás, mind pedig az irodalmi folyóirataink részéről. Már csak azért is, mert annak legjobbjai szerintem (szerintünk) a költészet olyan tartományait és olyan lehetőségeit tárják föl, amelyek mind a kortárs magyar versek, mind pedig a kortárs világlíra magyarul megjelenő mutatványainak zsúfolt univerzumában is terra incognitának számítanak… (1984. november 2., péntek)

Döbling

Délelőtt, még bent a színházban befejeztem, majd nyomdába adtam a következő évadi műsortájékoztatót, aztán vonattal Budapestre. Itt Margóéknál, illetve ennek-annak intézése, lófra ideoda, zsozsó a Jogvédőtől a szokásos (ezerforintos) összegben. Majd részben véletlen, részben előre egyeztetett összefutások ezzel-azzal-amazzal… Szegedről például fent volt Baka Pista is, vele csütörtökön találkoztam, amikor is új könyvét, a Döblinget adta „baráti szeretettel”. Mit mondjak? Döbbenetes kötet – döbbenetes versekkel! Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy míg kettőnk világa, személyisége, történelemlátása, szemlélete nagyon közel áll egymáshoz, nyelvünkben azonban viszonylag sok az eltérés: másképp építkezik ő, és másképp én – vagy talán a vers épít bennünket másképp? Hiszen mi lehet bizonyosabb annál, amit ő állít – rám is érvényesen – furcsa, újkori hamletiádájában (To be or not te be): „…én is csak addig vagyok míg e vers / megírja azt aki e verset írja”, azaz a vers „…nemlétemmel pöröl / kedvéért úgy kell tennem mintha volnék”, ami, tegyem hozzá, persze iszonytatóan nehéz feladat, iszonytatóan nehéz sors, iszonytató kiszolgáltatottság (vagy hit?) várni (hinni?), hogy megírja őt a vers… (1985. június 18–21., kedd–péntek)

Éljen

Egy hír a mai Népszabadságból: Lezárták a Szabadság hidat. Mit lehet mondani erre? Éljen a szabadság! (1985. október 12., szombat)

Nyitott

Három kis Herbert-fordításom a legfrissebb Új Tükörben (A hegedű; Hold; A varrónő). A szóban forgó opusokat azzal adtam oda Szepesi Attila barátomnak, hogy továbbítsa azokat a versszerkesztőhöz. Erre mit tett ő? A verseket a maga rovatába sorolta be – gyermekversekként! Kis töprengés után mégis érteni kezdtem őt. A miniatúrák kitűnők, igazi Herbert-groteszkek (még a Hermész, a kutya és a csillag korszakból, ez a második kötete volt), néhány sorban is teljes mértékben érvényesül bennük a költő azon képessége (módszere), hogy a legköznapibb (versés élet)helyzeteket is egyetlen mozdulattal az általánosba rántsa át, kiszakítva azokat az időből, és egyfajta más (mítoszi) időiséggel ruházza fel őket. Ráadásul ezek a kis, epikus formába sűrített, abszurdba hajló történetek (epizódok) a mesére hajaznak, annak hangját mímelik, s akárcsak Weöres Sándor ilyen jellegű klasszikusai, eltörlik a gyermek és felnőtt, gondolkodás és gondolkodás közti kétségtelen különbséget. Különben is minden valamirevaló irodalmirovat-vezető kapva kap az ilyen ínyencségek után. Hát hogy engedte volna ki keze közül ezeket a Herberteket Attila?!

Egyébként hasonlóképpen voltam nem egészen egy éve Baka Pistával – ő a Kincskeresőnek vitt el legutóbbi találkozásunkkor Ondruš-fordításaimból (A lóforma ló; Ablakok – az első közülük még februárban megjelent, a másodikat most[anában] várom). Nos, a szlovák költő szövegeit is a legkevésbé se lehetne a megszokott értelemben vett gyermekirodalomnak nevezni. Igaz, ezek a jó évtizedes hallgatás után született opusok elég határozottan elütnek a korábbi Ondruš-versektől, a (költői) kép szinte teljesen kiiktatódik belőlük, a metaforikus szintről a versbeszéd minden elemében a nyelvi szintre kerül át, az asszociatív gondolkodás (logika) szerepébe a nyelvi gondolkodás (logika) kerül. Itt a szavak írják a verset, a szavakkal való játék – azok kifacsarása, valós jelentésüktől idegen konstellációba és szerepbe való helyezésük – a legfőbb versszervező tényező, a szavakkal íratja – s nem szavak felhasználásával írja – a verset a költő, miközben mintha egyes szavak teherbíró képességét is vizsgálná: egyszerre elevenítik fel a (nyelvi) mesterkedés és a lírai badar hagyományát ezek az új Ondruš-versek, olyan halandzsaszövegek, melyeknek külön-külön minden szavát, elemét értjük, csak épp az egész dekódolásában akadunk el, vagyis az abszurd ezekben a textusokban – Herberttől némiképpen eltérően – egyértelműen nyelvi abszurdként jelenik. Ugyanakkor ezek a versek egy szándékoltan köznyelvi prózai narratívát szólaltatnak meg, mindegyik egy-egy történetet mesél el, melynek cselekménye viszont nem a valóság elemeiből épül fel, hanem ezeket a valóságelemeket tartalmazó nyelvben játszódik („Van nekünk egy lóforma lovunk / és ennek a lóforma lónak van négy lábforma lába. // Egy lovasforma lovat visz a hátán. // Fogjuk a lóforma lovat, / kettőt csavarintunk farokforma farkán / és a lóforma lónak máris nyolc lábforma lába van…” és így tovább, további tizennégy soron keresztül).

Mit írhatnék összegzésként a fentiek alá?

Mint most Szepesi Attila, korábban Baka Pista is jól érzett rá, hogy a nyelvi és képi fantázia a nem kimondottan gyermekeknek szánt versek némelyikében is tárgyiasulhat a költőjében megőrz(őd)ött gyermeki (örök emberi?), s mivel egyik is, másik is nemcsak költőnek kiváló, hanem érzékeny szerkesztők is mindketten, azonnal észrevették, hogy a kortárs (közép-)európai költészet két olyan kiválósága, mint a lengyel Zbigniew Herbert vagy a szlovák Ján Ondruš szóban forgó versei olyan – ecói értelemben vett – nyitott műveket hoztak létre, melyek szabad bejárást engedélyeznek a lehető legkülönbözőbb – életkortól független – olvasói (értelmezői) készségek (habitusok) és stratégiák számára. Hatévestől, mondjuk 666 éves korig, óvodásoktól az akadémikusokig. (1985. november 17., vasárnap)