Az idő elmúlik, de a tartalomjegyzéke megmarad – Cselényi Béla költővel és Selmeczi György zeneszerzővel Kőrössi P. József beszélget – 2. rész

Selmeczi György (kép forrása: Óbudai Társaskör) és Cselényi Béla (kép forrása: YouTube)

 

Kőrössi P. József éveken keresztül beszélgetett heti rendszerességgel kortárs írókkal az Alexandra Könyvesház Nyugati téri pódiumán. Ezek az eszmecserék nem minden alkalommal szóltak a szerző éppen megjelent könyvéről, így történt ez esetben is, 2006. február 22-én: bár természetesen érintik a költő Cselényi Béla első prózakötetét, de elsősorban az ő kolozsvári éveiről, a „kolozsváriságról”, a kisebbségi lét vidám nyomorúságáról, na meg a diktatúra bájairól esik szó. Selmeczi György zeneszerző, a Cselényi testvérek (László és Béla) gyerek- és fiatalkori barátja jelentősen hozzájárul, hogy az olvasó közelebb kerüljön ahhoz a világhoz, amely ma már nem is annyira szomorú történelem, mint amennyire keserű jelen. A nyilvánosság előtt zajló diskurzusba bekapcsolódik Balla Zsófia költő is, aki Cselényi költészetét 1977-ben először elemezte nagy nyilvánosság előtt Marosvásárhelyen, ami már irodalomtörténet. A beszélgetés, amelynek első része itt olvasható, semmit sem veszített aktualitásából, hiszen elhangzása idején sem elsősorban abban volt az ereje.

 

Ez volt a határátlépő… De még ne lépjünk át egy határt. Beszéltünk a naplódról. Szeretném, ha erről is beszélnénk még, természetesen a megengedhető keretek között.

Cselényi Béla: Először ’68 január elsején, valamivel tizenhárom éves korom előtt kezdtem el. Ez még egy kicsi vékony füzet volt. Mindig izgatott a régi karácsonyok emléke, szerettem emlékezni a régebbi karácsonyokra. Viták voltak, mert bizonyos részletek feledésbe mentek, és akkor eldöntöttem, hogy a vitákat a naplóm dönti el. Első évben vinilin kötésű, A/5-ös méretű füzetbe vezettem a naplót. Ebbe még nem rajzoltam, csak írtam a dolgokat. Ma már úgy olvasom, mintha egy elemista írta volna, látom az ákombákomjait. Még számomra is szolgál időnként meglepetéssel. Például valamikor novemberben azt írom, hogy sokat kacagtunk Albánián. Hallgattuk Tirana magyar adását és groteszk volt, mert míg Tirana teljesen neosztálinista volt, a rádió az imperialista Szovjetunióról beszélt. Nem tudtuk hová tenni, Albánia hol él?! Ortodox módon sztálinista volt, de a szintén merev brezsnyevi Szovjetuniót támadta, ráadásul magyarul és akcentussal. Ezen kacagtunk ’68-ban.

 

Miért fontos neked a naplóírás?

Cs. B.: Visszakereshetővé teszi az időt. Az idő elmúlik, de legalább a tartalomjegyzéke megmarad: a napló csak tartalomjegyzéke az életnek. Két dimenzióban megmarad az, ami elmúlt három dimenzióban és időben. Soha nem képezhet problémát, hogy mit csináltam ’73. június 30-án, azt egyszerűen megnézem. Arra gondolok, ha ezt elveszíteném, hirtelen gyökértelenül állnék a világban, mert ez az a létra, amellyel a béka az uborkásüvegből kidughatja a fejét. Mármint a napló kronológiája. Ez nem azt jelenti, hogy gyakran ütöm fel, de annak meg kell lennie. Nagyon érdekes dolgot vettem még észre: ha hátrafelé lapozom az időben, akkor optimizmus tölt el, ha előre, akkor pesszimizmus.

 

A naplód fenn van a neten, legalábbis egy része. Azt hiszem, a kezdetei…

Cs. B.: Az első tizennégy napot Andrassew Iván felrakta. Ment egy darabig, de gondolom aztán menet közben Iván is rájött, hogy nem képez minőségi ugrást. Én is gondoltam, hogy később nyári dolgokat is berakok. Néha még bővül. Ez már túlmutat a naplón, mert a napló alakja tenyérnyi, megfelel az A/5 ös méretnek, de lábjegyzettel látom el, utólag magyarázok meg helyzeteket. Tegyük fel, van a mentoszán, ez volt az ötven banis cukorka. Meg kell magyarázni, mi az, hogy mentoszán. Sokszor a magyarázat érdekesebb, mert annak a farvizén eszembe jut egy csomó dolog.

 

Mondhatjuk úgy leegyszerűsítve, hogy a te gyökereid a te naplóid?

Cs. B.: Igen, feltétlenül. ’69-től ’72-ig nem vezettem naplót.

 

Miért nem?

Cs. B.: Mert úgy gondoltam, hogy bizonyos tehertétel volt tizenhárom éves koromban. Voltam még annyira egészséges, hogy nem lettem grafomániás egy évi naplóvezetéstől. Emlékszem, ’69. január 8-án elkapott egy depresszió, attól, hogy hogyan pótolhatnék be nyolc napot. A gyermeki agy annyit még képes bepótolni, de lemondtam róla, így kiesett az az év. Amikor a velünk közös háztartásban élő nagynéném meghalt, érdekelt, hogy hogyan fogalmaztam volna meg, hogy ma Kemá (becenév a Keresztmámákóból – Kőrössi P. József) meghalt. Ez kimaradt az életemből, csak később fiatalemberként, jólfésülten tudtam megfogalmazni, de az már nem érdekes. ’72 nyarán kezdtem újra naplót vezetni, és aztán húszéves koromtól kezdve részletesen írtam.

 

 

Egyszer, évekkel ezelőtt megkérdeztem Bélát, hogy hol tart a naplóírásban. Ehhez most fel kell állnom, hogy megmutassam: eddig ér (a mellkasáig emeli a kezét). Most hol tartasz?

Cs. B.: A kilencvenötödik kötetet írom. Most már nem füzetbe, hanem lapokra írok, amiket kemény fedelű irattartóba préselek. Ragasztok is, és annyit ragasztottam bele annak idején, hogy szétfeszítette a füzetek gerincét, ezért praktikusabb, ha lapokra írom. Lapokat ’94 júliusától vezettem be, addig volt negyvenhét kötet, most kilencvenötnél tartok. Nagyjából húsz centi vastagságú egy kötet.

 

Akkor most, ha egymásra raknánk, kiütnénk a mennyezetet.

Cs. B.: Persze. A szekrényembe már nem fér, az előszobában van egy galéria. Most terveztem, hogy talán ott, ahol a lakótársam lakott, ott raktár lesz.

 

Naplóraktár. Nem csak erre vagyok kíváncsi. Amikor mi először beszéltünk a naplódról, te határozottan elzárkóztál attól, hogy belőle bármi nyilvánosságra kerüljön. Nem emlékszem, hogy tőled vagy Ivántól tudom, hogy amikor eldöntöttétek, hogy mégis nyilvánosságra kerül, akkor úgy döntöttetek, hogy csak véletlenszerűen legyen megtalálható a neten. Miért így döntöttetek? Én most megtaláltam nagy nehezen, segítséggel. Játék volt ez?

Cs. B.: Én úgy gondoltam, hogyha egy ismerősöm megnézi, hogy mondjuk a már nem élő édesapjáról mit írtak, akkor beírja a nevét, és nálam megtalálja, olvashatja, hogy Cselényi Béla mit írt róla. Attól idegenkedtem, hogy nézzünk be Cselényi Béla életébe. Idegenkedtem, de már nem tehetem. A világhálós adatok természete az, hogy kikereshetővé válnak a dolgok. Most már bármi, amit írtam, kikereshető. Különösen, amit ’68-ban írtam. Arról már beszélhetünk, mert akkor B52-sek voltak és a B52-sek már nem hadititkok. Amit tizenhárom éves koromban írtam, az már nem hadititok, úgy gondoltam, lehet közkincs. A legtitkosabb, amit akkor írtam, a legbizalmasabb az, hogy egy öreg nénit madárijesztőhöz hasonlítottam. Ennél titkosabb nincsen benne. Ami az újabb naplókba beszűrődő politika, meg alibiszemlélet, az nehézkessé teszi, mellékmondatonként kellene megmagyarázni. Egyrészt, másrészt különböző adatvédelmi szempontok vannak. Nem csak az, hogy semmilyen személyi érzékenységet ne sértsünk. Én például gyógyszereket szedek, és mindig beírom, hogy mit. Ebből esetleg más azt szűrné le, hogy szavahihetetlen vagyok, ha ilyesmit szedek. Ezek olyan szempontok, hogy túlságosan elaprózna és a mai nap nem lenne lényeglátóan elmagyarázható. Időnként online elküldöm az aznapi naplómat Ivánnak vagy neked, de mindig óvatosnak kell lennem, nehogy valaki, egy mellékszereplő, akinek csak köszöntem, előnytelenül jöjjön ki. Mert az kellemetlen lenne.

 

Muszáj, talán muszáj, most már, hogy kimondtam, nem vagyok benne biztos, hogy muszáj, mégis beszéljünk róla. Hogyan került Magyarországra a még Kolozsváron írt naplód?

Cs. B.: Diplomáciai úton. Nyilván ők is átfésülték.

 

Ez még a Ceauşescu rezsim idején történt.

Cs. B.: Nem az a kérdés, hogy a szekusok látták-e, hanem hogy az ávósok látták-e.

 

Nem féltél kiadni a kezedből? Ahogy ismerlek, biztosan nem voltál nyugodt, napokig retteghettél.

Cs. B.: Az áthurcolkodás napjai kellemetlenek voltak ebből a szempontból is. A levélmásolataim mind ott vannak egy zsákban egy lakásban. A levélmásolataim is fontosak, azok is informatív dolgok. Emlékszem, hogy ki is költöztünk a lakásunkból és egy szomszédnál húztuk meg magunkat, már nemsokára indult a végleges vonatunk, és azon gondolkoztam, hogy ha valamiről le kell mondani, akkor azok a levélmásolataim lesznek. Az is kellemetlen érzés volt, hogy egy kézirattömböt az ember eltemet. Nem tudom már követni a sorsát, hogy azokkal mi lett. Én cédulagyűjtögető vagyok, cédula beragasztó. Kétségtelen, hogy amikor ’72. július 15-én kezdődött a nyári vakáció, délután aludtam, és miután felébredtem, naplót akartam vezetni, és nem tudtam, hogy az a nap egész életem meghatározója lesz. De így lett.

 

 

Gyuri, te, amikor átköltöztél, csempésztél valamit? Béla kéziratot…

Selmeczi György: Akkor nem, akkor másfél bőrönddel jöttem.

 

De később, úgy emlékszem, csempésztél, tőlem is csempésztél kéziratokat.

S. Gy.: Semmim nem volt, semmi vagyonom.

 

Te fejedben hoztad a vagyonodat…

S. Gy.: Így van. Korábban, ’75 karácsonyán érkeztem, én a korábbi válfaja voltam a kitelepülőknek, akiket még megfosztottak az állampolgárságuktól és közigazgatási eljárásban hazaárulónak nyilvánítottak. Nyolc hónapig volt ez a gyakorlat, aztán rájöttek, hogy abszurd és borzasztóan nevetséges, és átálltak erre, a másik változatra: a kitelepülők többsége román állampolgárként jött és úgy alakult át fokozatosan magyar állampolgárrá. Én hontalan „állampolgárként” jöttem és az is maradtam éveken keresztül, hontalan. Rengeteg nagyszerű történet van ezzel kapcsolatban. Különleges személyi igazolványt adtak, és ha véletlenszerűen az egymás alatt lévő sorokat, a begépelt szavakat összeolvastad, akkor ez jött ki: Selmeczi György hontalan szabadfoglalkozású zongoraművész, zeneszerző. Töménytelen, nagyon sok szórakoztató történet van. Például. Jöttem Prágából kispolszkival haza, egy ültő helyemben vezettem, el is aludtam az országúton a volán mellett. És akkor jött a rendőr. ’78-ban. Kérdezte, honnan jövök, mondom, Prágából. Hová megyek? Miskolcra. Éjjel három óra volt, és ott kacskaringóztam az úton, mert félig-meddig aludtam. A mezőkövesdi rendőrnek ez egy különleges információ volt. Kérte a személyimet. Kapott egy ilyen különleges személyit. Kinyitotta, kicsit eltartotta magtól. Ránézett a társára és olvasta: Selmeczi György hontalan szabadfoglalkozású, zongoraművész, zeneszerző. Benne maradt a feje. Menjen gyorsan haza – mondta ijedten, mint aki lúdvércet lát. Ez ilyen időszak volt. Bélunak van tömérdek jó története, illetve ennek az egésznek a lélektanával kapcsolatosan, ha eljutunk oda, hogy tanulmányozhassuk azt, amit Bélu gondolt ott és akkor, sokkal bölcsebben és jobban tudjuk kezelni ezt a dolgot. Átléptük ezt a határt, ez mindenképpen az éltünknek az eseménye. A mi életünkben ez történt. Mi történt? Hazulról eljöttünk, letelepedtünk csonka Magyarországon, ez az életünk alapeseménye. Minden egy kicsit ezzel van összefüggésben. Béla költészete, az én zeném, az én családom, a gyermekeim, a gyermekeimnek nyújtott ismeretek és tudnivalók, és minden ezzel az eseménnyel, a hovatartozásoknak az erdejével van átitatva. Ez örök dolog. Lehet jókat és publicisztikusokat és szellemeseket kérdezni, és publicisztikusokat és szellemeseket válaszolni, de igazából csak átélni lehet és megtanulni ezt, egy életen keresztül kezelni.

 

Tartalmas összefoglaló volt, itt be is fejezhetnénk. De hallgassunk még zenét, aztán meglátjuk, hogyan folytatjuk.

S. Gy.: Játszhatom a Művészet sajátságos szempontja című verset és zenét. Ez sem nagyon vidám, de ez még elmegy.

 

Szép a búzamező

 virágaival együtt,

érdekes is.

Nem szép a kaszálás

a veríték büdös,

érdektelen.

Akad ember,

aki szépnek és érdekesnek tartja a kaszálást.

Az a kenyeret szereti,

aki pedig a kenyeret szereti

ürüléket szeret alkotni.

Kolozsvár, 1986. IX. 11.

 

 

S. Gy.: Legyen egy jobbkedvű, mondjuk a meghalt kuka.

 

Igen kérem elment

i n f a r k t u s mint morgónak kérem

de mondta a doktor

hogy amúgy is meghótt vón’

a szíve a szélén vót hűdés tudja

gyenge vót dadogott is példól

vé-vé-végrendelett a ba-ba-bakancsban

pedig ő vót a legfiatalabb

mi mg ötöcskén csak mi tudjuk

hogy mi az igazi siralom

akinek munkatársán kérem

ott a sírhalom

királyfi drága

igazán nem kelletett vón’

1978. IX. 28.

 

Balla Zsófinak meghatározó szerepe volt abban, hogy téged időben megismerhettek az olvasók. De olvastam a neten, hogy te Ladik Katalint tartod a mesterednek. Jól mondom?

Cs. B.: Igen.

 

Azt hiszem, ezt a szót használod.

Cs. B.: Emlékszem, hogy valamikor ’73 tavasza előtt egy foghúzást követőn járt a kezemben egy érdekes könyv, az Elindultak a kis piros bulldózerek, ami ’71-ben, tehát két évvel azelőtt jelent meg. A sógornőm adta a kezembe. Belenéztem, borzasztó érdekes versek voltak. Hat színbe szedett ívekben jelent meg, sorrendben: piros, sárga, zöld, kék, barna, lila ívek szerepeltek. Lehet, hogy van egy parányi következetlenség, mert a lila és a barna felcserélődtek, de mindegy. Ezek olyan versek voltak, amilyeneket én soha nem olvastam, és úgy éreztem, hogy egészen más dimenzióját nyitják meg a költészetnek. Mindaddig megelégedtem azzal, hogy a szó Bartalis János-i értelmében a szabadvers jelenti a költői szabadság netovábbját. Ladik Katalinnál láttam, és később az Új Symposion többi szerzőjénél is, hogy ezen túlmenően művészi eszközzé lehet avatni minden frappánsat is, a vagányságot magát. Ladik Katalinnak számomra addig még nem volt arca. Beleszerettem ezekbe a szövegekbe, mert azt az öntörvényűséget láttam bennük, mint az álmokban. Az álmokat megmagyarázni nem tudjuk pontosan, bár minden a helyén van, érezzük annak a hitelét, hogy minden otthon van. Önmagában helytálló világ, és mint a bolognai üvegcseppben, minden ott van, mihelyt azonban megpeddzük, kilyukadhat. Az első benyomásom az volt, hogy nekem nem szabad több verset írni, hiszen Ladik Katalin eljutott a költészetcsepp pereméig, ezt már nem lehet túllicitálni, olyan, mint a tökéletes sakkjátszma: már nem érdemes sakkozni. Később pont fordítva történt, ez adott gellert a további fejlődésemnek vagy visszafejlődésemnek. Ez már ízlés dolga. De innentől kezdve másképpen láttam a világot, és tulajdonképpen ’94 nyaráig magamat huszonegy éven keresztül önkényesen az avantgárdokhoz soroltam. Később, amikor láttam, hogy az avantgárdok is beültek a politika padsoraiba, már nem volt ez annyira fontos. Ezt jelentette számomra Ladik Katalin. Csak évekkel később tudtam meg, hogy színésznő. Ez kellemes meglepetés volt. ’80-ban találkoztunk, személyesen is ismerjük egymást. A szerzők közül ő volt rám a legnagyobb hatással.

 

 

Miért szántad el magad ’77 májusában, hogy akkor, ott, Marosvásárhelyen bemutatod Cselényi Bélát? Akkor még őt csak ti kolozsváriak ismertétek.

Balla Zsófia: Úgy emlékszem, azzal a céllal mentünk Marosvásárhelyre, hogy egy új lapot alapítsunk. Többen vonultunk, főleg kolozsváriak, Gaál Gábor-körösök, de váradiak is. Azt ígérték nekünk, hogy lehet egy önálló mellékletünk az Igaz Szó mellett. Bélát rendületlenül avantgárd költőnek tekintették. Először került sor életem első komoly vitájára Székely Jánossal, aki az asztalt verte, miután a Bélu költészetéről valóban egy kisesszét olvastam fel. Ő volt az, akit mindenképpen át akartunk vinni a határon, az elfogadás határán, vonalán. Én különösképpen, mert nagyon nagyra tartottam, és meg kell mondanom, a mai napig nagyra tartom a költészetét, különleges kincsnek, amire nem figyelnek ma sem eléggé. Székely János akkor azt mondta, hogy nem fogja megengedni, hogy az avantgárd álorcájában mindenféle irodalmat becsempésszünk az Igaz Szóba. Ennek aztán valamilyen következménye volt, semmiképpen sem az, hogy Bélának el kellett volna hallgatnia. Ezután is publikált, aztán könyve is megjelent. A melléklet két vagy három számot ért meg, aztán elhalt. Nyár, Ősz és Tél. 1990-ben Székely Jánostól, amikor az utolsó interjút készítettem vele, bocsánatot kértem, hogy kiabáltam vele. Ő egészen mást mondott az akkori időkről és a költészetről. Én addig azt hittem, hogy ő egy vaskalapos, rideg ember, nagyon nem erről van szó. Nagyon nagy író, nagyon nagy költő.

 

Kicsit keveset beszéltünk arról, hogy mitől jó ez a költészet, későre jár, nem tudom ezt itt elmondani. Köszönöm, hogy meghallgattak. Köszönöm Gyuri, hogy elfogadtad a meghívást és ilyen alázattal viszonyultál régi barátodhoz.

S. Gy.: Akkor a koordináták. Lehet rá tangózni is.

 

nincs nyugat

csak kert van

ahol az almafa

almafa

 

nincs kelet

csak császárság van

ahol a lánymosoly

lánymosoly

 

nincs dél

csak lapos fehér háztetők vannak

s szemet verő fényű

szemetes verőfény

 

nincs észak

csak ferde zöld tetejű barna faházak vannak

melyeket megnyíló fehér keretbe zárnak

a fehér keretes nyílászárók

 

nincsen hazám sem

csak kárpitozott vackom van

’hol vagyok

míg vagyok

Budapest, 1996. V. 6.

 

 

*

A beszélgetés Törzsasztal, törzsvendég – Kőrössi P. József beszélget kortárs erdélyi írókkal, művészekkel című kötetben jelenik meg a Balassi Kiadó gondozásában november közepén. Beszélgetőtársak még: Ágoston Vilmos, Balla Zsófia, Bodor Ádám, Boka László, Cs. Gyimesi Éva, Demény Péter, Dragomán György, Jakobovits Márta, Jakobovits Miklós, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Kinde Annamária, Kovács András Ferenc (KAF), Markó Béla, Pop Anamaria, Szabó T. Anna, Tompa Gábor, Újvárossy László, Visky András.

 

 

Kőrössi P. József (1953, Nagyvárad)

Író, költő, szerkesztő, könyvkiadó. Több mint tíz éven keresztül a nagyváradi Törzsasztal című sorozat szerkesztője, szervezője, a nemrégiben megszűnt Noran Könyvkiadó ügyvezetője és irodalmi vezetője. A kultúraközvetítés számos más intézményében vállalt és töltött be felelős tisztséget. Legutóbbi szépirodalmi munkája: Ajuszi (Noran Libro, 2022.). Legutóbbi beszélgetőkönyve: Alkalmi látogató. Konrád György beszélget (közreadja: Kőrössi P. József, Bp., Gondolat, 2024). Portréját Lóránt Lujza készítette.