Az idő elmúlik, de a tartalomjegyzéke megmarad – Cselényi Béla költővel és Selmeczi György zeneszerzővel Kőrössi P. József beszélget – 1. rész

Selmeczi György (kép forrása: Óbudai Társaskör) és Cselényi Béla (kép forrása: YouTube)

 

 

Kőrössi P. József éveken keresztül beszélgetett heti rendszerességgel kortárs írókkal az Alexandra Könyvesház Nyugati téri pódiumán. Ezek az eszmecserék nem minden alkalommal szóltak a szerző éppen megjelent könyvéről, így történt ez esetben is, 2006. február 22-én: bár természetesen érintik a költő Cselényi Béla első prózakötetét, de elsősorban az ő kolozsvári éveiről, a „kolozsváriságról”, a kisebbségi lét vidám nyomorúságáról, na meg a diktatúra bájairól esik szó. Selmeczi György zeneszerző, a Cselényi testvérek (László és Béla) gyerek- és fiatalkori barátja jelentősen hozzájárul, hogy az olvasó közelebb kerüljön ahhoz a világhoz, amely ma már nem is annyira szomorú történelem, mint amennyire keserű jelen. A nyilvánosság előtt zajló diskurzusba bekapcsolódik Balla Zsófia költő is, aki Cselényi költészetét 1977-ben először elemezte nagy nyilvánosság előtt Marosvásárhelyen, ami már irodalomtörténet. A beszélgetés, amelynek folytatása itt olvasható, semmit sem veszített aktualitásából, hiszen elhangzása idején sem elsősorban abban volt az ereje.

 

Titeket kettőtöket sok minden összeköt. Ez a kapcsolat régre vezethető vissza, talán Béla gyerekkoráig. Te, Gyuri, hogy emlékszel erre vissza? Szeretném, ha ebbe az emlékezésbe beleszőnéd a te kolozsvári gyermekkorodat is.

Selmeczi György: Azzal kell kezdenem, hogy a Béla gyerekkora az én gyerekkorom is. Nincs, nagyon kicsi a korkülönbség közöttünk, mindösszesen néhány év. Nagyobb a korkülönbség a diákélet szintjén. Annak a gyermekkornak a logikájával nagy a korkülönbség közöttünk, ami átúszott a felnőtt korunkba. Bélával… Olyan viccesnek hat, hogy kimondtam, soha nem mondtam még Bélát, ő Bélu, Béluka. Bélukával a gyermekkor, a gyermekkorság köt össze bennünket. Gyermekek maradtunk, az a viszony bizonyos értelemben gyermeki maradt. Azt a gyerekkort hoztuk át és öregszünk bele ebbe a gyermekkorba egyre inkább. Különös dolog történik. Gondolkodtam, mi a legfontosabb, amit ma este el kell mondani Béluval kapcsolatosan. Azt hiszem, talán azt, hogy a gyermekkor, a gyermekkor világának az átmentése az öregedő felnőtt korunkba, az az, ami egészen bámulatos távlatokat kínál, perspektívákat nyit fel. Lehetővé teszi, hogy a kronológiát, az életünk kronológiáit teljesen szubjektíven képzeljük el. Paradox, amit mondok, mert hát Bélunál kronologikusabb embert aligha ismerünk. Kevesen rakták annyira időrendbe minden percüket azzal a pontossággal, mint Bélu. Mégis azt mondom, hogy a történések valami fantasztikus szabadságban együtt vannak a mi gyerekkorunktól mostanig. Ez egyetlen nagy festmény, egyetlen nagy kép, egyetlen nagy tárháza az eseményeknek, amiben egyszer csak eljön az idő, és másodlagossá válik, hogy mi volt korábban, mi volt később. A költészetét is így élem meg, születnek sorai, születnek versei mostanában, amelyeket nyugodtan írhatott volna a ’70-es–’80-as évek fordulóján, vagy a ’80-as–’90-es évek fordulóján. Latolgatom a régi verseivel kapcsolatosan, hogy mikor születhetett, mert valamitől ez a dolog egyetlen kép.

 

Béla, Bélu valamennyi verse alatt szerepel a dátum, pontosan meghatározva a keletkezés időpontját. Bélu, te, hogy emlékszel az ismeretségetekre?

Cselényi Béla: Gyurinak számomra két fantomképe van a gyermekkoromból. Nagy barátságunk, az úgy, mondjuk, tizennégy éves korom után kezdődött. A kapcsolatunk gyermeki szinten diplomatikus volt. Édesanyáink egy iskolában tanítottak, és időnként a tanárgyerekeket összeterelték. Nem volt különösebben érdekes. Aztán később először Laci kamaszodott, aztán Gyuri. Mindennapos vendégünk lett, ők ketten a társaságnak a magját alkották, sokan csapódtak köréjük és sokan le is morzsolódtak a társaságunkról, mert Erdélyben nagy volt a polarizáció az érdeklődés tekintetében.

 

De ez később volt, nem?

Cs. B.: Igen. Arra emlékszem, hogy célzópisztollyal rálőttem Gyurira. Ceruzát tettem bele, lövöldöztem, rálőttem és kivégeztem. (Hangosan kacagnak.) A ceruza a halántékán találta el. Veszélyes volt, ma már nem is merném vállalni. Arra emlékszem, hogy Gyuri rám nézett és azt mondta: Ó hülye!

 

Szerintem ma is azt mondaná. Te emlékszel erre a „kivégzésre”, Gyuri?

S. Gy.: Őszintén szólva erre nem, de hát volt ilyen harminc hetente…

Cs. B.: Gyuri elég hamar lett nagyfiú. Egyszer mentünk Marcella nénihez, Gyuri édesanyjához szolmizálni, mert én mindig hatökör voltam zenéből. Az volt, hogy szó-lá, szó-mi, szó-lá, szó-mi. Szolmifá, szolmifá, szolmifá – ezt kellett bevágnom. (Mindenki hosszan kacag a nézőtéren is.) Máskor meg Gyuri ott volt nálunk pepita ingben, és édesanyám megkérdezte tőle: Milyen nagy fiú vagy már, Gyurika, hányadikos vagy, kilencedikes? Mire Gyuri: Én? Hetedikes! (Mindenki kacag.)

 

Béla verseivel mikor találkoztál először?

S. Gy.: A legelején. Ahogy elkezdett írni, nagyon korán kezdett el írni. Előzetesen azt tudni kell, egészen elképesztő módon festett. Butaság, hogy itt mondom előtte, mert, gondolom, ő ezen már rég túlesett: akvarelleket készített. Valahol a gyermekrajzoknak, a gyermekfestményeknek egy egészen átemelt világában. Furcsa, zavarbajtő volt. Ezek gyermekképek voltak, úgy zseniálisak, ahogy a gyerekek általában zseniálisak, de hozzáadódott valami elképesztő felnőttség, nagyvonalúság. Isten őriz, hogy képzőművészeti fejtegetésekbe bocsátkozzak, de az ecsetkezelésnek eleganciája és felsőbbrendűségi komplexusa volt. Ma is őrzöm nagyon sok festményét. Az egyik olajfestménye ott van a dolgozószobám falán. Nagyon érdekes, hogy felnőttként és költőként most találkozott éppen a Nyuszi mesékben[i] egy ugyan olyan típusú fiatal festővel, az Orbán Gergellyel, aki a könyvet illusztrálta, s akinél ugyanaz a helyzet: furcsa, titokzatos és misztikus dolog ez, ahogy egy öntudatlan festői attitűd foltokban megjelenik különböző, az időben különböző embereknél, s vélhetőn ez majd folytatódik. Sokat festett nekünk is. Rettenetesen élveztük. Laci abban nagyon sokat segített, hogy figyeljünk mi is Bélura, a mi korosztályunk is figyeljen rá, mert hát ő volt a kicsi. Ha Laci nem szól, akkor inasnak tekintjük, kifutófiúnak, és csak rugdossuk. Így viszont tényleg figyeltünk rá.

 

Laci a testvér, a bátty, ugye. Te hogy emlékszel, Béla, Gyuri mikor találkozott a verseiddel?

Cs. B.: Tizennégy és féléves voltam, amikor az első versemet írtam. Úgy tudom, hogy a nagy baráti körből Balla Zsófi olvasta először a verseimet. Szerintem te Balla Zsófi révén értesülhettél az én szövegeimről.

S. Gy.: Az számított, hogy Balla Zsófinak tetszett.

Cs. B.: Húszéves voltam, amikor egy nagyon korai, tizennyolc éves kori, a Sarkon túl című versemet megzenésítetted.

S. Gy.: Ez volt az első.

 

 

Eljutottunk a te hivatalos indulásodig, ha szabad így fogalmazni. Addig a pontig, amíg a szakma, a költőtársak költőként figyelnek rád. Nem volt ez olyan egyszerű, mint amilyen könnyen beszélünk erről. Nem igazán fogadták el azt a verselést, amit te bemutattál. Tudomásom szerint az Echinoxon kívül talán a Fellegvár[ii] az, aki téged az első köteted megjelenése előtt közölt. Volt egy nagyobb esemény, ahol Balla Zsófi Marosvásárhelyen felolvasott egy esszét a verseidről. Nagyon meglepődtünk, mert nem ismertünk téged, a kolozsváriakon kívül addig talán senki sem hallott rólad. Azt hiszem, onnan számítható a te költői lanszírozásod.

Cs. B.: Kicsit előbbről, mert amiről beszélsz, az 1977. május 21-én volt Marosvásárhelyen.

 

Kicsit pontosabban nem tudnád megmondani, mikor? (Kuncogás a nézőtéren.)

Cs. B.: Koradélután mindenképpen. ’75 februárjában. Akkor volt az első Gaál Gábor-köri[iii] felolvasásom, 1975. február 25-én. Említette Gyuri, hogy festettem. Akkor találkoztam Baász ImréveI Gyuri előszobájában, és ő azt mondta: Te, ide figyelj. Lehet velem haverkodni. Minek csinálod? Nem jók! A hályogkovács-szindróma teljesen bejött. Szinte teljesen abbahagytam a festést. A maradék ihletemet a versírásba öltem. Időnként hobbiszinten egy évben kétszer pingálok, nem jelentős dolgokat. Átmentem karikatúrába, de az csak a naplómban létezik. Azért is írok fekete filccel, mert az könnyen átmehet rajzba. A kék nem, az nem hiteles.

 

Miért nem ceruzával?

Cs. B.: Az nem marad meg. Hetvenöt februárjában volt az első felolvasásom, hetvenen voltak. Ez még jó időszak volt, Szőcs Géza vezette, később, amikor én átvettem, sorvadni kezdett. (Nevetnek a nézőtéren.) Lehet, hogy elkövettem azt a hibát, hogy mindenes voltam: plakátragasztó és vitaindító is. Ez hiteltelenné tett. Később el is lehetetlenült a kör. Nem volt tekintélyem. Én az önképzőköri jellegét szerettem. Mások pedig azt szerették volna, hogy ott okos emberek jelenjenek meg és mondjanak okosakat. Az Echinox huszonnégy oldalas, három nyelvű diáklap volt, ebből húsz oldal román, három magyar, egy német, a nemzetiségi arányoknak megfelelően. (Nevetés.) A ’73/4-es számban, május 26-án tizenhárom versem jelent meg. Ez volt az indulásom. Mindig késtek. Három trafikban lehetett kapni. Arra emlékszem, hogy az alkotmánytan tanárunk megtiltotta a diákoknak, hogy olvassák. Az osztálytársaim néhányan felfigyeltek, talán mások is. Kellemes érzés volt. Én kezdetben a közlés ellen voltam, azt hittem, jobb, ha az íróasztalfióknak írok, de most már közléspárti vagyok.

 

Szerinted, nevezzük így, a hivatalos irodalom miért fogadott el olyan nehezen abban az időben? Azt is tudom, hogy te nehezen szánod rá magad ma is, hogy lapoknak küldj. Miért?

Cs. B.: Eleve a közlés ellen volt elvi kifogásom. Most már természetesen nincsen, viszont ma is félek a visszautasítástól. Emlékszem arra, amikor azt mondták, hogy „ez a szöveg nem a te színvonalad”. Ha egy szerkesztő azt mondja, hogy gyengécske a szöveg, azt jobban elraktározom, mint amikor azt mondja, jaj de jó, hiszen azért írtam, mert jaj de jó. (Nevetés a nézőtéren.)

 

Arra nem gondolsz, hogy vannak szubjektív szempontok? Szubjektív vélemények.

Cs. B.: Vannak érdemtelen szempontok is, amelyekre soha nem szabad odafigyelni. De amit általában megjegyzek, abban az igényes kritikának a hitele megvan. Senki nem akar szürkét írni. Ha szürkeséggel vádolnak, mindig felülbírálom, hogy érdemes még dolgozni. Ami eleve abszurd, mert úgyis dolgozni fogok. Nagyon visszavet az, ha összevetjük a maiakat az én húsz éves kori indulásom kirobbanó verseivel. Azoknak egy része életkori sajátosság is volt. Időnként visszaköszönnek, de ma már általában nem úgy írok, mint akkor, amikor féllábbal, osztálybohócként írtam, amiket idézgettek egyetemisták. Ha olyan véleményt hallok, akár a nagynénémtől, hogy régebben sokkal jobbakat írtam, akkor elszomorodok. Mert úgy érzem, hogy vagy a közegemet veszítettem el, és akkor sallangba nem lehet gyökeret verni, vagy pedig az életformám annyira beszűkült, hogy az élményeknek csak nyomelemei csapódnak belém, akkor már csak nyomelemből írok verset, és az nem elég.

 

Megütötte a fülemet, hogy abban az időben bohócként viselkedtél, vagy bohóca voltál egy közösségnek.

Cs. B.: Több közösségnek.

 

Két poénversedet abból az időből hadd mondjak itt el. A Barna madár című kötetedben jelentek meg:

 

LOVON

 

Jaj! Üldöznek a rablók

jaj mindjárt elhagynak

1977.VII. – IX.1

 

A másik pedig:

 

SZENTAMENTALIZMUS

 

most hogy meghaltál

ki tudja látlak-e még

1976. V. 12.

 

(Hangos kacagás a nézőtérről.) A keletkezés percét itt még nem jelölted meg, az majd később kezdődik. Ez az az időszak?

Cs. B.: Igen, ez az az időszak. Dusa Ödön igen gyakran a régi verseimnek a nagy tolmácsolója, úgy hiszem, legtöbbet ő tett a népszerűsítésem érdekében. De hozzá mindig törzsgárda jár, ez nemigen bővül. Egyre többször és többször hallják ugyanazt, és már nem kacagnak.

 

Évtizedek óta írsz naplót. Jól sejtem, hogy az újabb versek a korábbi naplóiddal való találkozásaidból készülnek, azokból, a naplósorokból csinálod a verseket? Szándékosan mondom, hogy csinálod.

Cs. B.: Azért kezdtem el naplót vezetni, mert mindig szerettem az emlékeket. Nem szorulok naplóra ahhoz, hogy megírjak egy gyermekkori karácsonyt, de időnként valóban beleolvasok a húsz évvel ezelőtti írásaimba, és előfordulhat, hogy gyakorlatként beleloval az ihletbe. Ez is előfordul, de általában inkább írom, mint olvasom a naplóimat. Nem ez befolyásolja a verset. Inkább az évszakok: télen több karácsonyi verset írok, nyáron régi nyaralásokról. Az átmeneti évszakoknak nincs markáns befolyása a versírásra. Van úgy, hogy előveszem a naplót, például halálesetek kapcsán.

 

 

Egy csodálatos verset olvastam tőled, amit Salamon Anikó[iv] halálára írtál.

Cs. B.: Ő ’81 július elsején halt meg. Egy nappal a születésnapja előtt. Ez mindig egy veszélyeztettet periódus. Ő egy igazán méltánytalanul elfelejtett személyiség, aki összetartotta a társaságunkat. Olyan volt, hogy magába olvasztotta mindazt a szellemiséget, azt, ami Pesten talán skizofrén módon kettéválik: vagyis a Kárpát-medencei helytállás és a liberális érzékenység egyszerre tömörült benne koncentrikusan. Talán ez volt sok egy ember számára, valamelyik mellett ki kellett volna kötnie. Elég az hozzá, hogy ’81 július 3-án a Kovászna megyei Rétyen volt a temetés. Úgy áll ez előttem, mint a nemzet világosi fegyverletétele. Kimentünk a temetőből, és mintha két kijárata lett volna, mentünk, mindenki a maga útján. Ő az, aki összetartotta ezt a gárdát, legalábbis utólag így él bennem. Ezért szeretném, ha most, amikor az évfordulója közeledik, megemlékeznénk róla.

 

Mindig meglepsz valamivel, különösen azzal, ahogy gondolni tudsz másokra: leveleidből, verseidből is mindig ezt érzem ki.

S. Gy.: A naplóhoz elmondok egy történtet. Történt, hogy elmentünk Béluval a Nyugati Érchegységbe egy óriási túrára. Utolsó gyerekkori nagy túra volt, ami Bélu addigi életvezetéséhez képest elképesztő megterhelés lehetett. Harminc kilóval a hátunkon mentünk a hegygerincen végig. Harminc kilométeres körzetben se falu, se orvos. Nyájak és hegyipásztorok. Minden este sátorozáskor lerakodtunk, Bélu aközben is vezette a naplóját. Minden este. Ahogy mondtuk, ült valahol egy mohán és írta a naplót. Évekkel később mi is megkaptuk azt a naplót, amit akkor írt. Margó feleségem, aki akkoriban járt hozzám Kolozsvárra udvarolni, mert ugye én nem járthattam, magához vette, azzal a naplóval felült a Balt Orient Express-re, és hát elindult haza. Elkapták a határon. Kézirat. Képzeljék el: Bélu annyira precízen, olyan finoman készítette el a naplót, hogy nemcsak az útvonalak, de még a sátorhelyek is le voltak rajzolva. Kis térképek voltak végig mind a húsz oldalon. Az összes teherautónak a rendszáma, amikkel útközben találkoztunk, fel volt tüntetve, bekeretezve, takarosan. Természetesen Margót elkapták, természetesen elvették tőle, és az azóta is a román állambiztonság archívumát gazdagítja.

 

Rövidesen visszakapjátok.

Cs. B.: Én azért izgultam, mert azt is leírtam, hogy Popa csobán szerint Ceauşescu elvtárs elfordult Istentől. Féltem, hogy mi lesz ezek után Popa csobánnal. (Végig hangosan kacag a hallgatóság.)

S. Gy. Margó harcolt hősiesen, de kérdezték, hogy az mi, és az a térkép mi? Ha már határ, akkor a határvonatot fogom most elénekelni.

 

HATÁRVONAT

 

a kétujjnyi nyomtávú kisvasút

most halántékomat átüti

pácolt meg borítékszínű avarral megrakodva

átfut rajtam a nosztalgiavonat

jobb halántékomon biharkeresztes

bal halántékomon biharpüspöki

eszembe jutott

Budapest, 1983. I. 5.

 

 

[i] Satnya nyuszi, Noran Könyvek Kft., Pécs, 2004, illusztrálta Orbán Gergely.

[ii] A Kolozsváron megjelenő Igazság című napilap hétvégi kulturális melléklete (19…-19…), szerkesztője Szőcs Géza.

[iii] A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem önképzőköre, ami bizonyos időszakában nem csak az egyetemi nemzedék számára volt az egyetlen fórum a nyilvánosság felé.

[iv] (Réty, Kovászna megye, Románia 1945. július 2. – Kolozsvár, 1981. július 1.) néprajzkutató, szerkesztő.

 

*

 

A beszélgetés Törzsasztal, törzsvendég – Kőrössi P. József beszélget kortárs erdélyi írókkal, művészekkel című kötetben jelenik meg a Balassi Kiadó gondozásában november közepén. Beszélgetőtársak még: Ágoston Vilmos, Balla Zsófia, Bodor Ádám, Boka László, Cs. Gyimesi Éva, Demény Péter, Dragomán György, Jakobovits Márta, Jakobovits Miklós, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Kinde Annamária, Kovács András Ferenc (KAF), Markó Béla, Pop Anamaria, Szabó T. Anna, Tompa Gábor, Újvárossy László, Visky András.

 

 

Kőrössi P. József (1953, Nagyvárad)

Író, költő, szerkesztő, könyvkiadó. Több mint tíz éven keresztül a nagyváradi Törzsasztal című sorozat szerkesztője, szervezője, a nemrégiben megszűnt Noran Könyvkiadó ügyvezetője és irodalmi vezetője. A kultúraközvetítés számos más intézményében vállalt és töltött be felelős tisztséget. Legutóbbi szépirodalmi munkája: Ajuszi (Noran Libro, 2022.). Legutóbbi beszélgetőkönyve: Alkalmi látogató. Konrád György beszélget (közreadja: Kőrössi P. József, Bp., Gondolat, 2024). Portréját Lóránt Lujza készítette.